Kéjnők és buzivonal – a prostitúció múltjáról konferenciáztak

Prostitúció és szocializmus címmel tartott konferenciát és kerekasztal-beszélgetést a Ludovika épületében a Molnár Tamás Kutatóközpont Szécsényi Mihály vezette Jelenkutató csoportja.

(Szex)munkásosztály

A rendezvény első előadását a Fővárosi Kormányhivatal szociálpolitikai munkatársa, Bácsalmási Irén tartotta, aki a prostitúció jogi megítélésének múlt századi történetét tekintette át. Rámutatott: egy 1926. évi BM-rendelet meghatározta a kéjnői szolgáltatások legális mikéntjét, a szabályozás pedig még 1950-ben is megengedte ezt a fajta tevékenységet. A kommunista éra első éveiben ugyanis az állami vezetésben a legkisebb ügy is nagyobb volt annál, hogy a prostitúció felszámolásával foglalkozzanak. Az ideológusok ráadásul hitték, hogy a szocialista társadalom megvalósulása automatikusan magával hozza a „dolgozó nők” tényleg dolgozó nővé válását.

A század derekán tízezer „erkölcsileg fertőzött személyt” tartottak nyilván, ebből háromezer valamilyen módon a prostitúcióhoz kötődött – folytatta Bácsalmási. Amikor az '50-es évek elején megjelent az állami igény az iparág visszaszorítására, kétirányú megoldást dolgoztak ki: egyfelől hat havi elzárással büntethető kihágássá (tehát nem bűncselekménnyé) minősítették a profitorientált szexet, másfelől megteremtették az érintett iparűzők „szocialista embertípussá” nevelésének intézményi feltételeit.

A szakember kitért arra, volt egy rés is a légycsapón: ha az örömlány vállalta, hogy ügynökként segíti az állambiztonság munkálkodását, maradhatott a kaptafánál. Sokan éltek is a lehetőséggel – ők egyébként jellemzően használhatatlan információkkal szolgáltak a titkosszolgálatok számára. Akik viszont bekerültek az átnevelő gépezetbe, aligha számíthattak az egyenlő bánásmód érvényesülésére: míg az osztályidegeneket egyből internálták, a munkásosztályból származó szexmunkásokat az előző társadalmi rend áldozatainak tekintették, és a fokozatosság elve szerint kezelték. Az ő útjuk az átnevelő intézetből leginkább a textiliparba vezetett.

Bácsalmási Irén elmondta, az osztályalapú kivételezés bizonyos szempontból kontraproduktív volt: a rendőrök egy idő után elkezdték kerülni a prostituáltakkal szembeni fellépést, nehogy belefussanak a vádba, hogy a tisztességes munkásosztályt vegzálják. A lányok jó része ugyanis szerzett dolgozói igazolást. Arról már nem is beszélve, hogy '53-ban közkegyelem által megszűnt a még intézetben lévők őrizete, amitől sokan végképp elszemtelenedtek: a rendőri intézkedéseket semmibe vették, becsmérelték az egyenruhásokat, de olyan is megesett, hogy a nyílt utcán leszólították őket.

Később KMK-ként, azaz „közveszélyes munkakerülőként” tudtak fellépni a testükből élőkkel szemben, mivel azonban továbbra is sokan fedezték tevékenységüket kamu állások igazolásával, érett az önálló büntetőjogi tényállás megalkotása. Amikor ez megtörtént, a büntetőkódex 2 évig terjedő szabadságvesztést kapcsolt a cselekményhez. A kriminalizált piacról '56-ban sok prostituált menekült külföldre, a piacgazdaságba. Később a prostitúciós bűncselekmények egyes eseteit visszaminősítették szabálysértéssé.

Új generáció és a prostituáltak osztálytársadalma

A történet Szécsényi Mihály tolmácsolásában folytatódott a kádári konszolidációról, amelyben a rendőrség mellett a munkásőrség vetette vigyázó szemeit az eltévelyedni hajlamos ifjúságra. A hatóságok régi beidegződései és eszközei viszont nem voltak hatékonyak a prostitúció új generációjával szemben – hívta fel már akkor a figyelmet egy szakértő. Előtérbe kerültek az „amatőrök”, akik csak ajándékokra és a szórakozásuk finanszírozására tartottak igényt szolgáltatásaik ellentételezéseként.

Szécsényi ismertette egy a VIII. kerülettel foglalkozó rendőr százados kategorizálását, amely szerint a ranglétra legalján azok a hölgyek álltak, akik egy vacsoráért akár egy kapualjban is munkához láttak. Őket a szórakozóhelyeken portyázó, onnan szobára járó nők követték, a prostihierarchia piramisának csúcsán pedig a szállodai kéjnők álltak, akik gyakran szintén nem készpénzért, hanem luxusjuttatásokért tettek a kuncsaftok kedvére.

A Jelenkutató csoport vezetője arról is beszélt, hogy egyes lányok úgynevezett „galerikből” kerültek ki, de arra is volt példa, hogy a szakma néhány képviselője állt össze és tömörült egy-egy, a tevékenységét elősegítő, kvázi egyesületbe. A hatóságok pedig sok esetben pénzügyi jogsértéseken keresztül fülelték le az üzletszerűen kéjelgőket, akárcsak az amerikai rendvédelmi szervek a nagy gengsztereket – árulta el a kutató.

Miénk volt a tér

Tóth Eszter Zsófia, a Veritas Történetkutató Intézet történésze titkosszolgálati és rendőrségi jelentéseket is vizsgáló levéltári kutatásainak eredményeit ismertette. Kiderült például, hogy a Rákóczi tér azért válhatott az ipar centrumává, mert a környékbeli vendéglátóhelyek kiváló alibit szolgáltattak a „munka után csak egy sörre beülő”, családos kuncsaftoknak. Ennek megfelelően a környék forgalmát javarészt délután 16 és este 21 óra között bonyolították, mert így otthon nem volt feltűnő a kimaradás.

E téren e tér szerepe a '70-es évektől annyira jelentőssé vált, hogy még a Rádiókabaré műsorában is szó esett róla – jegyezte meg Tóth. Hozzátette: ezt a kor sztárzsaruja, Tonhauser László helytelenítette, mivel a nyomozó szerint így azok a rádióhallgatók is tudomást szereztek az ott folyó üzelmekről és kedvet kaphattak egy kora esti józsefvárosi kiránduláshoz, akiknek egyébként nem voltak ilyen ismereteik a Rákóczi térről.

A történész hangsúlyozta: akkoriban nem volt jellemző állami és hatósági törekvés arra, hogy a kuncsaftot büntetni kellene; a prostituáltak pedig az esetleges eljárásokban mindent megtettek, hogy megóvják ügyfeleiket a bajba kerüléstől.

A meleg-helyzet a prostitúcióban

Az Akadémia kutatójaként dolgozó Takács Judit a pártállami idők homoszexuális prostitúciójáról szerzett információit osztotta meg. Ez a tevékenység egészen 2002-ig más szabályozás alá esett, mint a heteroszexuális ügyek. A homoszexuális érintkezés eleinte a felek beleegyezésével is büntetendő volt, egészen 1961-ig, azután viszont 20 év volt az úgynevezett „beleegyezési korhatár” (tehát amilyen kort betöltött személlyel legálisan kerülhetett intim homoszexuális viszonyba egy másik személy). Később ezt 18 évre csökkentették, ám a heteroszexuális beleegyezési korhatár végig 14 év volt. Az egységesítés csak az ezredforduló után történt meg.

Takács előadásából kiderült: a meleg prostitúció a fentiekből is adódóan egészen sajátos jegyeket mutatott. Az ismerkedés jellemző helyszínei a nyilvános wc-k, fürdők és bizonyos vendéglátóhelyek voltak; illetve gyakoribb jelenség volt e körben, hogy a prostituált nem életvitelszerűen, csak alkalmilag nyújtott pénzért szexuális szolgáltatást.

A kutatónak egy nyugalmazott rendőr elmondta, az úgynevezett „buzivonalat” főleg azért követte figyelemmel a hatóság, mert feltűnően gyakori volt, hogy a tehetősebb, jellemzően idős kuncsaftot az anyagilag kiszolgáltatott alkalmi férfiprostituált nyereségvágyból bestiálisan meggyilkolta, majd kifosztotta.

Egy rendszerváltás előtti ORFK-jelentés 50 ezerre becsülte a magyarországi homoszexuális lakosság számát, amiből szerintük 40-45 ezer élt akkor Budapesten – ismertette a korabeli becsléseket Takács Judit. A rendőrség arról is beszámolt, hogy a melegek körében idővel egyre több erőszakos cselekmény miatt kellett eljárni, továbbá egyre többen vállalták fel nyíltan másságukat.

A prostitúció iránt (persze nem „úgy”) érdeklődőknek Tóth Eszter Zsófia Dobray György K1 és K2 című filmjeit, Szécsényi Mihály pedig Balázs Anna A bukott lány című könyvét ajánlotta.