Hogy kerülhetnénk el a politikai öngyilkosságot?

Ez aztán a turáni külpolitika! Minden magyar állampolgár alanyi jogon kérheti ki most magának azt, hogy az általa választott és adóiból fizetett külügyi közalkalmazottak, közelebbről Szijjártó Péter a szomszédos országokkal hisztizve összevesszen... a mi nevünkben. Most épp Horvátország és Románia vezetőit vádolta hazugsággal, illetve Európa, Schengen vagy épp az ő saját vélelmei elárulásával. Teszi ezt egy olyan válsághelyzetben, amikor különösen szomszédainkkal és uniós partnereinkkel nagyobb szolidaritásra lenne szükség mint valaha.

Amellett esetleg lehet érveket találni, hogy a nyugati országok sajtója lejárató kampányt folytatott a magyar politika ellen és közben nagyjából benne hagytak minket a slamasztikában a konkrét teendőket illetően. Ez esetleg indokolhatja az uniós impotencia és a menekültek odaérése után hamar elvtelennek bizonyult német és nyugati kioktatások kritikáját.

Az viszont egészen elképesztő külpolitikai öngyilkosság, hogy szomszédainkkal pont most vesszünk össze és ezt semmilyen ép eszű érv nem indokolja! Ebben az „egyre fokozódó nemzetközi helyzetben”, mikor már az ukrán fronton túl a migránsfront is elért minket, pont akkor megengedhetetlen bármilyen nyilatkozat vagy gesztus, ami aláássa az együttműködést szomszédainkkal.

Egy országnak sokféle érdeke lehet, de legfőbb stratégiai érdeke mindig az, hogy szomszédaival ne mérgesedjen el a viszonya, különösen egy ilyen globálisan beélesedő háborús kontextusban. Ez konkrétan öngyilkosság!

Ráadásul az utóbbi években történelmileg mérve is meglehetősen jó, konstruktív viszonyt sikerült kialakítani Horvátországgal és Romániával is. Ezért különösen kirívó agyrém hosszú évtizedek békéltető munkáját pár meggondolatlan kijelentéssel, esetlegesen a szomszédaink rossz pánikreakcióinak (a horvát rendőrök átküldésének) túlreagálásával lerombolni... akár évtizedekre tönkre tehetjük ezekkel a meggondolatlan handabandázásokkal a békés egymás mellett élést. Szerbiával is. Mindezt úgy, hogy jelentős magyar kisebbségek vannak ezekben az országokban...

Szóval észnél kéne lenni és nem kéne egy kocsmai verekedés szintjére lerántani a magyar külpolitikát. Hacsak nem akarjuk Ukrajna vagy Szíria példáját követni, mert ahhoz tuti lenne ez az irányvonal.

Az utóbbi pár nagy háborúban mennyire jól jöttünk ki az ilyen keménykedésből? Van olyan hadserege vagy nemzetközi támogatottsága az országnak, hogy ilyen őrült kockázatot vállaljunk? Ez nem is orosz rulett, hanem turáni: most itt hat golyóval a tárban pörgeti meg nekünk a tárat Szijjártó, de aztán nem a saját halántékán süti el, hanem az országén.

Ehhez egy magyar külügyminiszternek egyszerűen nincs joga, nincs demokratikus felhatalmazása, hogy csak a saját feje után menjen és ilyen nyilvánvalóan öngyilkos külpolitikába rángassa be az országot. Ha tovább fajul a konfliktus és a végén háború lesz, akkor mit fog mondani a népnek, hogy „bocsika, elbaltáztam”? Egy futsal meccsen se menne el ez a gizdáskodás, még ott is jó eséllyel kiállítanák érte. Talán utána kéne nézni a diplomácia címszónak valamilyen jobb kézikönyvben vagy a wikin.

Ja és félre ne értse a szitut senki: abból még, hogy a románok vagy a horvátok esetleg megengednek maguknak pár barátságtalan gesztust, még nem következik, hogy mi megengedhetjük magunknak akár taktikailag, akár stratégiailag, hogy ezt túlreagáljuk vagy akár csak hasonlóképp riposztoljunk. Persze puhának sem kell lenni, de nagyon ügyesen kell kezelni az ilyesmit, mert épp ez a diplomácia művészete, hogy erősek tudjunk lenni a lehető legkevesebb erőszakkal.

Ennek az ügynek SEMMI köze a pártokhoz, mert a béke megőrzése a legelemibb nemzeti érdek, abszolút népfrontos ügy. Egy ilyen helyzetben minden magyar állampolgárnak, civil szervezetnek és az egész civil társadalomnak elemi érdeke és kötelessége fellépni a béke megőrzése és bármilyen háborús uszítás, a konfliktust bármivel tovább élező bármilyen politikai megnyilvánulással szemben, akár a mindennapi életben is, de különösen akkor, ha ilyen nyilvánvalóan ön- és közveszélyes elemek a hivatalos magyar külpolitikában jelennek meg.

Az ország határait semmi esélyünk megvédeni, ha ennyire nem tudjuk országunk valódi határait, ha ennyire nem ismerjük tényleges helyzetünket és nemzetközi játékterünket. Bár úgy is mondhatnánk, hogy a nemzetközi helyzet olyan éles, olyan komoly kihívást jelent, hogy játékterünk lényegében nincs. Tere csak a komolyságnak, a józan ész megőrzésének van és annak, hogy külpolitikánkat valós lehetőségeinkhez és valódi érdekeinkhez igazítsuk - véletlenül sem újra besétálva az ütközőzóna kis népeit megint jól egymásnak ugrasztó nagyhatalmi csapdába.

Talán kísérleti egereknél értelmesebben is reagálhatnánk, ha nem akarunk kábé olyan jól járni megint, mint Trianon kapcsán, amikor utoljára besétáltunk ebbe a történelmi csapdába. Bár ha abból se tanultunk, akkor megérdemeljük az ilyen önsorsrontó külpolitika következményeit, amihez képest a turáni átok sikertörténet.