Amikor elolvastam Braun Róbert elmélkedését arról, hogy Trianon a magyar polgári állam megszületésének az ünnepe is lehetett volna, először azt hittem, hogy ironikus provokációnak szánja a túlzó „magyarkodók” irányába. Aztán rájöttem, hogy komolyan gondolja ezt az abszurd állítását. Azon kevéssé lepődtem meg, hogy a jobboldal kommentelői finomabb vagy hevesebb formában, de újra megerősítették, hogy Trianont tartják a magyar nemzet legnagyobb tragédiájának. Ez a vélemény olyan mélyen rögzült az úgynevezett „nemzeti oldalon” (és a baloldal jó részén is), hogy az igazságtartalmán szinte hazaárulás-számba megy elgondolkodni.
Holott a magyarság igazán nagy, Mohácshoz hasonlítható tragédiája az Osztrák-Magyar Monarchia széthullása volt. A kettős Monarchia részeként hazánk a vezető nagyhatalmak egyikének számított, s a kiegyezés után példátlan mértékű gazdasági és civilizációs fejlődést élt meg. Nem akarok végtelen számsorokat idézni: csak az ipari termelés nyolcszorosára nőtt ötven év alatt. Ráadásul éppen az akkor legkorszerűbb iparágakban, a villamosiparban, a vasúti járműgyártásban, a vegyiparban. A belső piac Salzburgtól Lembergig, a krúdys hangulatú Podolintól Triesztig terjedt, elképesztő méretekben fejlődött a vasúthálózat, a napilapok olvasottsága, egyfajta talán sekély, de általános műveltség. És ami a legfontosabb, a Monarchia belül mindenfajta hitnek, nációnak hazát kínált, kifele pedig sokáig hatalmas és megdönthetetlen birodalomnak látszott.
Amikor az Osztrák-Magyar Monarchia szétesett, sajnos szükségszerűvé vált területének nemzetállamokra történő felosztása. Az önálló „Nagy-Magyarország” irreális álom volt, s 1918 előtt komolyan vehető politikusok nem is terveztek ilyet. Más dolog, hogy a trianoni béke az etnikai felosztás elvét is sértette, igazságtalanul sok területet, három millió magyart szakított le hazánkból. Messze igazságosabb lett volna, ha tizenkét milliónyi lakossal alakul meg a függetlenné vált Magyarország. Ez sokaknak, így a Partiumból Békéscsabára átköltözni kényszerülő nagyszüleimnek is jobb lett volna. De ne csapjuk be magunkat. A kilencmilliós helyett tizenkét milliós Magyarország ugyanolyan kiszolgáltatott lett volna a német és a szovjet megszállásnak, ugyanolyan feszült viszonyban élt volna a szomszédaival. Ezért eleve önsorsrontó tépelődés azzal a kérdéssel megosztani a nemzetet, hogy a Károlyi-Kun Béla féle baloldalt, vagy az antant által támogatott Horthy-garnitúrát terheli-e nagyobb felelősség a trianoni térképért. 1918 novembere, a Monarchia szétesése után senki emberfia nem változtathatott azon, hogy Magyarország a történelem alakítójából, nagyhatalmi társállamból a történelem elszenvedőjévé, a geopolitika játékosából annak kiszolgáltatott játékszerévé vált. Ezt világosan bizonyítja, hogy a trianoni nyertesek huszadik százada éppoly szerencsétlen volt, mint a miénk.