Az új De Gaulle

„A beszéd következő részében az unió jelenlegi válságát taglalja Orbán. Szerinte az eddigi sikerekért felelős pragmatizmust ideológiai merevség váltotta fel. Utóbbi pedig nem képes az új helyzetekre reagálni, ahogy azt a görög válság is megmutatta. Tegyük hozzá, mindez nem meglepő, hiszen a baloldaliság mindig is hajlott az ideológiai gondolkodásra. A közép-európaiak keserűen tapasztalták meg a szovjet rendszerben, mi az ideológiai merevség következménye. Ezalatt Nyugat-Európa egy pragmatikus, egyedülálló és sikeres szervezeti egységet hozott létre. Most mintha fordítva lenne, s a közép-európaiak követelik a pragmatizmust, míg a nyugati országok s elsősorban az európai baloldal ragaszkodik saját dogmáihoz. Az unió válságának leírását Orbán azonban nem egyszerűen intézményi kérdésként kezeli, hanem a bevándorlás kezelése kapcsán kulturális dimenzióba helyezi, s feladatul szabja az »európai polgári életforma« és az »európai nemzetek« megőrzését.

A vázolt Európa-politika lényege tehát az »erős unió« és a »nemzeti szuverenitás védelmének« kibékítése. Az erős uniónak meg kell tudnia védeni érdekeit, akár a szövetséges USA lehallgatásával szemben, akár az új népvándorlás kapcsán. De mindez nem eredményezheti a nemzetállamok rovására létrehozott európai szuverén államot. Sokan meglepődtek, hogy a magyar miniszterelnök »csak« a baloldallal foglalkozott beszédében, valójában Európa-politikája a Jobbikról is szólt, amely az európai baloldallal nemzetállam-ellenes uniópártiságával szemben a másik végletet, az unió gyengítését képviseli a nemzetállamok erősítésével (az most messzire vezetne, hogy ez épp Oroszország érdeke is). Orbán Európa-politikája tehát centrista nézetrendszer.

De Gaulle a példakép

A tavalyi beszédet jogos kritika érte, hogy az illiberális jelző félreérthető, mert annak van egy, a kormányfő által szándékolttól eltérő nemzetközi jelentése. Orbán ezúttal a globális érdeklődőket és magyarázókat ismét egy közérthető jelzővel lepte meg, amely azonban közel sem kapott akkora figyelmet. Európa-politikája önképe szerint »mi, magyarok a földrész gaulle-istái« vagyunk. Ezzel a példaképpel sokkal érthetőbb a centrális politikai pozíció, a »nemzetek Európája« víziója, de levezethető a francia mintából az erőskezű kormányzás igénye, az oroszokkal való pragmatikus együttműködés keresése, a szövetséges Egyesült Államok esetleges kritikája, ha sérti Európa érdekeit, vagy akár még az olcsó energiát biztosító atomerőművek építése is. Persze ha Orbán a 21. századi, új De Gaulle, a nemzetek közötti kibékülést is szolgálnia kell, ahogy a névadó létrehozta a német–francia barátságot. A szlovákokkal ritka jó a viszony, a szerbekkel is történelmi léptékű kibékülés zajlott az elmúlt években, s mára rájöttek, hogy a schengeni határra állított kerítés a hozzájuk érkező bevándorlókat is megfékezheti. Beszéde után Orbán azt is jelezte, hogy ő készen áll a román–magyar viszony javítására is, a 2012-ben elhagyott fonal újrafelvételére. Konrad Adenauer nélkül azonban De Gaulle is magányos hős maradt volna.”