„Istenünk és császárunk Szörényi Levente” – Rosta Mária a Mandinernek

2015. július 15. 09:47

Másfél évtizede adott utoljára interjút, de Rosta Máriát így is mindenki ismeri a magyar művészeti és politikai elitben; sőt, az ország egyik legnevesebb és félelmetes hírű háttérembereinek egyike. A Zikkurat Produkciós Iroda vezetője a Mandinernek elmeséli, hogyan lett belőle a Szörényi-Bródy színpadi életmű egyszemélyes gondozója, hogy milyen rideg üzletember volt Gyárfás Tamás már évtizedekkel ezelőtt is, de még Tasnádi Péter és Bayer Zsolt is feltűnik a színen. Miért utálta eredetileg Alföldi Róbertet? Ki antiszemitázta le a zsidó származású producernőt? Miért nevezte a neológ főrabbi liberálisnak a konzervatív Szörényit? Miért van szükség idén augusztusban egy újabb királydombi István, a király-bemutatóra? Kiderül nagyinterjúnkból.

Ez a királydombi bemutató már az utolsó bőr, amelyet lehúz az István, a királyról?

Rossz kérdés. Verdi Aidájáról hány bőrt húztak le? Wagner Ringjéről mennyit? És Bartókról? Új kérdést!
 
Igenis! A Társulat című produkcióval megünnepelték az István negyedszázados évfordulóját, a harmincadik évet Alföldi Róbert rendezésével... Most viszont még csak évforduló sincs. Mi indokolja az augusztusi bemutatót?

A kerek évfordulók. Merthogy vannak most is: mindkét szerző hetven éves ebben a színházi évadban. Szörényi Levente már betöltötte, Bródy János pedig jövőre tölti be. Egyébként nem okoz örömet kétévente összehozni egy új Istvánt. Nagyon nehéz. A hetven év viszont fontos évforduló: a két fiú most már tényleg érzi, hogy megöregedtek, viszont van még egy lehetőség, hogy visszakerüljenek a darabba. Szóval nem bőrlehúzásról beszélnék. Megérdemlik, hogy ott álljanak a Királydombon, újra az Istvánban. Nincs vivő szerepük a darabban, de azt az egy-egy nótát fontos, hogy elénekeljék. A közönség meg imádja.

„Erre a feladatra Novák Péter a tökéletes választás.”

A mostani bemutató különlegessége, hogy az eredeti szereposztással játsszák az Istvánt. Ezzel kér elnézést a közönségtől a két évvel ezelőtti Alföldi-féle rendezésért? 

Nem. Az Alföldi-rendezés az elmúlt 32 év egyik rendezése volt. Ennyi erővel az első is kiverhette volna a biztosítékot, amelynek a filmváltozata pedig rendezőileg a leggyengébb volt.

Azt mégis imádta mindenki. Alföldiét meg nem. Nem bánja utólag, hogy rá bízta a harmincadik évfordulót?

Nem. Már a huszadik évfordulón éreztem, hogy vérfrissítés kellene a darabnak, máskülönben beragad abba a kosztümös-poros közegbe, amely felé tartott. Felkértem a rendezésre az akkor 35 éves Alföldi Róbertet. Nemet mondott. De utáltam érte! A huszonötödik évfordulóra szervezett Társulatban aztán elvállalta a zsűrizést, s a harmincadikra pedig aztán az István-rendezést is. Akárcsak a többi rendező, ő is hozzátett a darabhoz. Az adott lélektani pillanatban, öt év Nemzeti Színház után rendezte az Istvánt a kor és a saját ízlése szerint. Ma is úgy látom, hogy akkor Alföldi volt a megfelelő ember. 

Ma mégsem ő az. Miért?

Ma, amikor a klasszikus szereposztással kerül színpadra a mű, egészen másra van szüksége az Istvánnak. Ez most amolyan koncertszínház lesz – s erre a feladatra Novák Péter a tökéletes választás. Én egyébként mindegyik színpadi rendezést szeretem, igaz, a királydombi ősbemutatón nem voltam ott '83-ban. 

Pedig akkor már kapcsolatban volt a Szörényi-fivérekkel és Bródyval, ugye?

Hogyne. Akkor már a Fonográf klubot építettem. 

Ez ugyebár egy sportklub volt a Szabadság-hegy tetején, nem zenei klub. 

Eredetileg sportklubnak indult, amelyet Gyárfás Tamás talált ki, akivel én akkoriban más területen dolgoztam. Aztán megjelentek a Szörényi-fivérek és Bródy, hogy létrehoznának egy valódi klubot ott, a Szabadság hegyen, a város legszebb pontján. Szauna, uszoda, tenisz, teke, stúdió. Szigorúan tagságival. Amikor a fiúkkal tárgyaltunk a klubról, a találkozók felénél mindig felálltak azzal, hogy nekik most stúdióba kell menniük valami István, a király felvételeire...

Hogyhogy nem látta így az ősbemutatót?

Őszintén szólva úgy, hogy nem érdekelt a darab. A klub felépítése izgatott, de a darab, az Illés, a Fonográf cseppet sem. Engem ez a műfaj sosem hozott lázba. Amikor '84-ben Szegeden játszottuk az István, a királyt, az már a mi Fonográf Gmk.-nk és Szeged közös produkciója volt, de az igazat megvallva az sem volt több playback show-nál, hakninál. Az első igazi István, a király viszont Kerényi Imre érdeme. Ő rendezte meg a Nemzeti Színházban 1985-ben úgy, hogy kiderült: az István nem csak rockdalok egymásutánja, hanem valódi darab, amely szól is valamiről. Onnantól kezdett érdekelni. Amikor tehát 1983-ban, a Fonográf klub kapcsán megismerkedtem Szabolccsal, Leventével és Bródyval, a munkásságukat sem ismertem. Nekem ők nem voltak kamaszkori idoljaim: engem mindig a klasszikus zene érdekelt. Háromévesen Beethoven Török indulójára indultam óvodába – ilyen volt a családom.

Igazi polgári zsidó családban nevelkedett?

A polgárit nem lehet rámondani, mindenesetre volt egyfajta, elég kifinomult ízlésvilág otthon.

„Mögöttem meg ott volt ez az igazi cápa, Gyárfás Tamás. Mindig jó szívvel gondolok rá.”

A Fonográf klubhoz tehát Gyárfás Tamáson keresztül vezetett az útja. 

Igen. Tamás akkoriban két négynyelvű sportlapot is kiadott, s olyan szerkesztőségi titkárt keresett, akinek a négy nyelvből legalább kettő megvan. Nekem megvolt, elvállaltam. Az IPV-hez, ahol ő dolgozott, nem vettek fel, mondván, megbízhatatlan vagyok; hát Tamás lakásán szerkesztgettem a lapot, ő pedig zsebből fizetett ki. Ő volt az is, aki aztán a Fonográf klub kialakításával, menedzselésével megbízott. Ott, a klubban ismertem meg aztán mindazokat, a későbbi politikai és gazdasági elit tagjait, akiknek az ismeretsége nagyon fontos volt a produceri munkámhoz a későbbiekben. 

Még a portásból is lett valaki! Bayer Zsolt dolgozott a klubban egyetemistaként.

Csengery Attila is portásunk volt, de mint mondtam, rengeteg ismeretség szövődött akkor, s Bayer Zsoltot nem említeném a kiemelkedően fontosak között. 

Ön már 1983-ban vérbeli vállalkozó volt: már a szocializmusban nagy pénzt akart keresni, ezért vágott bele a klub építésébe?

Nem. Az vonzott, hogy nem kell reggel blokkolni. Hogy a magam ura lehetek. Ráadásul édes, kedves fiúk voltak Szörényiék és Bródy is, jól szót értettem velük. Mögöttem meg ott volt ez az igazi cápa, Gyárfás Tamás. Mindig jó szívvel gondolok rá, pedig tényleg erőszakos, ambiciózus, könyörtelen és rideg, ha annak kell lenni – tehát igazán jó üzletember, fantasztikus képességekkel. 

Ez konkrétan miből látszott?

Egy eset mélyen megragadt bennem. Kiadtunk akkoriban egy gyönyörű lapot Útközben a Fonográf címmel. Fantasztikusan ízléses kiadvány készült, amikor ilyen még nem volt a magyar piacon. Gyárfás egy megbeszélésen közölte, hogy van kétmillió forintnyi hirdetés. 1983 végén, '84 elején! Amikor egy hirdetés még ötezer forint volt! Amikor aztán arról beszélgettünk, hány példány legyen és mennyiért adjuk, Bródy azt mondta, legyen százezer, darabja száz forintért – akkoriban három-öt forintba került egy újság. Mondtam, hogy az talán sok egy kicsit, legyen inkább ötvenezer nyolcvan forintért. Erre Gyárfás: „Csak nem gondoljátok, hogy nyomdára költjük a pénzt? Csak a hirdetői támpéldányok kellenek. Annyit nyomunk, ahány hirdető van. Nekik elküldjük és kész”. Végül azért ötvenezret nyomtunk nyolcvan forintért. 

Az igaz, hogy a hirdetésszervező nem más volt, mint Tasnádi Péter?

Ez így van, de az igazat megvallva ő sem meghatározó szereplője a pályámnak, tehát nem hiszem, hogy túl sok szót érdemelne. 

Azért minket nagyon érdekel, hogy mit csinált Szörényiék és Bródy környékén a később börtönviselt „vállalkozó”!

Ennyi év elteltével mókás történet ez már, nem több, de ha ennyire akarják... Amikor elvittem a hirdetéseket a művészeti vezetőnek, közölte, hogy ezek rondák, ő ezeket be nem teszi ebbe a gyönyörű kiadványba. A felét kidobta. Erre az egyik reggel megjelent Tasnádi az ajtónkban – akkor épp együtt laktunk már Szabolccsal, de Leventével is, aki éppen a válása után volt. Tasnádi tehát megjelent és üvölteni kezdett. „Leöntöm kromofággal Levente bordó Hondáját, ha nem kerülnek be a hirdetések! Vagy mindegy, bekerülnek-e, de fizessék ki a jutalékomat!” 

Lett végül kromofág a Hondán?

Nem. Sikerült lecsitítani.

A Fonográf 1984-es BS-búcsúkoncertje után viszont sokáig nem sikerült lecsitítani a bandatagok kedélyét. Miért a sajtótájékoztatón kellett megtudniuk, hogy vége a bandájuknak?

Levente közölte velem a koncert előtt, hogy elege van, ezt még megcsinálja, de aztán elbúcsúzik a színpadi zenéléstől. S hogy a koncert után majd bejelenti. Mondtam neki: „Nem. Előtte jelented be”. Akkor ugyanis háromszor annyian jönnek majd el. Tény, hogy erről csak Bródynak szóltunk előre, aki Amerikában volt akkor. Hogy mégse telefonokból vagy a hírekből tudja meg.

Így utólag sem bánja, hogy ennyire szívtelenek voltak a tagokkal? 

Nem. Üzletről volt szó. Így lehetett felkelteni az érdeklődést. Ők is jobban kerestek így. Ma is úgy látom, hogy akkor ez volt a helyes és célravezető kommunikáció.

Nem vagyunk része a holdudvarnak.”

Az elmúlt harminckét évben ki volt fontosabb önnek, Szörényi vagy Bródy?

Bródy egyszerű képlet. Az első pillanatban olyan volt, amilyen ma is. Letisztult, követhető, változatlan identitású ember, változatlan célkitűzésekkel és intelligenciával. Tisztán olvasható könyv, nincsenek benne meglepetések. 

Leventénél vannak?

Ajjaj! Ő aztán nem egyszerű képlet. Rettenetesen sokat változott, amióta ismerem. Emberileg is, de szerintem a színpadi művei is mind jobbak, mint az István. Átkomponáltabbak, zenedramaturgiailag is jobbak. Persze nem csoda, hogy az István lett a legnépszerűbb: megfelelő lélektani pillanatban jóval többet mutatott önmagánál 1983-ban, ráadásul mind közül ez a legbefogadhatóbb.

Amikor Szörényi az elmúlt ciklusban elkezdte nyíltan kritizálni a Fidesz-kormány kultúrpolitikáját, azt ön könnyen fogadta be? Valószínűleg nehezebb volt állami támogatást szerezni egy-egy produkcióra...

Egyáltalán nem is kértem állami támogatást az előző ciklusban. Semmire nem pályáztam. Meg is mondtam ezt Balog Zoltán miniszternek: „Azért nem kérek, hogy Levente nyugodtan szidhassa magukat”.

Ön is prüszköl a jobbos kultúrpolitikától?

Nem foglalkozom vele. Nem vagyunk része a holdudvarnak. 

Az SZDSZ-MSZP holdudvarához sem tartozott?

Nem. 

Azért Puch László csak kijárta a kérésére Medgyessynél, hogy hívja fel Nastasét – így jutott ki az István, a király Csíksomlyóra 2003-ban.

Ez igaz, de Puch Lacit rövid gatyás kora óta ismerem. Annak pedig, hogy a politikai és gazdasági elitet megismertem, mint mondtam, a Fonográf klub az oka. Ennek ellenére sosem voltunk extrán támogatottak. A szocialisták alatt sem. Amúgy persze tapasztaltam, hogy azt hiszik az emberek: egy zsidó származású producer biztos automatikusan a balliberálisokhoz tartozik. 

Nem tartozik?

Dehogy tartozom!

Akkor miért dolgozott még SZDSZ-kampányban is 1994-ben?

Mert felkértek. Az egyik legjobban menő reklámügynökség volt akkoriban az enyém. Elvégeztem a munkát és kifizették. Ez nem érzelmi, ideológiai alapon ment. Munka volt.

Amikor a kilencvenes években keményen egymásnak esett a Szörényi-Bródy páros, mégpedig politikai alapon, akkor sem állt oda valamelyik mellé ideológiailag?

Nem. Sőt. Bródynak meg is mondtam: szerintem butaság, hogy nem írja meg az Attilát. A zene ugyanis nem politizál. Arra legfeljebb a szöveg képes. Nyugodtan megírhatta volna, arról szólt volna a darab, amiről ő akarja. De akkor már késő volt, Lezsák már benne volt a munkában, már írta az Attila szövegét. 

Azért a Szörényi Levente hetvenedik születésnapjára rendezett áprilisi Zeneakadémia-estre kapott 50 milliót az államtól. Azt nehéz volt kijárnia Szörényi kritikus nyilatkozatai után?

Nem. Azért nem, mert Szörényi Leventét lehetetlen megkerülni. Ha valakire azt lehet mondani, hogy megalapozottan konzervatív gondolkodású, hát ő az. Művészként ugyanakkor teljesen liberális. Jut eszembe: ez annyira így van, hogy még Fröhlich Róbert is döbbenten csodálkozott rá erre egyszer. 

A neológ főrabbi?

Ő. 

Mikor?

Majd' tíz éve egyszer hármasban ebédeltünk. Már akkor odavolt, amikor megtudta, hogy Levente már húszévesen Josephus Flaviust olvasott. „Az enyéimmel alig bírom elolvastatni.” Levente tényleg felkészült, alapos, olvasó ember. Fröhlich azt mondta akkor, eljönne az Árpád népe bemutatójára. Várom szeretettel – mondtam neki –, de azért arra készüljön fel, hogy ott aztán Makovecz-díszlet van turulokkal... Eljött. Másnap reggel azzal hívott fel, hogy összetalálkozott azzal a színpadi művel, amelyből a legerősebb liberalizmus sugárzik. „Árpád beleénekli az arcomba: az emberek éljenek szabadon, szokásaiknak, őseik szokásainak megfelelően, találják meg benne a békéjüket, örömüket, szabadságukat...”

Hiller István azonban egyszer leantiszemitázta önöket, ha minden igaz.

Le. Én, az antiszemita. Az ilyesmi igazán vicces. 

A magyar jobboldali közegben érzékelte valaha az antiszemitizmust, amellyel a jobboldalt folyamatosan vádolják a liberálisok?

Lehet, hogy érzéketlen vagyok, de sosem voltam erre kiélezve. Nem kerestem az utalásokat. Szavak, gesztusok mögé nézegetni – ez nem érdekelt sosem. Egy fontos célom volt mindig: a következő előadás és a Szörényi-Bródy életmű képviselete. Ha folyton azt kutatnám, min sértődhetnék meg, nem maradna energiám arra, hogy kitaláljam: mitől lesz életképes, tartalmas és sikeres egy-egy újabb István-rendezés. Azért ez a mű végigkíséri az elmúlt 32 évemet, okozott sok örömet és sok bosszúságot, fejtörést. 

32 évvel ezelőtt, a Fonográf klubos tárgyalásoknál Szabolcs szúrta ki önt magának?

Nem. Én választottam őt. És jól választottam – azért engem nem könnyű kibírni.

Miért nem Leventére vetett szemet? Ő se volt már nős akkor, ráadásul ő volt a híres énekes-gitáros...

Levente nagyon imponált, lehetett csodálni, akarhatott az ember megfelelni neki, Szabolcs viszont szeretetre méltó volt. Őt tényleg lehetett szeretni.

Szabolcs lett tehát a férje, ő mégis sokkal kisebb fényt kap, mint az öccse. Meg sem próbált ezen változtatni?

Az elején eldöntöttem, hogy elfogadom a felállást. Azaz: istenünk és császárunk Szörényi Levente, a talapzatot pedig, amelyen áll, Szörényi Szabolcsnak hívják. Ő hallgatta, keverte, javította mindig az anyagokat, miután Levente végzett a felvételekkel. Mindenen ott van tehát Szabolcs kézjegye, ez azonban valóban nem látványos. Hogy így történt, ahhoz valóban van közöm. Nem tudom, hogy ebben bűnös vagyok-e, vagy éppen hogy jól csináltam. 

Mára köztudott, hogy Szabolcs egyik fülére már nem hall. Ezt hogy éli meg?

Olyan ez, mintha egy szobrásznak levágnák a fél kezét. Annak az embernek, akinek a legjobb füle volt az egész társaságban, akit mindenki hívott zenei rendezőnek. Szabolcs 140 ládából kiszúrta, hogy két hangfal ellenfázisban van, 120 tagú Wagner-zenekarban meghallotta, ha a pikulás egy hangot melléfújt. Most pedig hallgathatja monóban a zenét. Nehezen is veszi rá magát. Nagy tragédia ez. 

Kérdezhetünk még egy, ezúttal mélyen magánéletit? 

Nem csak Szabolcsot nem szoktam előtérbe tolni: magamat még annyira sem. Az első és eddig utolsó interjúmat 14 éve adtam. Nem véletlenül.  

Éppen ezért nem várnánk még 14 évet a kérdéssel. 

Jó. Tegyenek egy próbát.

Az nem tragédia önnek, hogy nem született Szabolccsal közös gyerekük?

Hú. Hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy ez sosem jut eszembe. Eszembe szokott jutni. A családért viszont tudtam és tudok tenni – ha nem is egy Szörényi-utód nevelésével. A darabokat, a műveket kézen fogtam és terelgetem, nevelgetem, ahogy tőlem telik. Kicsit úgy, ahogy egy gyereket kell. Mindig azt kell adni neki, amire az adott életkorban szüksége van. Erre törekszem az Istvánnal és a többi művel kapcsolatban is. Persze ez nem valami hatalmas áldozatvállalás a részemről: szeretem a produceri munkát. Nagy érzés, távolról talán a szüléshez is hasonlítható, hogy kitalálok valamit, aztán kínok, veszekedések, egyeztetések, tárgyalások után megvalósítom. Saját színházam nincs, úgyhogy lefoglalom az arénát mint természetes játszóhelyemet, és összehozom a produkciót. Mindig telt házzal. Ez éltet.

„Megint a közönség dolga lesz, hogy eldöntse: István vagy Koppány.”

Jövőre Shrek-musicalt állít színpadra az Arénában. Az idei Istvánnal ezek szerint befejezi a Szörényi-Bródy művek istápolását? 

Nem vagyok biztos benne, hogy ez az utolsó István, de tény, hogy most nem látom a következő lépést. Eddig mindig láttam. A színpadi műveket viszont semmiképp sem engedtem el. Amit igen, az az Illés. Az a Beatünneppel lezárult – hiszen már nincsen meg a banda. Egy zenekar nem létezik, ha meghalnak a tagok, a színpadi mű viszont örök, nem függ attól sem, élnek-e a zeneszerzők vagy sem. Az idei királydombi bemutató egyébként nem csak a fiúk miatt fontos: Varga Miklós miatt is. Ő énekelte fel az eredeti Istvánt, de nem lehetett ott a Királydombon '83-ban. Koltay Gábor úgy döntött, hogy csak a hangját kölcsönözheti, a színpadon, a filmben nem ő látszik majd. Most viszont megadatik neki, hogy ott álljon és élőben énekelje az általa híressé tett szerepet. Nagy elégtétel ez neki. Meg is érdemli.

Sebestyén Márta is csak a hangját kölcsönözhette, ő sem lehetett ott a Királydombon, hasonló okokból. Neki nem jár elégtétel?

Járna, de az a helyzet, hogy eltelt 32 év, Koppány lánya, Réka pedig tizenéves a szerep szerint... Radics Gigi remekül énekli, gyönyörű is, teljesen alkalmas a szerepre. 

Egyébként könnyű volt meggyőzni az eredeti hangokat? Az elmúlt évtizedekben többször nyilvánosan utálták önt, ahogy a Szörényi-Bródy párost is. 

Ez igaz. Főleg a Társulat idején sértődtek meg, amiért nem kaptak szerepet abban a produkcióban. Amikor Alföldi két éve meghívta egy jelenetbe Mikit és Nagy Ferót, akkor is ő kérte fel őket. Nekem nem jöttek volna el. Akkor viszont megtaláltuk a közös hangot.

Deák Bill is játszik megint, Vikidál Gyula viszont nem. Miért?

Felkértem őt is. Nem vállalta. Pedig még énektanárt is fizettem volna egy éven át, hogy el tudja énekelni a szerepet újra. Kár, hogy nem tudtam meggyőzni.

Jó ötlet, hogy Feke Pálból, aki eddig mindig Istvánként szerepelt, Koppányt faragott erre az előadásra?

Nagy kérdés. Olyan Koppányom nincs, amilyen Vikidál Gyula volt 32 éve, ez tény, de Pali szerintem jó Koppány lesz. Egy biztos: komoly vetélytársak állnak ismét a színpadon, s megint a közönség dolga lesz, hogy eldöntse: István vagy Koppány.

***

Fotók: Földházi Árpád.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/88182