Mutatjuk, ki adósította el Magyarországot

Sebestyén Géza beszédes ábrákon mutatja be, mi történt az elmúlt évtizedekben az államadóssággal.

Hogyan lehetséges, hogy tűz és víz olyan jól elegyedik, baloldali és liberális olyan otthonosan érzi magát egymás eszmei társaságában? Európa nyugati felét ez az önmagát a világ sorsát meghatározni jogosultnak tekintő elit uralja.
Magyarázatának kell annak lennie, hogy a baloldali pártok miért olyan magától értetődően válnak a liberális pártok szövetségeseivé és viszont, nem csak Magyarországon, egész Európában. Pedig nem volna logikus: a baloldaliság, legalábbis az eddig hatalomra jutott formájában maga a szabadság antitézise, amely képes volt kitermelni magából a szovjet, kínai, sőt kambodzsai és észak-koreai zsarnokállamot. Ehhez képest a liberalizmus alapja – önképe szerint – a szabadság primátusa, annak rendeli alá az egész világképét és állameszményét.
Hogyan lehetséges mégis, hogy tűz és víz olyan jól elegyedik, baloldali és liberális olyan otthonosan érzi magát egymás eszmei társaságában? Az egyetlen megoldás, hogy a két nagy ideológiai áramlat önképe téves, eszméik fundamentumát nem a szabadsághoz és az államhatalomhoz való viszony adja, hanem valami más, ami mind a kettőben közös.
És ez a valami meg is fejthető, fel is mutatható. Nem más, mint a meggyőződés, hogy a civilizáció nagy kérdéseire a végső válaszok megadhatók, azok birtokába lehet kerülni. Innen még két további logikai lépés következik. Ha a válaszok megadhatók, akkor meg is kell adnunk, sőt tulajdonképpen már meg is adtuk, birtokában vagyunk a szükséges és elégséges válaszoknak. Ha pedig így van, akkor miért ne tennénk meg az utolsó lépést: miért ne juttatnánk érvényre ezeket a válaszokat?
Mi, közép-európaiak, akiket a balsors a szovjet világbirodalom érdekszférájába sodort, ezt a világszemléletet bolsevik gondolkodásként ismerjük. Ez hozta világra a Szovjetuniót: egy maroknyi elszánt értelmiséginek az a végsőkig vitt meggyőződése, hogy miután megfejtették a történelem nagy összefüggéseit, az ő joguk és kötelességük beteljesíteni a történelmet, ha tűzzel és vassal, akkor is.
Nem a marxizmus, nem az igazságos társadalomba vetett hit, nem a munkásság felemelése a bolsevik gondolkodás lényege; hanem emberek egy csoportjának az a meggyőződése, hogy birtokában vannak a végső igazságnak, joguk van ezt a végső igazságot érvényre juttatni, és joguk van mindenkit eltávolítani az útból, aki az érvényre jutást akadályozza.
És nem a szabadság tisztelete, hanem ez a meggyőződés, a végső igazság birtoklásának hite hajtja a modern kori liberalizmus motorját is. A szabadság csak ürügy, ahogy a marxizmus is az volt. Közös a szent hevület és közös az ellenség kérlelhetetlen gyűlölete, közös az önhitt küldetéstudat és közös a vakság minden észérv és főleg tapasztalat iránt, ami ellentmond a végsőnek tételezett célnak.
Az ógörögök ezt úgy nevezték: hübrisz. Fontos szó ez a jelenség megértéséhez. Hiszen nem csak gőgöt jelent, hanem az áldozat megszégyenítését és megalázását (ugye ismerős a baloldali és liberális médiából?), a másik szférájába való behatolást, és legfőképp önmaga másoknál különbnek tartását.
Legyünk méltányosak: a klasszikus liberalizmus az egyik legértékesebb szellemi teljesítmény, amelyet Európa a világnak adott. Mi mindnyájan, akik a szabad világban élünk, e teljesítmény hálás örökösei és haszonélvezői vagyunk. (Jól tesszük azt is, ha Karl Marx hatalmas műve előtt fejet hajtunk – méltó rá.) Akik azonban ma liberálisnak tekintik magukat, azoknak a klasszikus liberalizmushoz már nincs semmi közük.
Ennek legbiztosabb jele, ahogy éppen a szemünk előtt vetik le végleg a demokratikus álarcukat, hogy mögüle épp olyan égő szemű, kérlelhetetlen világmegváltó tűnjék elő, mint Trockij volt egykor. Ahogy a bolsevikok, úgy a mai liberálisok is csak addig viselik el a többség jogát a saját sorsának eldöntésére, amíg rájuk szavaz. De azt a jogát már nem ismerik el, hogy mást válasszon vezetőiül. Mélyen meg vannak győződve róla, hogy nekik kell vezetniük, az ő eszméiknek kell érvényesülniük.
Európa nyugati felét ez az önmagát a világ sorsát meghatározni jogosultnak tekintő elit uralja. A nép helyenként konzervatív politikusokat is megválaszt, de az igazi hatalom nincs azok kezében, az elittel szemben nem engedhetik meg maguknak, hogy azt mondják, azt tegyék, amit őszintén szeretnének.
A modern, türelmetlen, intoleráns, erőszakos liberalizmus 1968-ban győzött Európában, és hadállásait a mai napig megőrizte. Sem a médiában, sem az egyetemeken, sem a művészetben, sem a közéletben senki nem engedheti meg magának, hogy a '68-asokkal szembehelyezkedjék, ha nem akarja, hogy kiközösítsék a civilizált emberek közösségéből.
Úgy lehet azonban, hogy a mostani népáradás szökőárja elsöpri ezt az európai modern kori liberalizmust. Mert most már nem babra megy a játék: Európa jövője, évezredes szellemi teljesítményének fennmaradása, az európaiak szabadságának, liberális örökségének megőrzése a tét. Sorsfordító évek következnek. Európa népe többé nem térhet ki az elöl, hogy döntsön a saját jövőjéről.