Tanácstalanság, kétségbeesés − Migráció és mi II.

2015. augusztus 28. 07:19

Balázs Zoltán
Mandiner

Nincsenek megoldási javaslataim. A migránsok nem fegyveres támadók, mégis fenyegetést jelentenek az ország szuverenitására. Ugyanakkor visszaszorításuk, kitoloncolásuk Magyarország képességeit meghaladja.

Migráció és mi címmel körkérdést és cikksorozatot indít a Mandiner: vezető magyar véleményformálókat kérdezünk meg arról, mit gondolnak az egyre forróbb témává váló migrációról és a kapcsolódó jelenségekről. Az eddig megjelent írások ezen a linken keresztülolvashatók.

*

Tanácstalanság és kétségbeesés

 

Balázs Zoltán, a Corvinus Egyetem docensének írása.


Európa, s azon belül Magyarország kétségkívül olyan kihívással néz szembe, amellyel utoljára a világháborúban nézett, leszámítva a nyolcvanas évek végéig még fölöttébb valószínűnek tűnő atomkatasztrófát. A népvándorlás, amelyet egyébként tökmindegy, hogy minek nevezünk, önmagában nem új jelenség a történelemben úgy általában, mint ahogy Európában sem, noha ezen a kontinensen az utolsó ilyen mozgások többnyire állami parancsra vagy jóváhagyással történtek. Magyarország sem maradt ki ezekből, sőt, bőven kijutott ebből nekünk is: gondolhatunk a trianoni menekültekre, az elhurcolt zsidó tömegekre, a malenkij robotra, a kitelepítésekre határokon belül és kívülre, s a kényszerurbanizációra. Ezek nem mellékes és főleg nem kellemes tapasztalatok, így nagyon is üdvös lenne, ha egyebek mellett a társadalmi érzékenyítés (így hívják mostanában, mit csináljunk) ezekre az emlékekre és sérülésekre is kitérne. 

A valóban spontán migráció viszont a 20. század eleji tengerentúlra történő kivándorlás (a „kitántorgás”) után csak 1956-ban ismétlődött meg, közismert okokból. Ennek annyiban van jelentősége a mai események megértésében, hogy nagyon sokan egy elviselhetetlen élet elől menekültek akkor is, nem kevesen pedig egyszerűen pánikból, tömeghisztériából (soproni lévén elég sok elbeszélésből tudom, hogy ez valós jelenség volt). Nem tudjuk, hogy a határ lezárása nélkül mi történt volna, bár a berlini fal építésének körülményeiből ezt-azt sejteni lehet. A határok erőszakos lezárása kifelé azonban ezt a kérdést fölöslegessé tette.

A tömeges kivándorlás (eufémisztikusan külföldi munkavállalás) Magyarországot csak az elmúlt években mozgatta meg, de persze tudjuk, hogy lengyel, török, szerb, román vendégmunkások milliói előzték meg a magyarokat Nyugat-Európa felé. Németországnak, a skandináv államoknak, Nagy-Britanniának, Olasz- és Spanyolországnak elsősorban, de persze nem kizárólag velük/velünk vannak tapasztalatai. Ezek részben jók, részben rosszak, viszont két nagyon fontos tényező közös keretbe foglalja őket: olyan bevándorlókról (vendégmunkásokról) van szó, akik működő, szuverén államok polgárai, amelyekkel a fogadó országok államközi kapcsolatban vannak vagy lehetnek, sőt, a legtöbb esetben immár ugyanahhoz a nemzetközösséghez, az Unióhoz tartoznak. Sorsukat részben az uniós, részben a kétoldalú egyezményeken alapuló, részben a nemzetközi jog általános normái szabályozzák. Így bár a migráció alapvetően spontán (alulról kezdeményezett), de szuverén államok által elfogadott közös szabályoknak megfelelően zajlik. A másik tényező természetesen a relatív civilizációs közelség.

Ami viszont most zajlik Afrika és a Közel-Kelet felől, az alapvetően spontán, de a legkevésbé sem szabályozott migráció, népvándorlás, amelyhez nem vagy alig lehet államközi szinten viszonyulni, legföljebb közvetve (erről mindjárt többet). Ráadásul nem látszik a vége. Vagy ha igen, akkor az a vég elég homályos, de mindenképpen ijesztő.

*

Egyetértek azokkal, akik szerint olyan milliók indultak vagy vannak indulófélben Nyugat felé, akiktől nem várható el, hogy magukévá tegyék a nyugati politikai kultúra olyan létfontosságú elemeit, mint a magán- és közszféra elválasztása, a nem család- és klánalapú közösségi gondolkodás, a vallási és a szekuláris jogrend legalább viszonylagos elválasztása (egyáltalán: a szekuláris jogrend lehetőségének elismerése), a politikai szabadság és részvétel magasra értékelése, a népfelség, a hatalommegosztás, a hatalom erkölcsi ellenőrzése, az alkotmányos rend, az alapvető emberi jogok elismerése. Nem mintha ezeket Európában mindenki pontosan értené és pláne definiálni tudná, de ettől még nagyjából ebbe növünk bele, ezek alakítják a politikai és társas életünket. S ezen a téren még nekünk magyaroknak is bőséges tanulnivalónk van, ezer év után is. Ez a téma messzire vezet, az iszlám vallás természetéhez, az iszlám és a kereszténység sajátos történelméhez, amelyekbe itt és most nincs tér belemenni.

A spontaneitás persze nem azt jelenti, hogy a vándorlásnak nincsenek okai, s ezek között a jólét reményén meg az egyszerű tömegviselkedési összefüggéseken kívül ott vannak az ottani politikai viszonyok is. Bár ez rém bonyolult dolog, de legalább figyelemfelkeltésként hadd tegyek néhány idevágó észrevételt. Százmilliós térségekben a politikai viszonyok alakulása elég sok szereplő összjátékán múlik.

A szélbal és a széljobb közös meggyőződése, hogy csak egyetlen szereplő van a háttérben, Amerika – esetleg még Izrael, de a kettő úgyis ugyanaz. Ez ugyan kényelmes álláspont, csak egyrészt mint meggyőződés semmit sem segít rajtunk, másrészt és ráadásul ostobaság, hiszen ránézésre is  látszik, hogy a Közel-Keleten hatalmas erőforrásokkal, hadseregekkel, pénzzel, erős vallási motivációkkal rendelkező államok sütögetik a pecsenyéjüket, Irántól Szaúd-Arábiáig, Törökországtól Egyiptomig, s ebben a klubban az USA, Kína meg Oroszország legföljebb partnerek lehetnek.

Világos persze, hogy még a legspontánabb módon induló népvándorlásból is lehet hasznot húzni, annak idején Róma meg Bizánc (utóbbi velünk, magyarokkal) is igyekezett így eljárni, ha már megállítani nem tudta. S ezt a hasznot nem csak a földközi-tengeri, ókorra visszamenő, s már a rómaiaknak is komoly fejfájást okozó kalózok hagyományait fölélesztő csempészek fölözik le, mivel természetesen nem csak anyagi, hanem politikai szándékokra és hasznokra is gondolni kell. Így ma a magyar diplomáciának csúcssebességen kéne pörögnie (kéne, mert egyébként Szijjártó Péter eltűnt, a miniszterelnök nem utazik, magas rangú politikai vezetőket nem fogad – talán nem egészen oktalanul aggódtam néhány hónappal ezelőtt amiatt, hogy Magyarország jórészt magára maradt).

Nagyon jó lenne például, ha a magyar diplomácia legalább tudna valamit arról, hogy a milliós törökországi szír menekülttömeg körében milyen hatása lesz a minapi német bejelentésnek, amely szerint őket minden további nélkül befogadják. Meg arról, hogy ezt Berlinben hogyan is tetszettek gondolni. Meg azt, hogy Belgrádban, Bécsben, Bukarestben mi az ábra. Apropó, miért nem veszünk részt a bécsi csúcstalálkozón? Mi a fenéért nem hívatta már össze az ellenzék már egy hónapja a külügyi meg a nemzetbiztonsági bizottságot?

Ez a kérdés persze költői. A magyar politikai elit nemzetközi tájékozódása és tájékozottságának színvonala egészen botrányos. Hadd legyek egészen brutális: kétségbeejtő, hogy a baloldali ellenzék efemer újságcikkek és facebook-bejegyzések szintjén, továbbá anekdoták, helyszíni kirándulások és néhány fogalmatlan nyugati politikus meg véleményguru nézeteinek visszaöblögetése révén gondolja a problémát kezelhetni. (Fogalmatlanság: Schleswig-Holstein zöldpárti pénzügyminiszter-asszonya fölveté a minap, hogy emelni kéne az örökösödési adót, hogy a bevándorlók integrálásának megnövekedett költségeit fedezni tudják. Nna kérem.) A Jobbik releváns nemzetközi kapcsolatairól és befolyásáról (még saját szűkebb térfelén is), ilyenek nem lévén, szó se essék. Végül az úgynevezett minőségi sajtó legkiválóbb elméit szemmel láthatóan az előző esti kerítésátvágás meg gyaloglás közbeni szülés foglalkoztatja, olykor némi kitekintéssel a VIII. kerületi polgármester aktuális álláspontjára.

Az ugyanis, gondolom, minden józan ember számára világos, hogy ezzel a migrációval Magyarország egyedül nem tud mit kezdeni. Újra és újra elismételhetjük, hogy szuverenitás! meg hogy Ugocsa non coronat! meg amit csak a csíkos hátú kismalac ilyenkor mondana, de hát ugye a pesti humor inkább az akasztófa alá való. Ott még nem tartunk. De a tanácstalanság és a kétségbeesés világos jele, hogy a hadsereg bevetése is szóba került, amihez a Jobbik az Alaptörvényt is kész lenne módosítani. Igen ám, de mi a fenét csináljon a hadsereg (meg a határvadász századok, esetleg egész vadászszázadok) ott a határon? Ezt a politikusnak kell megmondania. Az aktív védekezéshez támadás kell, ilyenben azért nemigen reménykedhet. A passzív védekezéshez a kerítés nem elég, ha már katonailag hatékony megoldást keres, alkalmasint az aknazár a legjobb ötlet, de persze az első fölrobbanó gyermek után valószínűleg minden európai fővárosból kitiltják.

*

De hát miért aggódunk mi ennyire? Hetek óta az a vezető érv a baloldali sajtóban, hogy a migráció nem minket céloz. Rajtunk „csak” átvonulnak. A legjobb lenne, ha némi regisztráció után rögtön nyugat felé tessékelnénk őket, arra van a jólét, addig is egy kis frissítő az asztalon, szabadjegy a vonathoz, thank you for choosing the Hungarian Roads and Railways.

Ez lefegyverzően egyszerű megközelítés. De van vele három súlyos baj.

Először is vissza a kiindulóponthoz: a legsúlyosabb európai válsággal van dolgunk évtizedek óta. Mármost ha ez így van, s ezt immár a legmérsékeltebb nyugati politikai köröknek is elismerni tetszik, akkor Magyarország pontosan azzal mutatja meg az európaiságát, hogy nem a macedón és szerb megközelítést választja. Nem teheti, mert kötelessége a schengeni határt védeni. Nem csak saját, hanem az Unió szuverenitását, nemzetközi entitásként való komolyan vehetőségét is védi. Az európai projektbe szerelmeseknek mondom: cinizmus és szerelmük elárulása, ha Magyarországot tranzitországnak fogják föl.

Másodszor: Magyarország jelen pillanatban még elég szuverén ország ahhoz, hogy saját határait komolyan vegye. Hozzáteszem: ezt az Unió is elismeri. Ha semmit sem tesz a határátlépések kontrollálására, a Magyar Köztársaság kormánya lényegében föladja az ország szuverenitását és súlyos kötelességszegést követ el.

Ahogy Török Gábor kollégám hajszálpontosan megfogalmazta: „Vajon államnak nevezheti-e magát egy ország, ha képtelen ellenőrizni, hogy kik lépnek be a területére? Vajon nem szűnik-e meg az állam államnak lenni, ha elveszíti a képességét arra, hogy meghatározhassa, kiket enged a területére?” Ez nem gyakorlati probléma abban az értelemben, hogy bárkinek is attól kéne rettegnie, a migránsok egyszer csak kitűzik a lófarkas zászlót Budavár ormára. Viszont olyan értelemben igenis gyakorlati probléma, hogy a magyar állampolgárok alapvető bizalma rendülhet meg saját törvényeikben, kormányukban, államukban. Ennek megelőzése abszolút prioritás. Ezért a szuverenitás védelme nem pártkérdés. Lehetne a miniszterelnök Gyurcsány Ferenc vagy akár a csomorkányi sánta ördög is, ebben a kérdésben az ország ugyanazt a kötelességteljesítést várná el tőle, ő pedig ugyanarra a lojalitásra tarthatna számot minden magyar állampolgártól.

A bizalom megrendülése után megjósolhatatlan események indulhatnak el. A demokrácia lassan mozdul, de ha mozdul, akkor alig lehet feltartóztatni. Ez megtörténhet még Nyugaton is, sőt, több nyugati országban egyre erőteljesebben rajzolódik ki az a politikai törésvonal, amely fölülírja a klasszikus jobb-baloldalt, s amely a saját/idegen megosztást követi, s amely mögött a röviden említett civilizációs-politikai távolság van. Ezen lehet sajnálkozni, sőt, nagyon is helyes, ha a politikai elit az ösztönös ellenségeskedés, zsigeri gyűlölet és félelem csillapításán is dolgozik; de önmagát csapja be és csak nagyobb bajt okoz, mint amennyit megelőzni vélt, ha elhiteti magával, hogy a tömegek akaratát, félelmeit, érzéseit, sőt, történelmi és civilizációs tapasztalatait akár erővel, börtönnel, akár erkölcsi szónoklatokkal el lehet nyomni vagy csak irányítani kell. A politikának nem kell immorálisnak lennie, de a politikus számára erkölcsi kötelesség azok védelme, akik ezzel bízták meg.

Harmadszor: a válság pont azért súlyos, mert egyrészt nem látszik a vége, másrészt – ahogy írtam – semmilyen szabály nem alkalmazható benne. A rutin nem segít. S mivel nem látszik a vége, a politikusok pedig hiába keresik a rutinokat, ezért mindannyian vaktában csapkodnak. Tegnap föllélegzett a magyar sajtó: a németek befogadják az összes szíriai menekültet. Vége! A dublini egyezmény mint szabály kifújt. De az ég szerelmére: ez azt jelenti, hogy nincs több szabály! Semmilyen! Ez pedig azt jelenti, hogy ettől fogva teljesen Berlintől függ, hogy mi történik velünk. Ma így döntenek, holnap úgy.

Hozzáteszem: elképzelhető, hogy ezt még Berlin sem látja át. Ott is a tanácstalanság látszik átvenni az irányítást. Vad elképzelések körvonalazódnak kvótákról, egyebekről, amelyeket azonban még ők sem lesznek képesek lenyomni az Unió torkán.

S ezzel visszatértünk oda, hogy az „átvonulási érv” a levegőben lóg. Ma átvonulnak, holnap sátrat vernek. Tetszettek előre látni ezt a válságot egy éve? Ha nem, akkor ugyan mi a biztosíték arra, hogy a dolgok most már biztosan úgy mennek előre, ahogy ma délután éppen látszanak? Igen, ez az a klasszikus politikai szükséghelyzet, ahol rendkívüli állapotra nincsen (még?) szükség, de az állam teljes diplomáciai, hírszerzési, nemzetbiztonsági, rendészeti és igazgatási apparátusának mozgósítására igen.

*

Nincsenek megoldási javaslataim. A migránsok nem fegyveres támadók, mégis fenyegetést jelentenek az ország szuverenitására. Ugyanakkor visszaszorításuk, kitoloncolásuk Magyarország képességeit meghaladja, s valószínűleg egyoldalú lépésként saját szövetségesi körünkben elfogadhatatlan lenne. A laza átengedés politikája viszont képmutatás és tisztességtelenség, ráadásul veszélyes is.

Ámde a helyzet úgyszólván óráról órára változik, s mivel a politikában alapszabály, hogy minden válság egyúttal lehetőség is, valamennyi esély talán van rá, hogy ezekre a lehetőségekre rátaláljunk. Kéne hozzá egy rátermett kormány, egy kompetens ellenzék, s egy európai szinten tájékozódni képes sajtó.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/90155