Demjén Ferenc szerint „hiába gúnyolódnak Orbán békemisszióján”
A zenész őszintén értékelte a kormányfő törekvését a békére, miközben az EU-t komoly kritikával illette.
„Egyik utolsó rezdülése vagyok a csángó világnak” – mondja a Mandinernek Petrás Mária. A népdalénekes-keramikus szeptember elsején koncertezett volna a Dohány utcai zsinagógában a Muzsikás együttessel a Zsidó Kulturális Fesztivál keretében, ám a szervezők alaptalan rágalmazások miatt nemkívánatosnak nyilvánították. A Muzsikás az énekesnővel való szolidaritásból lemondta a koncertet. Petrás Mária ennek ellenére is énekelne még a zsinagógában, ha a hívek úgy akarnák. „Nekem muszáj szabadelvűnek maradnom, éppen azért, hogy a csángó világot mindenhol, bárki előtt képviselhessem.” A Prima Primissima díjas, a Carnegie Hallt is megjárt művész a Mandinernek mesélt moldvai gyerekkoráról, karrierjéről és a csángóság megpróbáltatásairól.
Haragos?
Ha azt mondja, hogy nem, máris magyarázkodásnak hat.
Igen.
Fel sem tesszük ezt a bugyuta kérdést.
Nagyon helyes.
Miért döntött úgy, hogy mégsem bújik el?
Elbújni? Ezt én még el sem tudom képzelni. Hallgatni? Az meg olyan, mintha tagadnivalóm lenne. Nincs.
Mondjuk elég fura antiszemita az, aki elmenne énekelni a Dohány utcai zsinagógába.
Én a templomi együttlétet a „Három árva ballada” éneklésével akartam megtisztelni, hiszen az árvaságban vagyunk a legközelebb Istenhez és segítségével egymáshoz is. Az én csángó életemben az antiszemita szót nemhogy nem használtuk, még csak nem is hallottam. Azt hiszem, a hiteltelen rágalmazásnak semmi ismerete nincs a csángó életről, de a kivetettségről sem; ezért nem is érthetik meg, hogy én kiszakadva sorsukból róluk és értük akarok hírt adni, énekelni.
„Nekem muszáj szabadelvűnek maradnom”
A Magyar Szigeten és Wass Albert-esten is fellépett. Ez a vád érte az Egyenlítő blogon és a Népszavában. Erre fel minősítette nemkívánatosnak a Mazsihisz. Volt ilyeneken?
Nem emlékszem minden fellépésemre. Énekeltem sok helyen: mindenhol csángó dalokat, balladát, keservest, latin gregoriánt. A latin volt nekünk gyerekkorunkban a nem ránk uszított nyelv. A mi nyelvünket, a magyart nem engedték a templomban; a latin ezért nekünk, csángóknak sokkal többet jelent mint másnak. Ezeket a latin csángó gregoriánokat éneklem a Muzsikással is. Ha Wass Albert-estre hívtak, ott is csak csángó dalokat énekeltem. Mindenhol ezt teszem, hiszen ha tetszik, ha nem, én is az egyik utolsó rezdülése vagyok a csángó világnak. Nekem muszáj szabadelvűnek maradnom, éppen azért, hogy a csángó világot mindenhol, bárki előtt képviselhessem.
A „vádak” közül egy igaznak bizonyult. Döbrentei Kornél felesége.
Valóban Döbrentei Kornél a hitvesem, de nem ezzel kezdődött a rágalmazás, hanem azzal, hogy a Kárpátia énekes, Petrás János testvére vagyok.
Ha már hírbe hozták a zenekarral: egyáltalán hallott már nemzeti rockot?
Laikusként hallgattam én mindent. Rockot is, klasszikust is. Nem tanultam, de szeretem a muzsikát.
Mit gondol erről a visszacsatolósan, melldöngetősen magyar irányzatról?
Úgy gondolom, kell, hogy csiszolódjon ez a vonal is. Nem szeretem a kirekesztést. Semmiben. Csiszolódjunk, javuljunk – ez a lényeg. A nemzeti rocknak is ezt kívánom.
A férjére visszatérve: „szakállasokra” tett kijelentése miatt szakadt szét a magyar írószövetség tizenegy évvel ezelőtt. Ő is megkapta akkor, hogy antiszemita. Akár edzett is lehetne családilag.
Lehet, hogy egy poéta elviseli ezt. Kornélt egyébként akkor még nem ismertem. Nem is voltam itthon. Páduában volt fellépésem, onnan néztük az eseményeket a tévében. A zászlóégetést a Tilos Rádió előtt megdöbbenve láttam. Szakonyi Károly, Gyurkovics Tibor, Kalász Márton nagyon sokat segítettek, ők sokat beszéltek erről akkoriban és kiálltak Kornél mellett. Amikor alternatív Kossuth-díjat adtak neki, akkor – habár az átadón nem tudtam ott lenni – elküldtem neki egy munkámat ajándékba. El sem tudom hinni, hogy akik olvassák az írásait, azok nem értik, hogy ő a gyengék és az elesettek érdekében küzd, a történelmi emlékezet megőrzéséért.
Ön mellett most a baloldali, liberális oldalról is kiálltak néhányan. Babarczy Eszter, Vári György és Schiffer András is. Olvasta ezeket?
Schifferét olvastam. Többször is. Igen jól esett.
Az jól esne, ha a Mazsihisz megkövetné? Netán megtörtént már?
Nem hiszem, hogy erre sor kerülhet, de én nem ítélkezem a történtek felett. Inkább imádkozom, hogy múljék el tőlem ez a szomorúság.
Énekelne még a zsinagógában ezek után?
Énekelnék, ha a hívek erre kérnének.
„Ha tük énelektek, mük es.”
A Muzsikás együttes is megerősítette, hogy az önt ért méltánytalanság miatt marad el a koncert, nem pedig betegség miatt, ahogy a Mazsihisz közzétette. Ehhez mit szól?
Inkább csak a Muzsikásról. Ők nagyon kedvesek. A Muzsikás mindig olyan érzékenyen és alázattal nyúl bármihez, amihez hozzáfog, ahogy kevesen. Ahogy telnek az évek, egyre kevesebb az energiám, nem énekelek már olyan sok zenekarral; de a Muzsikással, ha hívnak, bármikor megyek. Egy sor nagy művésszel is megismerkedtem általuk, például Schiff Andrással is.
Schiff aztán mélyre megy az antiszemitázásban, diktatúrázásban. Az sem zavarja?
Engem ezek a dolgok nem érdekelnek. Schiff András nagyon tehetséges, sugárzik belőle a művészet. Vittem neki egy Babba Máriát, mire ő annyira kinyílt, hogy még a gyermekkoráról is mesélt. Kiderült, hogy számtalan latin nyelvű éneket is ismer. Sipos Mihály kerekre nyílt szemmel figyelte: ezt az oldalát nem ismerte még ő sem. Elképesztően kedves volt. Hogy mit gondol egyébként politikáról, az az ő dolga.
Bár nem volt terve, hogy énekes lesz, hogyhogy már a '90-es évek elején saját lemezzel jelentkezett, pedig még épp csak megérkezett Budapestre és keramikus-hallgató volt. Hogy csinálta?
Domokos Pál Péter 89. születésnapjára meghívtak minket Budapestre 1990-ben. Többünket, csángókat. Azt hitték, hogy közülünk mindenki tud énekelni, táncolni, szemérmesek voltunk. Aztán valaki elkezdte és kiderült, hogy tényleg mindenki tudja a dalokat, táncokat. Én megismerkedtem Kóka Rozáliával, a mesemondóval, aki azonnal felkért, hogy énekeljek vele. Katarzis volt nekünk Magyarországon lenni. Amint hazamentünk, mi is akartunk gyorsan egy fesztivált rendezni Lészpeden, Szent Anna napján. Még a bukaresti tévé is eljött. A Moldvai Magyarság című újságban megjelent a plakát is, azt én készítettem. Ez a lap ma is megvan egyébként, csángóknak készülne csángókról, csak hát ők ugye nem tudnak magyarul olvasni. A fesztiválon úgy volt, hogy az idős asszonyok is énekelnek majd. Mi még az iskolai rendezvényeken csak-csak felléptünk korábban, de ezek az asszonyok soha nem voltak színpadon. Úgy volt tehát, hogy énekelnek majd, de csak nem akarták elkezdeni. „Ha tük énelektek, mük es.” Muszáj volt elkezdenem, a kamerák már álltak. Ott énekeltem először színpadon, kamerák előtt.
Ebből még nem következik a keramikus-tanuló saját lemeze.
Még abban az évben Kallós Zoltán egy idős klézsei asszonnyal, Luca nénivel kijött egy fesztiválra Jászberénybe. Luca néni rosszul lett, kórházba került és mi meglátogattuk. „Képzeljék el, ez a Luca megbolondult. Nem akar meggyógyulni” - mondta Zoli bácsi. A pap otthon, Klézsén megfenyegette, hogy nem temeti el, ha továbbra is megy ilyen rendezvényekre Magyarországra. Zoli bácsi meg mondta neki, hogy „Luca, ne tegyen ilyet velem, Magyarországon nagyon drága egy temetés”. Luca néni azt válaszolta: ha olyan drága, égessék el és hintsék el hamvait Magyarország szántóföldjén. Meg is halt, és magyar püspök temette el. Péterbence Anikó és Papp Imre a Jászberényi Néptáncegyüttestől intézték a temetést. Összebarátkoztunk. Ők készítették az első lemezemet. Anikó gyűjtött is Csángóföldön, úgyhogy csak megkérdezte, ezt tudom-e, azt tudom-e. Tudtam, elénekeltem, kész lett a lemez.
Táncházazott is velük?
Én azt nem bírtam. Kisebbek voltak a gyermekeim, nem volt módom rá, de máig tart a barátság. Most, szeptember 4-én lesz egy kiállításom a Budai Várban, a Magyarság Házában. Ők egy csángó menyegzőt visznek színre, ahol csángó asszonyokkal énekelek.
Ha már zsinagóga-koncert most nem lesz, elmegyünk oda. Egyébként Moldvában, gyerekkorában is volt csángó-zsidó együttélés?
Nem éltek a falvakban, de tőlük vásároltuk a jó minőségű színezékeket, a gyapotot, amiből szőttünk.
Még a hatvanas években is járták a vidéket a zsidó kereskedők?
Igen. A csángók egymással is nagyon tisztelettudóak voltak mindig, de még inkább tisztelettel bántak azokkal, akik kívülről jöttek. A tanult emberre és az idegen emberre mindig felnéztek. Még az is szabály volt, hogyan kell az idegen embert megvendégelni.
„Rendíssed, milyen Magyarország. Kjár igaz, hogy ott mindenki magyarul beszél?”
Ön egyébként hogy nőtt ki a hagyományos csángó közegből?
Nagyon örvendtem, amikor megkaptam a lehetőséget, hogy továbbtanuljak. Hétfaluba mehettem szakiskolába, elektrotechnika osztályba. Tanultam, mint a veszedelem. Tudtam, hogy ha nem tanulok jól, édesapám kivesz. Annyira szükség volt a munkáskézre otthon, hogy úgy volt vele: ha van eszed, jársz, ha nincs, akkor ott a szőlő, a munka. Így aztán nemhogy biztatni nem kellett, mindent megtanultam, minden versenyt megnyertem, hogy maradhassak. Egy év után úgy gondoltam, művészeti iskolába megyek. Egy népfőiskolát találtam Brassóban, három évet töltöttem ott, Klement Bélánál jártam grafikára: mindenféle technikát megtanított. A faluból 1974-ben mentünk el továbbtanulni hatan, mind lányok voltunk.
Moldvából Erdély hatalmas ugrás volt, ugye?
De mekkora! Emlékszem, hogy mentünk Sepsiszentgyörgyre nyáron, a kerti vendéglőben meg csak ültünk és hallgattuk a magyar szót. Olyan jól esett. Amikor ’91-ben pápalátogatás volt Budapesten, a nagyapám már nagyon öreg volt, nem tudott eljönni, de az egyik testvéremnek szólt: „Rendíssed (meséld), milyen Magyarország. Kjár (tényleg) igaz, hogy ott mindenki magyarul beszél?” Ő még a katonaságban tanult meg románul – annak idején iskolába még nem jártak. Aztán a szüleink egy kis tanítást kaptak magyarul, de nem volt még szokás iskolába járni az ő idejükben sem. Én már az iskolában tanultam meg románul. Ma már alig van, aki tud magyarul a húsz év alattiak között.
Szóval végük van a magyar ajkú csángóknak Moldvában?
Így gondoltam sokáig, de amikor a Zurgó zenekarral a baszkoknál jártunk egyszer, az egyik vezetőjük közölte: a nagyapja csak szavakat tudott baszkul, az édesanyja már folyékonyan beszélt, „ma meg egyetemünk van”. 1990 után, amikor már Magyarországon voltam, sok csángó gyerek ment Csíkszeredába, a József Attila Gimnáziumba. Borbát Erzsébet igazgatónő sokakat tanított közülök. Egyszer beszélgettünk, akkor mondta, hogy belefáradtak. Mi értelme az egésznek, ha egyszer nem mennek vissza a gyerekek? Akkor mondtam neki: „Drága igazgató asszony! Gondoljon arra, hogy ha még 1000 gyereket kiiskoláztatnak és megszületik egy kis Petőfi, megéri-e?” Elsírta magát és azt mondta, folytatják.
És? Megszületett a kis csángó Petőfi?
Hát ha nem is Sándor, de megszületett. Iancu Laura is ott végzett náluk.
„Ne fejezzem be soha. Ezt mondta. Akkor kezdtem komolyan venni a csángóságot.”
Nyilván ön sem otthon tanult meg magyarul írni-olvasni.
Nem bizony! Én csak 1990-ben, amikor Budapestre jöttem és beiratkoztam az előkészítőre, akkor ismertem meg a magyar betűket.
33 évesen?
Igen. Otthon magyarul beszéltünk, de csak román iskolákba járhattam. Mégis sikerült a felvételi az Iparművészeti Főiskola grafika szakára. Később a kerámia szakirány mellett döntöttem, de mindenféle kurzusra jártam, még kulturális antropológiára is. Volt ott egy tanár, aki Amerikából tért haza. Az indiánokat tanulmányozta ott. Hatalmas kalapja volt, pipázott, a füst aszalt szilva illata körüllengte, odáig voltunk érte. Indiánokról, kígyókról mesélt, csuda izgalmas volt. Ő adta ki a feladatot, hogy írjunk egy dolgozatot elveszőben lévő népekről. Mondjuk a pápuákról. Nekem kicsi gyermekeim voltak, elfoglalt voltam, elkezdtem a pápuákról olvasni, de aztán rájöttem, hogy hát mi, csángók is ebben a helyzetben vagyunk. Aztán 18 oldalt írtam nagy hirtelen, aztán beadtam, mire a tanár megkérdezte: hol a vége? Még nem sikerült befejeznem – mondtam. „Ne fejezze be soha.” Ezt mondta. Akkor kezdtem komolyan venni a csángóságot. Panaszkodás Istennek volt a dolgozat címe, később egy ciklusomnak is ezt a címet adtam. Ha már a Jóisten adta ezt a lehetőséget, úgy gondolom, azért kaptam, hogy szolgáljam azt a világot, amelytől az életemet kaptam.
Innen, Pomázról lehet hitelesen szolgálni?
Azt a világot én csak távolról tudom szolgálni. Én is távolról ismertem meg igazán. Ha benne vagy, megesz a mindennapi kenyérgond. Dolgoztunk és mentünk a templomba. Ennyi volt az élet. Meg az ünnepek. A felemelkedés az ünnepekhez. Ez talán a csángóság esszenciája. Azt nagyon szépen tudták. Egyébként amikor azt mondom, hogy a vég óráiban járunk, mindig van valaki, aki jobb színben látja a helyzetet. Perka Mihálynál jártam a télen, Szabófalván. Ő hívta fel a figyelmemet, hogy Klézsén még megölték Petrás Incze Jánost annak idején – őt egyébként Döbrentei Gábor, Kornél felmenője biztatta fel, hogy gyűjtsön a csángók között és küldje el tudósításait. Ceausescu idején sem volt jobb. „Most viszont már van két akadémikusunk.” Ezt mondta Perka Mihály.
Ön és Iancu Laura a Magyar Művészeti Akadémia tagjai.
Igen. Kedves, hogy Perka Mihály örömmel hirdeti. Igaz, hogy most már a magyar állampolgárság lehetősége is megvan, bár kicsit későn jött.
„Ha sötét is a jelen, azért történhetnek csodák.”
Az nem inkább veszélyforrás, hogy végleg eltűnik Csángóföld lakossága?
A harmincas években 50 ezer katolikus élt Moldvában. 1989-ben 325 ezer. Ugyanazon a területen. Meghatszorozódott a népesség, főleg a katolikusok szaporodtak meg. Ahol kettő tud békésen megélni, s egyszer csak van ott tíz – ez hozott is magával mindent, ami addig nem volt. Nem csak fiatalok, középkorú férfiak is mentek Galacra dolgozni egy-két-három hónapra. Aki otthon marad, visszafordíthatatlanul elrománosodik. Ezt legfeljebb lelassítani lehet a fakultatív magyar oktatással. Ezt látjuk most. Persze ahogy a baszkok példája is megmutatta: ha sötét is a jelen, azért történhetnek csodák. Ha az ember azt teszi, amit kell, akkor a fáradozás, az áldozat sosem marad gyümölcs nélkül.