E négy periódusban van egy közös elem, az, hogy Magyarország külső gazdasági erőforrásokat vesz igénybe nemzeti céljai megvalósításához, magyarán kölcsönökkel finanszírozza a nemzeti felemelkedést. A dualizmusban történetesen Széll Kálmán pénzügyminisztersége idején történik egyfajta pénzügyi stabilizálódás, az 1920-as években nem is a pénzügyminiszter, hanem a miniszterelnök, Bethlen István nevéhez köthető mindez. A Kádár-rendszerben semmilyen miniszter neve nem érdekes, de ott is bejön a képbe a Nyugat, s ugyanígy van ez a rendszerváltás után egészen addig, amíg Orbánék ki nem söprűzik az IMF-et. Azt is mondhatnánk, hogy Magyarország külső forrásokból történő megfinaszíroztatása az egyik legkonstansabb hagyományunk; amiből persze indirekt módon az is következik, hogy a hazai elitek mindig is tisztában voltak azzal, hogy Magyarország egy tágabb nemzetközi konstelláció része, s saját erőforrásokból nem igazán oldható meg ez a probléma.
Csakhogy a kép még ennél is összetettebb. Mert hogy a mintafelmondó/mintaformáló szakaszok éppen ilyen masszívan vannak jelen ebben a történelemben. Ebben az írásban nem fogom idézni azt az irodalmat, amely például a dualizmus évtizedeiben született, s pontosan a külső erőforrásokra alapozott pénzügyi restauráció doktrínájára válaszul. Nem idézem azokat a szerzőket sem, akik Bethlen Istvánnal szemben már a '20-as években azt hangoztatják, hogy ennek a gazdasági-pénzügyi restaurációnak milyen hatalmas a társadalmi ára. Ha ezt a társadalmi dimenziót kihagynánk a számításból, nem értenénk meg, miért fordul szembe az egyébként sikeres pénzügyi stabilizációval a Bethlen-korszak szinte teljes ifjúsága, s miért lesz a '30-as évekre egy hatalmas generációs törésvonal a régi restaurációs és az újabb, fiatalabb nemzedék között.
S nem arról van szó, hogy a mintafelmondók egyúttal a nyugatiságot vagy Európát is felmondanák. Volt alkalmam erről egy könyvet írni.
Amíg csak egy olyan narratívában vagyunk képesek elmondani a magyar történelmet, miszerint a mintakövetést kritizálók egyben az európaiság „felmondói” is, addig nem fogjuk megérteni sem a magyar történelmet, sem – annak mai meghosszabbításaként – Orbánékat. Addig újra és újra csúcsra járathatjuk a diktatúrás, a fasizálódó Magyarországról szóló magyarázatokat, amelyeknek azonban semmi közük nincs a valós tényekhez.
Mert hiszen a kutya ott van elásva, hogy a mintakövető gondolkodási hagyomány felmondása nem szükségszerűen az európaiság és a nyugatosság felmondása. Nincs szó arról, hogy aki kritizálja a nyugati kölcsönökkel történő stabilizációt és modernizációt, az ab ovo csak valamilyen regresszív erő lehet. A progresszívek és regresszívek küzdelméről szóló ős-toposz egy klisé, ami azonban túl sok magyarázó erővel nem bír. A kérdés az, hogy e toposz alkalmazásával valaha is közelebb kerülhetünk-e a mintafelmondó irányzatok jobb megértéséhez; és eljuthatunk-e valaha oda, hogy a mintafelmondást egyúttal ne az Európától való távolodásként értelmezzük.