„Megsértődni nem ér”

Nem vagyok én olyan nagy libsi! – Lovasi András a Mandinernek

2015. augusztus 11. 11:33

A popzene él és virul, csak éppen kihalt belőle a rakendroll – mondja Lovasi András a Mandinernek. A Kiscsillag énekesével a politikai elit lesújtó állapotáról, a művészvilág meg nem értett zsenijeiről és a magyar nép meg nem valósult álmairól is beszélgettünk. Lovasi szerint a székelyek normálisak, a bevándorlók megállíthatatlanok, a multikulti megbukott, a melegházasság kapcsán pedig azt mondja: „a házasságból ne csináljunk már viccet”. Szóba került persze a Kispál és a Borz utóélete is. Lovasi kezdi nem érteni a mai tizenévesek valóságát, de hozzáteszi: „a popzene nem bácsik iránymutatása alapján alakul, hálistennek”. Nagyinterjúnk.

 

Halálos döfést kapott a magyar popzene – mondta nemrég a belmondós Czutor Zoltán. Egyetért a kollégával?

Ez csak valami bulvárízű kiemelés lehetett, és bár nem tudom mire mondta, Zoli tagja az Artisjus vezetőségének és nem hiszem, hogy maga alatt vágná a fát.

Zavarja, hogy Czutor az Artisjusban van?

Van, aki ráér bejárni az Artisjusba és van, aki nem. Erről ennyit. Egy, a popkultúrával foglalkozó előadáson hallottam viszont, hogy a magyar kreatív ipar egészében akkora részét teszi ki a GDP-nek, amekkorát a mezőgazdaság, utóbbi viszont kap több száz milliárd forint támogatást alsó hangon, mert senki sem szeretné, ha traktorokkal járkálnának a népek Pest utcáin. A popzene meg úgy kap idén kábé egymilliárdot, hogy elvesznek tőlünk kettőt.

Vegyenek traktort!

Fontolgattam már. Zseniális kommunikációs húzás egyébként, ahogy még reklámozzák is, mekkora Cseh Tamás-programot indítottak. Verik a mellüket, hogy az NKA támogatja a popzenét. Bocsánat, nem az NKA logóját kellene odatenni, amikor nyer valaki egy pályázaton, hanem mondjuk engem, Geszti Pétert, Kiss Tibit, Kovács Ákost. Tőlünk veszik el a jogdíjpénzt, mi támogatjuk tehát a nyertes kollégákat.

„Ami a popzenét illeti, az él és virul, csak éppen kihalt belőle a rakendroll”

Végre valamiben egy platformra került Ákossal!

Persze: a pénzéért mindenki sír. Egyébként meg ami a popzenét illeti, az él és virul, csak éppen kihalt belőle a rakendroll. Az intellektus, a pezsgés, az izgalom. Vagy ahogy Keith Richards mondta: túl sok a rock és kevés a roll. A 2000-es évekig mindig akadt valami, ami kicsit megváltoztatta a műfajt, a grunge, aztán a kilencvenes évek közepén még az elektronikus tánczenék megjelenése is tekinthető ilyen újításnak. Az ezredforduló táján a world music divatja hozott valamelyest új színeket, összebékítve minden, látszólag  távoli műfajt. Akár  idesorolhatjuk a Csík Zenekart vagy a Budapest Bárt is – hogy olyan produkciókat is említsek, amelyekben részt vettem. De a piacot uraló angolszász mainstream popzenében már régóta nem történt semmi.

Netán visszasírja az Ákos-féle fősodratú popzenét a Punnany Massif időszakában? Egy interjúban utóbbiaknak is beszólt nemrég.

Aki szerint az beszólás volt, annak még sosem szóltak be. Nincs azzal bajom, ha a popzene legsikeresebb része felületes. Mindig is az volt. A rockandrollt hiányolom, a csibészséget, a kurucságot. Most a legtöbb általam halott rádiós dalra az a reakcióm: „a jó tanuló felel”. Minden pozitív. Nagyon jól vagyunk. Nem mondom, hogy nincs szükség ilyen popzenére, csak annyit mondok, hogy engem ez cseppet sem szólít meg. Unom.

Nem lehet, hogy csak öregszik?

Öregszem is, persze, de a médiavilágot kreálók is kezdik egyre sablonosabban látni az embereket. Ami valaha a popzene kommunikációjában ösztönös volt, ma már abszolút tudatos. Célzatosan, sőt cinikusan használják újra és újra azt a néhány gombot, amelyeket az embereken meg lehet nyomogatni, hogy lenyeljék a napi slágeradagjukat. Ezeket nyomogatják.

Ön viszont jó régen írt slágert utoljára. Talán az első Kiscsillag-lemezen voltak még – Állnak a férfiak, Van-e szándék... Már nem tud vagy nem akar?

Sosem az volt a cél, hogy valami sláger legyen, csak az, hogy jó. Meg mondjuk a pályafutásom alatt kettő darab tényleg országos-lakossági slágert énekeltem csak (Kicsit szomorkás-Szilvafácska), és egyiket se én írtam, csak az egyikhez a magyar szöveget. Szóval a mi esetünkben inkább erősebb és gyengébb dalok, lemezek vannak, amit egy erre fogékony, hol vékonyabb, hol vastagabb  rétegnek játszottunk, és sohase voltunk mi a popzene fősodra. Például van sláger a Kispál Ágy, asztal, tévéjén? Nincs, mégis a legerősebb Kispál lemez talán. Amúgy a Van-e szándék? a második lemezünkön van.

Bocsánat, igaz.

És azon is van a legtöbb Kiscsillag-koncertsláger, a legkevesebb pedig a 3. lemezen. Az utolsó lemezünk viszont – bár ez nem tudom jelent-e még valamit? – aranylemez lett, tehát a mi közönségünk jól fogadta; és szinte minden dalt játszunk róla koncerteken, ami azt jelenti egy évvel a megjelenés után, hogy valószínű jó album a Szeles. Az más kérdés, hogy trendformáló, tinicsapatokat lázba hozó dalt már régen nem írtam, és valószínű már nem is fogok. Szörényi és Bródy hány slágert is írtak ötven éves koruk körül?

Nullát, de ők akkor már nem is próbálkoztak dalokkal.

Igaz, együtt nem. Én azért maradok még a dalformánál. Ami viszont a slágeres témát illeti, az sem mindegy talán, hogy most veszítem el végleg a kapcsolatot a tizenévesek valóságával. Eddig még a gyerekeim közvetítették felém, hogy az osztályban mi a menő, mi a trend, de megnőttek, mindkettő huszonéves lesz már. Most kicsit várni kell, úgy az unokákig, de hetven évesen aztán megint nagyon update leszek a kamaszzenei trendekben, szóval semmi sincs veszve! Egyébként a trendek is jóval kevésbé számítanak ma, mint a kilencvenes években. Akkor voltak még szekértáborok, a közönség a saját identitását stílusokon, irányzatokon keresztül határozta meg. Mára ez teljesen megszűnt. A Kiscsillag után simán jöhet a Wellhello, aztán mondjuk a VHK – ez senkit sem zavar.

Önt sem? Nem szerette jobban, amikor igazi, elkötelezett rajongói voltak?

Még célom is volt, hogy ezeket a falakat lebontsuk – a Csík Zenekarral anno épp erre tettünk sikeres kísérletet. Álltunk a Magyar Dal Napján, a popzenére érkező emberek közé pedig egyszer csak leesett egy Most múlik pontosan az ő feldolgozásukban. Olyan pillanatok voltak ezek, amelyeket nem felejtek el soha, viszont 48 éves vagyok, tehát nem én fogom megmondani, mi lesz a következő újítás. A popzene általában nem bácsik iránymutatása alapján alakul, hálistennek.

Nem szomorú, amiért mondjuk a Csillag vagy fecske nem lett olyan nagy durranás Csík-feldolgozásban sem, amilyen a Most múlik pontosan a Quimbytől?

Nem. Az eredeti egy átlagos, kedves Quimby-dal. Kocsmai merengő. Amit a Csík összehozott belőle, az össznemzeti merengő, népdal lett, a 2000-es évek talán legnagyobb magyar slágere. Kiss Tibi jobban örülhet, mint én, ha a jogdíjakra pislant; de nem frusztrál, hogy nem az én dalom a Most múlik.

„Nem méricskélem, hogy a Kispál idején népszerűbb voltam”

Pedig a Kispál és Tankcsapda volt a rendszerváltás két nagy zenekara, a Quimby sokáig csak másodvonal volt. Most az a helyzet, hogy a Tankcsapda még mindig nagyon népszerű, a Quimby a nyomában, a Kiscsillag meg jóval mögöttük van. Nem volt tehát rossz döntés feloszlatni a Kispált?

Van egy szabály a popzenében és a művészeti életben, csak sajnos kevesen ismerik. Most tehát elárulom: „megsértődni nem ér”. A műfaj, de nemcsak ez, ma hemzseg a megbántott, meg nem értett zseniktől, akik úgy érzik, hogy azért, mert írtak dalokat, lemezt vagy rendeztek színdarabot, nekik automatikusan meg is kell élniük ebből. Hogy ez nekik jár. Ez márpedig nincs így. Ami történik, azt lehetőségként, ajándékként érdemes felfogni. Én sem méricskélem, hogy a Kispál idején népszerűbb voltam. Örülök, hogy azzal foglalkozhatom, amit szeretek; de persze örülök annak is, hogy amikor Londonban játszottunk a Kispállal, a szervező azt mondta, sosem voltak még annyian a helyen.

Ákos is játszott ott pedig.

És még Ákost is megvertük!

Nagy elégtétel?

Dehogy.

Akkor miért vigyorog?

Mert hempergős jókedvemben vagyok, azért.

Rendben. Szóval nem bánta meg a Kispál megszűnését, azt, hogy már csak nyári tribute-zenekarként működik, alkotó közösségként nem?

Ha összehasonlítom, hogyan éreztem magamat a Kispál utolsó éveiben és hogyan most, egyértelmű, hogy jó döntés volt abbahagyni. Fejlődni valószínűleg már nem tudott volna a zenekar. Összejönni évente néhányszor és eljátszani a dalokat – ez jó, ezt szeretem. Olyan, mint valami ritka családi esemény. De hogy 25 éves dalokat játsszak minden héten többször és ez legyen az életem? Abból éljek, amit 25 éve véletlenül elkövettem? Azt inkább nem. A Kiscsillagról pedig már az elején tudtuk, hogy ez lesz a mi Fonográfunk. Ha azt mondod, Szörényi-Bródy és zenekar, mindenkinek az Illés ugrik be, pedig a Fonográf sem volt rosszabb. Nyilván apályosabb korban zenéltek, érettebbek, keserűbbek voltak már, nem volt benne az a fiatalos odabaszás és az újítás sem, de remek dalokat írtak a Fonográfban is. Mégis az Illés ugrik be. Ez ilyen. Ezen sem kell megsértődni.

Jó a párhuzam. A Kispál stílust teremtett, a Kiscsillag meg talán profibb, de tényleg nem olyan izgalmas.

A stílusteremtést mondjuk úgy is meg lehet fogalmazni a Kispál kapcsán, ahogy egy blogger egyszer, aki rátett a tízes listájára, amelyen a magyar popzenének legtöbbet ártó embereket gyűjtötte össze. Van benne valami. A forma, amit a Kispállal kitaláltunk, ez a kicsit esendő, kicsit béna, de mégis mintha szólna valamiről...

Mintha?

Igen, anno találtunk egy formát, amelynek a mintája követhetőnek tűnt és jobb-rosszabb epigonok hadát zúdította a honi popzenére a kétezres években. Szerencsére ez a hullám már lecsengőben van, és persze közben büszke vagyok arra, hogy egy csomó tehetséges zenészre hatottunk, akinek maximum a korai dolgain hallani, hogy hallgatott Kispált.

Ha már itt tartunk, árulja el, mire gondolt a költő a Csillag vagy fecske című dalban! Miért csillag, miért fecske?

Miért? Hát, éjjel csillag van az égen, nappal meg fecske, nem?

Ennyi?

Ennyi.

Azt hittük, valami súlyos üzenet húzódik meg a jól kiötölt jelképek mögött.

Dehogyis.

Korábban, a Kispál-időszakban volt ugyan „leszedált ország”, amely „tapsolgat a szarnak”, de alapvetően az artisztikus, asszociatív vonal volt erős. A legutóbbi, negyedik Kiscsillag-lemez szövegei már a nyílt és egyértelmű politizálás irányába mutatnak. Ennyire felpaprikázta a Fidesz?

Egy dal van a legutóbbi lemezen, az Ollé, ollé, amely tényleg nyíltan politizál.

„2084-ben, mint addig minden évben/Ákos után tűzijáték”. Tényleg nem kell hozzá értelmező szótár. De ott van még az is, hogy „Ma még nyaljátok egymás seggét/Körbe, ott van a piros pont”, a Ki találja meg? című dalban.

Az, mondjuk úgy, áthallásos.

Áthallás? A Matolcsy-féle piros pont a hátsón azért több ennél.

Mindenki azt hiszi, hogy erről szól és persze lehet is így érteni, ezért mondom, hogy áthallás. Valójában ez egy kelet-európai cowboy-dal. Csak itt úgy kezdődik a film, hogy elmegy a lovas, ahelyett, hogy megérkezne a naplementében és megállna a kamera előtti nagytotálban.

„Én akkor voltam libsi, amikor még a Fidesz is az volt”

Most nyáron azért még az ideiglenes határzár témája is bekerült a koncertrepertoárba.

Az adta magát, hiszen van egy dalunk, amelyben egy budai villa négyméteres kerítésén átrepül valaki a szerelméért. Erre építenek egy négyméteres kerítést. Ilyen labdát egyszerűen nem lehet nem lecsapni. Amúgy a már említett Ollé, ollé-ban is van szögesdróton túli világ. Hiába na, a jövőbe látok. Szerintem egyébként is jó, ha a popzene reagál a valóságra. Miért ne tegye? Miért legyen píszí? Orbán és a Jobbik nem píszí, nekik megengedjük, hogy ne legyenek azok, de a kultúra szereplőitől elvárjuk, hogy rettentő függetlenek legyenek, ne legyenek rosszban senkivel és sokat mosolyogjanak.

Úgy érzi, nem szabad véleményt nyilvánítania?

Szabad, csak nem éri meg.

Így is, úgy is libsi marad, nem? Már ami a skatulyát illeti.

Én akkor voltam libsi, amikor még a Fidesz is az volt. Igaz, nem követtem őket oda, ahova mára eljutottak. Az igazat megvallva én is abba a tömegbe tartozom, amely jelen pillanatban csak indulatból képes politizálni. Nincsenek különösebb referenciáim, megoldóképleteim. Ez a helyzet, amely kialakult, egyébként valószínűleg összejött volna más szereplőkkel is. Valószínűleg ez a nép, vagy a nemzet, vagy emeszpésen szólva a lakosság termeli ki ezt az elitet, a mi reflexeink, a családi tragédiánk és a Kádár-érában tanult kisszerűségünk következménye, hogy nem tudunk olyan életet élni, amilyet álmodunk magunknak, s hogy ezeket a figurákat raktuk magunk fölé.

Nyilván igen, de mi ezzel a baj?

Az, hogy erre az elitre valójában nem sok szükség van. A mai információs társadalomban simán működtethetnénk például közvetlen demokráciát a képviseleti helyett. Meg lehetne oldani, hogy van egy köztársasági elnök, aki képviseli az államot – vagy inkább egy király, ha már választani lehet –, és van egy döntés-előkészítő csoport; de arra a típusú politikai elitre, amely leginkább a saját hosszú távú uralkodásának biztosításával van elfoglalva, nincs  szükség.

Közvetlen demokrácia? Jönne is a halálbüntetés rögtön...

Ha a cserepes megoldáshoz térnénk vissza, attól még lehetne alkotmányunk és betarthatnánk a nemzetközi szerződéseket is.

Tényleg ön az utolsó forradalmár a városban? Ilyesmit ugyanis csak forradalommal lehet keresztülvinni.

Az biztos, hogy az elit nem fogja leváltani magát. Inkább játssza a szerepét, paravánt képez a valóban zajló történések előtt, úgyhogy ezt kell elfogadni. Azt, hogy irányított kérdésekkel zajló konzultációk lesznek eladva demokráciaként.

Egy utálható hatalom rakendroll-szempontból még jó is, nem?

Nem utálom én a hatalmat. A Fidesz elmúlt öt éve sem fekete vagy fehér. Van néhány ügy, amelyre azt mondtam, hogy na, ez jó. Például a pálinka törvény, mindjárt az elején. Akkor még reménykedtem.  A hosszú távú folyamatok, az új földbirtokrendszer kialakítása, a vagyon újbóli elosztása a lojálisak között viszont szerintem hosszabb távon olyan béklyóba zárja majd az országot, amelyből nem tudunk kitörni. A képességes embereket ugyanis idővel teljesen felváltják a lojális emberek. A kettő persze egyszerre is lehet igaz, de a fontossági sorrend látszik: ha valaki híján van a képességnek, de lojális, jöhet. Ha képessége van, de nem lojális, nem jöhet. Ha lojális, akkor azért néha elnézik neki, hogy ért is hozzá.

Szóval nem tartozik azok közé, akik például azt mondják, Vidnyánszky Attilának semmi köze a színházhoz, csak azért, mert fideszes?

Dehogyis. Vannak képességes lojálisak is, ám ettől még igaz, hogy a művészeti életben egy csomó ember, aki előbbi híján van, úgy érezte: a Fidesszel, a jobbra tolódással, egy ideológia kiszolgálásával végre eljöhet az ő ideje is. Olyan emberek, akikre a piac vagy az addigi művészeti kánon már többször nemet mondott. Magyarán: a másod-harmadvonal. A nemzeti rock felívelése például másról sem szól.

Hogyhogy?

A jelenség annyi, hogy a '90-es években ezek a bandák valamilyen formában már léteztek, mondjuk nem kiemelkedő, de rendes blues-rock zenekarok voltak. Csak aztán lecsengett a blues-hullám és maradtak nekik a motorostalálkozók. A frusztráció egyre nőtt, mígnem kitalálták, hogy a Born To Be Wild és a pucér nő után közvetlenül akkor jól egyesítik az elszakított területeket is. Ez magában is hordozta azt a szellemi káoszt, amely egyébként jellemző a szélsőjobbra Magyarországon – habár hogy mi a szélsőjobb, azt már nem tudnám megmondani. A Fideszről aligha mondható el, hogy hagyományos konzervatív párt lenne.

Nagy néppárt. Amelynek jobbszéle, meg kell hagyni, legfeljebb Orbán-szeretetében különbözik a Jobbiktól. Egyébként ön is lenézte az bluesrockereket, vagyis tehet a frusztrációjukról, nem igaz?

Nem tudom, miért néztem volna le. Jó képességű srácok is voltak köztük, majd' minden bandában volt egy ügyes gitáros például, de ha már blues, akkor Ferenczi Gyuri, Pribil Gyuri, Pribojszki Matyi jobbak voltak. A másod-harmadvonal egyszerűen nem volt elég érdekes, ám aztán talált egy piaci rést, amely később ki is nyílt, s amelyben megigazulhatott. Mindez nagyon hirtelen következett be. Emlékszem a pillanatra, amikor egy ismerősöm, aki azóta harcos nagymagyar lett, 2000-ben vagy 2001-ben hazajött Erdélyből, a vállamra csapott és közölte: „Bazmeg, te tudtad, hogy a határtól 500 kilométerre magyarok élnek?!”. Azóta vidáman játsszák a székely himnuszt terces metálszólóval.

Ezt már 2003-ban szóvá tette Tusványoson. „A leszakadtországrész-nyalást meghagyjuk az utánunk következő zenekaroknak”.

Igen, ebből lett akkor az a szócsatánk Ákossal. Pedig tudtam, miről beszélek és igazam is volt. Én nem akkor fedeztem fel Erdélyt: már tíz évvel korábban játszottunk Székelyudvarhelyen a Kispállal, s akkor még én is úgy éreztem, valamit mondanom kell. A koncert után aztán odajött hozzám egy székely srác. Közölte, hogy egész jó volt a buli, „de nem kell azért kinyalni a seggünket”. Azóta is sokat járok Székelyföldre, ott vagyok Tusványoson majd' minden évben és máig ez a tapasztalatom: a székelyek normálisabbak mint mi. Ahogy szórakozni akarnak, ahogy a dolgokhoz viszonyulnak, sokszor sokkal egészségesebb, mint a Kis-Magyarországon születettek hozzáállása. Amilyen szkepszissel nézik a politikusokat, ahogy két-három mondattal helyre tesznek... A kisebbségi lét mintha segített volna nekik a józan eszük megőrzésében. Mi meg odamegyünk és rájuk nyomjuk a hülyeségeinket, pedig csak tanulhatunk tőlük.

„Mára hangkulisszái lettünk a szórakozásnak”

Kis-Magyarországon sokat változott a popzene közönsége az elmúlt huszonöt évben?

Nagyon. Ma már diszkószerű körülmények közé akarnak jutni a fiatalok egy koncerten. Egymással, szerelemmel, mindenféle kábulatokkal akarnak találkozni, ami rendben is van, csak ami túlságosan akar velük kezdeni valamit, az ma már zavaró nekik. A gitárzene márpedig ilyen. Szóval mára hangkulisszái lettünk a szórakozásnak. Érdemes megnézni élőben a most népszerű popzenekarokat. Háromperces dalok között hat perc küttyögés, kattogtatás, beszéd, közönséggerjesztés van. A parti, a bevonás, a hergelés kapja a hangsúlyt, nem a dal.

Önök nem ezt csinálják a Kiscsillaggal? Ott is egybefüggő szettek vannak a koncertjeiken.

Nem tapsoltatunk és nem kiabálunk populista szövegeket, nem nyalogatjuk a közönség seggét. Az igaz, hogy összekötjük a dalokat, ahogy mondjuk a táncház is teszi. Egy kalotaszegi is építkezik: tántorgóssal indít, aztán a végén vad legényesben csúcsosodik ki.

A Punnany és Halott Pénz is pécsi. Még mindig van könnyűzenei tartalék a városban?

Mostanában nem hallottam otthon sem olyan nagyon friss, mellbevágó dolgot, de hál'istennek még mindig több a zenekar, mint a többi hasonló méretű városban.

Ön még pécsi egyáltalán?

Félig. Van egy házam Pécsett, meg egy albérletem Budapesten. Heti bontásban több időt töltök a fővárosban, de a nagy alkotói szabadságok idején a házamban vagyok otthon.

A határzárra visszatérve: pécsi házában vagy a budapesti albérletében hány menekültet szállásolt el filantróp buzgalomból?

Demagóg kérdés. Napnál világosabb, hogy a cél a Fidesz belpolitikai hanyatlásának megállítása volt a bevándorlókérdés tematizálásakor. Ahogy Erdogan is azért támadja az Iszlám Államot és a kurdokat egyszerre, hogy kormányt tudjon alakítani. A Fidesz belső válsága, a médiaportfólió leválása, a Simicska-ügy nem tett jót a pártnak. Igaz, az MSZP úgy esett volna szét ilyen helyzetben, mint egy végstádiumban lévő alkoholos máj; ehhez képest pedig a Fidesz remekül összezárt, a maga szempontjából jól is kommunikált, a közvélemény-kutatásokban is vezetett végig – de csak elvesztett két időközit, a belső erózió megállításához pedig szükség volt valamilyen csodafegyverre. Megtalálták. Nem a problémát akarják tehát megoldani, hanem nyerni akarnak rajta.

„Népvándorlást még nem állított meg senki”

A kettő egyszerre nem lehet igaz? Van probléma, azt megpróbálják megoldani és mellette learatni a politikai babérokat is.

Népvándorlást még nem állított meg senki. A valódi gondot nem tudják megoldani.

Ha meg sem próbálják, az jobb?

Annál, ahogy most próbálják, lehet, hogy jobb lenne. Ezek a gesztusok még rosszul is elsülhetnek. Ezek az emberek, akik özönlenek Európába, menekülnek valami elől, s az a valami minden bizonnyal ide fog érni valamilyen mutációjában. Akkor sülhet el rosszul a mai kampány. Jól látszik, hogy amint a keresztény Európa megy össze, nyomul be a helyére valami keleti, eddig itt idegen kultúra.

Talán nem kellett volna, kellene akkor megvédeni valahogy azt a bizonyos keresztény Európát?

Én sem örülök annak, hogy idejön egy csomó ember, nagyon mást gondol a világról, mint én, kiszámíthatatlan reakciói vannak és ha elmondok egy viccet, ön röhög, ő meg lehet, hogy levágja a fejemet. Kinek hiányzik ez? Nekem nem. Nem hiszek tehát a multikultiban. Valamit kezdeni kell a problémával, de nem így. Biztosan nem arra használnám fel például ezt a helyzetet, hogy tovább erősítsem az ebben az országban amúgy is nagyon erős előítéleteket mindennel szemben, ami kívülről jön. Hosszú távon nem működik a bezárkózás, márpedig mi ezt tesszük kulturálisan és minden szinten.

Az miért bezárkózás, hogy a kormánynak más a véleménye, mint Brüsszelnek, ezt el is mondja, ráadásul egyre több ország csatlakozik ehhez az állásponthoz?

Nem csak a magyar politikusokról lesújtó a véleményem. A modern politika eszköztára olyan embereket igényel, amilyen ember én nem szeretnék lenni és látni sem nagyon szeretem őket, főleg, ha a közelemben vannak.

Mégiscsak az elit része, Kossuth-díjas...

No igen. A lényeg, hogy szerintem lehetne emberibben, hogy úgy mondjam, keresztényibb módon művelni a politikát.

A kereszténység önnek jelent valamit személyesen is, vagy megmondja kívülről, hogyan kellene kereszténynek lenni?

Hagyjuk már ezt! Maradjunk abba, hogy tétova keresztény vagyok, aki valószínűleg mindig magányos lesz ezzel a dologgal, mert nem találtam meg a közösséget, ahová tartozhatnék. Nem tudok, és nem is akarok a nyilvánosság elé állni, és verni a mellem hitbéli ügyekben.

Önnek a zenekarok, a zenésztársak ilyen közösség, nem?

Bizonyos értelemben igen, de olyan emberekkel együtt lenni, akik hasonlóan gondolkodnak a világról, mondjuk egy keresztény közösség tagjának lenni – az azért marha jó lehet.

Csak ahhoz hinni kell olyan dolgokban is, amelyekben nem hisz?

Egy közösségben nem hinni kell, oda bele lehet születni, meg lehet találni véletlenül vagy keresés közben, ki lehet alakítani esetleg ismerősökből... velem egyik se történt meg.

„Éljen mindenki boldogul, ahogy neki tetszik, de a házasságból ne csináljunk már viccet”

Negyven és ötven között nem csak a Kispált oszlatta fel, el is vált. Ezt a váltást sem bánta meg?

Néha rossz és kevésbé rossz döntés van csak. Ma úgy látom, hogy a válás volt a kevésbé rossz. Főleg, hogy a volt feleségem kiegyensúlyozottan és boldogan él egy új kapcsolatban Németországban.

A gyerekek is ott vannak?

Nem. Kisebbik lányomat most vették föl az Eltére japán-kínai szakra, a nagyobbik pedig stylist-asszisztensként dolgozik amerikai filmekben, de mindketten Budapesten vannak. Földrajzi szempontból tehát én vagyok közelebb hozzájuk. Idén egyébként megnősülök újra.

Gratulálunk. Még valami: Heidl Györggyel, akinek a dalaira Lackfi János verseit énekli egy lemezen, jóban van még?

Hogyne. Heidl Gyuri a barátom.

Csak a házasságról jutott eszünkbe. Heidl ugyanis nemrég írt nagy dolgozatot a melegházasság ellen. Ahhoz mit szólt?

Nagyon helyes.

Hoppá.

Na, ugye hogy nem vagyok én olyan nagy libsi! Bár nem olvastam a Gyuri ezen írását, és nem mindenben értünk egyet, de nagyjából tudom mit gondol erről. Szóval éljen mindenki boldogul, ahogy neki tetszik, de a házasságból ne csináljunk már viccet. Még a polgári esküvőt megértem, az amúgy is csak egy jogi aktus, bár nem gondolom, hogy például egy örökbe fogadott vagy háromszülős gyerek ugyanolyan esélyeket-mintákat kap, mint egy normális családban felnövő. De vannak országok, pl. Svédország, ahol a melegek egyházi esküvőt is köthetnek, ami szerintem teljes tévút. Pedig bírom a svédeket. Amúgy nekem nem lesz polgári esküvőm. Olyanom már volt. Csak egyházi.

Olyat lehet?

Nem érdekel. Bemegyek, kijövök...

De kérik a polgári papírt, nem?

Nem tudom. Terveink szerint mindenesetre csak egyházi lesz.

Katolikus?

Nem, mert volt már ugye egy polgári esküvőm, ami miatt egy hosszú egyházjogi procedúrára és némi pénzre lenne szükség. Átúsztunk tehát a reformátusokhoz.

Kis Lovasik is lesznek még?

Ember tervez, Isten végez.

Ez Tankcsapda-szöveg!

Ja, tényleg. Mindenesetre: egyetlen kicsi Lovasi gondolatának sem vagyok ellensége.

***

Fotók: Földházi Árpád.

 

 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/89397