A felelős jóságról

Az önzés az egyik legellenszenvesebb tulajdonság. Tisztességes, magát erkölcsi alapokon állónak tartó ember jól teszi, ha naponta lelkiismeret-vizsgálatot tart: nem voltam-e kicsinyes, szűkkeblű, adtam-e annak, aki kért, bebocsátottam-e, aki kopogtatott. Hiszen minden esetben, amikor kérnek és kopogtatnak, önmagát kell legyőznie annak, akinek van mit adnia és átengednie. Ez az önmagunk legyőzése: ez a jóság, amelynek révén az ember az állati, mindent birtokolni vágyó lénye fölé kerekedik.

A dolognak azonban még nincs vége azzal, hogy valaki ad és bebocsát. Ha nem is igaz, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve, a végig nem gondolt jóság kövei kétségkívül ott lapulnak azon az úton a gonoszság kövei között. Minden emberi cselekvés következményekkel jár, és azok sokszor ellentétesek a cselekvő szándékaival. A felelőtlen jóság gyakran többet árt, mint használ.

Adjunk-e pénzt az utcai koldusnak? A válaszhoz tudnunk kell: ezzel a gesztussal nem azt érjük el, hogy a koldusnak egy kicsit jobb sora lesz, hanem azt, hogy még több ember csatlakozik ehhez a nyomorult életformához. Az utcai koldusnak adott pénzzel a nyomor bővített újratermelését támogatjuk.

Ami nem azt jelenti, hogy a koldusnak nem jár segítség. A társadalomnak, személy szerint minden tagjának erkölcsi kötelessége a segítségnyújtás minden nélkülöző számára. De csak az olyan segítségnyújtás, amely el is éri a célját. A társadalmi segítés, a karitász kemény munkával megtanulható, elkötelezett embert igénylő szakma. A nyomorgók legtöbbjét nagyon nehéz kivezetni a nyomorból, még elegendő pénzzel is. Ezeknek az embereknek a legtöbbje – ilyen vagy olyan okok következtében – elveszítette az erőfeszítés képességét, nem tudnak akarni. Alig van nehezebb munka, mint visszaadni nekik ezt a képességet. A kocsiablakon kinyújtott pénz csak a süllyedésüket olajozza.

Semmit sem adni: közönséges önzés. A koldus kezébe száz forintot nyomni: felelőtlen jóság. Karitatív szervezetnek ezer, tízezer forintot küldeni, a nyomorgókért, hajléktalanokért szakemberek irányításával önkéntes munkát vállalni: felelős jóság.

Európa kapuin most milliók kopogtatnak, bebocsátásra várva. Vajon most az az erkölcsi kötelességünk, hogy mindenkit bebocsássunk? Nagyon felelőtlen jóságnak tűnik ez. Mit tartsunk arról az emberről, aki egy napra kivesz egy gyereket az árvaházból, eteti, itatja, szórakoztatja, aztán saját nagylelkűségében megelégedve visszaviszi a lelencházba? Egy napra haza lehet vinni harminc afgánt, csakhogy ők egy életen át akarnak élni, itt, Európában. Egy életre ki viszi haza őket?

Megfáradt nőkről, síró gyerekekről szólnak a történetek. De arról hallgatnak, hogy a kinyílt határoktól fellelkesedve hány családapa hagyja otthon idős szüleit, a feleségét és a gyerekeit a nyomorban, a kiszolgáltatottságban – talán végleg, soha haza nem térve.

És azokkal a konfliktusokkal, amelyek szükségszerűen bekövetkeznek majd, ha a bevándorlók létszáma elér egy bizonyos szintet, ki vet számot? Mert többség és nagy létszámú kisebbség közt mindig konfliktusok támadnak. Minél nagyobb a kulturális távolság a két közösség között, annál súlyosabbak. Gyermekeink, unokáink békéjének őrzése talán nem erkölcsi felelősségünk?

Bezárni a kapukat a kopogtatók előtt: közönséges önzés. Minden kaput sarkig tárni és mindenkit beengedni: felelőtlen, öntetszelgő jóság. Megállítani az áradatot, megvizsgálni minden egyes esetet, beengedni a rászorulót és hazaküldeni a nem rászorulót: felelős jóság.

Most erre a felelős jóságra van szükség. Igazából mindig erre van szükség.