Azt magyarázzátok el nekem, hogy van az, hogy valakiről minden kikerülő információt meghamisítanak

Ha ezt nem tudjátok elmagyarázni, akkor azt mondjátok meg, hogy miként akadhat olyan nagykorú, cselekvőképes ember, aki mindezt elhiszi.

Az egyetlen kérdés: a melegek házasodási joga rontja-e az emberi nem, vagy akár egy kulturális közösség (mondjuk Európa) reprodukciós képességét?
Könnyű a természettudósoknak – tényekkel van dolguk. A társadalom kutatói viszont vélekedésekkel – mi több, vélekedésekről alkotott vélekedésekkel dolgoznak. Így hát megeshet, ami szinte minden esetben meg is esik, hogy ha a társadalom jelenségeiről folyik a vita, a felek valójában nem a másik álláspontját vitatják, hanem azt a tételt, amit a másik álláspontjának állítanak. Legtöbbször ezért meddők a társadalmi viták: „A” teljes meggyőző erővel megsemmisíti mindazokat az állításokat, amelyeket „B”-nek tulajdonít, „B” porba sújtja az „A”-nak tulajdonított nézeteket ily módon győzedelmes igazságuk teljes bizonyossága mellett beszélnek el egymás mellett.
A mai magyarországi társadalmi viták pontosan e sínen robognak. A jobboldali közírók is megkonstruálták a maguk balliberális fantomképét – melyet persze minden vitában legyőznek –, és a balliberálisok is lelkesült eszmei harcot vívnak a maguk jobboldali fantomjával, hasonlóan elsöprő sikerrel.
Vegyünk egy példát: a melegek házasságát. Jobboldalon ott a rózsaszín bőrtanga, a balliberálisoknál pedig a hálószobákba nyúlkáló, diktatúrába hajló autoriter állam. Pedig mind a kettő csupán vetített kép, könnyű legyőzést kínáló ráfogás.
Azért egyrészt-másrészt játékot se játsszunk. Lehetséges és legyen is jobboldali, konzervatív álláspont – próbáljuk tehát ezt megfogalmazni és vitára felajánlani, azt remélve, hogy a baloldali és a liberális álláspont is hasonlóképpen megismerhető lesz.
Nos tehát: mára már értelmes ember nem vitatja, hogy mindenkinek jogában áll azzal ágyba bújni, akivel akar. Nem volt ez mindig így, és becsületes konzervatív elismeréssel adózik azok előtt a liberálisok előtt, akiknek az elmúlt fél évszázadban sikerült kivívniuk ezt a közmegállapodást.
Lépjünk tovább. Mára már értelmes ember azt sem vitatja, hogy mindenkinek jogában áll azzal tartós párkapcsolatban élni, akivel akar. Ami azt is jelenti, hogy e párkapcsolat, ha történetesen meleg, akkor is ugyanolyan társadalmi elfogadottságot kell hogy élvezzen, mint a különnemű. Meleg pároknak ugyanolyan joguk van párként megjelenni a közösségben, mint a heteróknak. Tisztelet ezért a liberálisoknak – lásd fent.
Aki tehát azt az álláspontot fogja rá a konzervatívokra, hogy azok meg akarják mondani, ki mit csináljon a hálószobában, az nem a konzervatívokkal vitatkozik, hanem a maga gyártotta fantommal.
Amikor egy konzervatív ember azt mondja, hogy ellenzi a melegek házasságát, akkor ezt nem azért teszi, mert bele akar szólni a magánéletükbe. Hanem azért, mert a házasságot – úgy látszik – másként értelmezi, mint a liberális. (Hogy e tekintetben van-e önálló baloldali, szociáldemokrata álláspont, az az utóbbi néhány évtizedben sajnos nem derült ki.)
A liberális – ha jól értjük, és nem fantomot gyártunk magunk is – a házasságot jognak tekinti, amelyből senki, aki felelős döntést képes hozni önmagáról, nem rekeszthető ki. Valóban: ha a házasság jog, a következtetés indokolt.
Csakhogy – talán ez lenne a konzervatív álláspont – a házasság nem jog, hanem intézmény. Amely azért jött létre, és az elmúlt néhány ezer évben azért maradt fenn, hogy az emberi társadalom reprodukcióját támogassa, magyarán hogy a megszületendő gyermekeknek védett helyzetet teremtsen. Aki veszi a fáradságot, erről elég gazdag irodalmat talál, kezdve az ókori görögökön, fel egészen a legújabb korig – de szinte minden szócikk, tanulmány és kötet a gyereknevelésre fut ki.
Hiszen az ember nem csak szellemi lény, hanem biológiai is. Bármely faj fennmaradásának sine qua non-ja, alapfeltétele a reprodukció képessége. A biológia ezt a képességet igen egyszerű módon teszi próbára: amelyik faj nem képes a reprodukcióra, az kihal. Tudomásul kell vennünk, hogy ez a törvény a homo sapiensre is maradéktalanul vonatkozik. A reprodukcióra (2.0-ás demográfiai mutatóra) nem képes faj biológiai zsákutca. Ha a biológia értelmezni tudná az etikát (nem tudja), azt mondanánk: nem méltó a fennmaradásra.
A házasság intézménye a reprodukció, a fennmaradás eszköze. Persze emellett sok más is: két ember szövetsége, kölcsönös szeretet, a magánytól való menekvés. De ez mind csak ráadás. És teljesen érthető, ha a meleg párok ebből a ráadásból részesedni akarnak. Ám ezzel a házasság intézményét a lényegétől fosztják meg.
Valójában ez az egyetlen, viszont a lenni vagy nem lenni alternatíváját felvető kérdés: a melegek házasodási joga rontja-e az emberi nem, vagy akár egy kulturális közösség (mondjuk Európa) reprodukciós képességét? Ha nem, akkor gond nélkül elfogadhatjuk, sőt egyenesen el kell fogadnunk. Semmi nem állandó a világban, miért éppen a házasság lenne az? Ha viszont rontja a reprodukciós teljesítményt, akkor egészen egyszerűen az emberiség – vagy az adott kulturális közösség – öngyilkosságával van dolgunk, amely ugyan kellemesebb, mint a lemmingek ismeretes tömeges halálba menetelése, az eredmény viszont rosszabb: teljes megsemmisülés.
Történelmi léptékkel mérve csak rövid időt vizsgálhatunk, a melegjogok története alig néhány évtizedes. A konzervatív szemlélő azonban hajlamos a jelenséget más jelenségekkel összefüggésben szemlélve arra a következtetésre jutni, hogy Európának a katasztrófa felé tartó demográfiai folyamatai és a házasság intézményének átértékelése között szoros összefüggés van.
Természetesen nem csak a melegek házasságáról van szó. A gyerekek egyre nagyobb hányada születik házasságon kívül – és a konzervatív szemlélő ok-okozati összefüggést lát e jelenség és a között, hogy összességében viszont egyre kevesebb gyerek születik. Ugyanezt véli felfedezni a válások számának emelkedése és a demográfiai mutató romlása között.
Valójában a „romlás” kifejezés erős eufémizmus. Európa a maga 1.3-as reprodukciós mutatójával a szó szoros értelmében kipusztulásra ítélte önmagát. Ez nem Kasszandra-jóslat, ez egyszerű számtan. Kétszáz embernek százharminc gyereke születik, azoknak felnővén nyolcvanöt, azoknak ötvenöt – a kétszáz és az ötvenöt között csupán dédszülői-dédunokai távolság van. A lélekszám egynegyedére zuhanása egyetlen életbe belefér. És akkor a gazdasági összeomlásról még nem is szóltunk.
Csakhogy van egy másik szempont is. Morálisan teljesen jogos követelés, hogy a melegek mindennemű megkülönböztetés nélkül, a heterókéval teljesen azonos minőségű életet élhessenek. Egy konzervatív ember minden más emberre csakis úgy tekinthet, mint akiben a teljesség foglaltatik, és neki nincs erkölcsi joga a másikat e teljesség megélésében korlátozni.
A melegek házasságával kapcsolatban eszerint egy morális megfontolás áll szemben egy biológiai megfontolással – a faj önreprodukciójával. És itt következik a konzervatív következtetés: a megőrzés parancsa erősebb, mint az egyéni életek lehető legteljesebb kiteljesedésének joga.
Foglaljuk hát össze: ha a melegházasság elfogadása rombolja az adott közösség biológiai reprodukciós képességét, akkor és emiatt a konzervatív ember a melegházasságot ellenzi. Ha viszont az derül ki, hogy ilyen összefüggés nincs, akkor a konzervatívnak a melegházassággal nincs dolga azon kívül, hogy elfogadja.
Végül csupán egy kérdés marad: mire ez a dilemma eldől, lesz-e még európai civilizáció?