Sándor Mária

„Dehogy akarok én kormányt buktatni!” – a fekete ruhás nővér a Mandinernek

2015. május 21. 08:40

Dehogy akarok én kormányt buktatni, én ettől a kormánytól várok azonnali segítséget – mondja Sándor Mária, a fekete ruhás nővérként híressé vált ápolónő a Mandinernek. Lapunknak elmeséli, hogyan vált elkeseredett kórházi dolgozóból tízezres tüntetések arcává. Cáfolja, hogy az LMP állna az akciói mögött. Lesújtó képet fest az egészségügyről, amely szerinte mára nem összeomlóban van, hanem összeomlott. Interjúnk.

Meddig hordja még ezt a feketét?    

Július 1-ig.

Mi lesz akkor?

Addig várjuk a választ a beadott petíciónkra. 

Akkor aztán színesbe öltözik, akármi is a válasz?

Ha megkapjuk a béremelést, amit követelünk, akkor. 

Mennyit is követelnek?

A 2012-es és 2013-as pótlékok beépítését az alapbérbe 2015. január 1-től, ezen felül pedig az ágazat minden munkavállalója számára 50 százalékos alapbéremelést. 

Két éve pedig volt emelés, nem?

A chipsadóból, igen, de csak hogy érzékeltessem: az nettó 7 ezer forintot jelentett. A mosodai munkás, a szállító, a sterilező pedig nem kapott semmit. 

Önnek meg egyszerűen elege lett a helyzetből és leveleket kezdett írni? 

Ezzel indult, igen. Aztán az RTL Klub Házon kívül című műsorával folytatódott, akiknek nyilatkoztam és nyilvánosságot kapott az ügyünk. 

Akkor kereste meg az LMP-s Szél Bernadett? Vagy már előtte?

Én a Független Egészségügyi Szakszervezethez tartozom, mi pedig nem kötődünk egyetlen párthoz sem.

Vannak közös fotói Schiffer Andrással, Széllel...

Persze. Eljönnek a tüntetéseinkre, mert szimpatizálnak a törekvéseinkkel. 

Nem ők szervezik tehát az akciókat, az ön szerepléseit?

Dehogyis! Ki is vágna az elnököm a szakszervezetből! Bárki jöhet egyébként a tüntetéseinkre, aki egyetért a céljainkkal, ha nem hozza magával a párttábláját. Hihetetlen egyébként, de még a férjemet is kérdezgetik: „Ki tervezi a feleségedet?” Miközben a kitűzőket a kislányom készítette a konyhaasztalunkon. Ennyire profinak tűnik az akciónk?

Ekkora tüntetés után, amit múlt héten produkáltak? Több mint tízezer emberrel az utcán? Hogyne. Ellenzéki pártok nem tudnak ekkora tömeget összehozni.

Hát ez az. Ez talán már önmagában is bizonyítja, hogy nem ők szervezik a megmozdulásainkat.

Az egészségügy összeomlott. Ember sincs.

Mi akkor a titok?

Annyi a titok, hogy minden reggel minden nővér rugdossa a kukát az öltözőben, hogy miért kellett bejönnöm, hullafáradt vagyok. Én csak kimondtam, hogy ez a helyzet. 

Miért éppen most? Húsz éve sem volt jó a nővéri fizetés, öt éve sem... 

Huszonkét éve vagyok a szakmában. Régen más volt azért. Amikor tanuló nővér voltam, voltak iskolák. Sikk volt nővérnek menni. Büszkék voltunk magunkra, ahogy hófehér fityulában, fehér köpenyben, kismamacipőben vonultunk. Ennyire nem is fizették rosszul a nővéreket, s a munka is elvégezhető mennyiségű volt, hiszen voltunk elegen.

Gyerekként is nővérnek készült?

Megvolt bennem a hajlandóság, gyerekkoromban is sokat ápoltam például a nagyszüleimet, aztán egészségügyi szakközépbe mentem, de a terv az volt, hogy orvos leszek. A matek és fizika viszont nem ment. Nagyon nem. Konkrétan sík hülye voltam mindkettőhöz. Hiába voltam ötös a többi tárgyból, az orvosi így szóba sem jöhetett. Akkor döntöttem el, hogy nővér leszek. Volt belőle konfliktus otthon, de így döntöttem. Egészen mások voltak akkor a körülmények az egészségügyben. 

Pontosabban?

Ha bejön az osztályunkra, a hatvanas évekbe csöppen. Csak mára lerohadt az akkor új berendezés. Ahová a vért, vizeletet, anyatejet letesszük, ott eszünk. Jön az anyuka, eszem, mutatja a pelenkát a véres széklettel. Nincs ebédszünet, nincs rá mód, hogy elhagyjam az osztályt, hiszen nincs senki, aki ottmaradna a gyerekekkel. Nem iszunk, hogy ne kelljen vécére menni. Ennél, ami ma van, nincs már lejjebb. Már nem az van, hogy az orvosok kilopják a kórházi felszerelést a magánpraxisukba. Ma már ők hozzák be, amit máshol leselejteztek. A betegek hozzák a vécépapírt, a ruhát, az ágyneműt, az ételt, mindent. Az egészségügy nem összeomlóban van. Az egészségügy összeomlott. Ember sincs. Nem véletlenül keletkeznek a túlórák, amelyeket aztán vagy kifizetnek aztán, vagy nem.

Kórházigazgatója azt mondta, hogy kifizetik a túlórákat, csak ön nincs elég ideje ott, hogy tisztában legyen a rendszerrel. Hogy ugyanis négyhavonta fizetnek. 

Augusztusban mentem oda, áprilisban kaptam meg a túlórapénzt. Az pont kétszer négy hónap.  

De ezek szerint megkapta.

Igen. Mostanra mindenki. Ezek máris eredményei a mozgalmunknak. Mostanra eldöntötték, hogy nem lehet görgetni a túlórapénz kifizetését. Abban a hónapban jár, amikor ledolgozta a nővér. A bérekre átutalt pénzt mostantól csak bérekre lehet fordítani. Nem úgy, mint eddig, hogy a kormány átutalta a bérekre szánt összeget, a kórház vezetése meg mondjuk kocsibérlésre fordította. 

Szóval nem kormánybuktató akció élére állt?

Kikérem magamnak! Dehogy akarok én kormányt buktatni! Én ettől a kormánytól várok azonnali segítséget.

„Mintha bármi rossz lenne abban, hogy követelem a ledolgozott munka után járó pénzt.”

Ön 140 ezret keres, ugye?

Igen, de ez nem az alapbér. Ebben benne vannak már a pótlékok is, például az, hogy bent vagyok karácsonykor. És 12 órás a munka. 

Azt mondta, van férje.

Van.

Hogyhogy akkor még takarítani is el kell mennie a szabadnapjain? A férje nem dolgozik?

Dehogynem! Csak nálunk be van osztva, ki mit fizet. Egy kapcsolat szerintem így korrekt. Ő is minden munkát elvállal, és én is járok takarítani a szabadnapomon. Kell a pénz. Van egy kislányom. Csak a bérlet tízezer. Marad 130. Jönnek a törlesztések, merthogy hitel is van. Önmagában a nővéri fizetés nem lenne elég. 

Mennyi a hálapénz?

Nincs. Amikor kezdtem, tanuló nővérként is csúsztattak a zsebünkbe. Hogy örültünk neki! Elég volt egy kávéra, de akkor is. Az elmúlt években már nem is számítunk erre. Rettentő szegények lettek az emberek. Manapság a szívsebész orvosnak sem jut. 

Ha általános a probléma, miért épp ön lett az arca a mozgalomnak?

A többiek eleinte féltek. Hiába mondtam, hogy szóljanak ők is, amikor kijött az RTL forgatni. Mellettem állnak – mondták, de legfeljebb a tévé mellett, otthon ácsorogtak és nem nyilatkoztak. A folyosón is lesnek rám, ahogy megyek végig. Szánalmas volt, ahogy például a tüntetés szórólapját dugták el a zsebükbe. Félelemmel, suttyomban. Mintha bármi rossz lenne abban, hogy követelem a ledolgozott munka után járó pénzt. Egy állami kórházban. Abban, hogy szólok: nincs nővér. Az osztályon nálunk hat betöltetlen állás van. Az országból 24 ezer nővér hiányzik. 

Volt okuk félni a többieknek, nem?

Végül is igen. Amikor lement lement a riport, bejött az osztályra a főnővérhelyettes, hogy most azonnal tegyem le a gyereket, beszédük van velem. Az ápolási igazgató és a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara fekvőbeteg-ellátásért felelős alelnöke várt. Ő is ápolási igazgató volt korábban, aztán átült oda a nyugdíj után.

Mit mondott?

Ajánlatot tett egy jobb csapatban való munkára. 

Mit kért cserébe?

Csak annyit, hogy legyek megalkuvó.

Így? Szó szerint?

Így. Fültanú is van.

Erre ön?

Megköszöntem, hogy gondolt rám és igyekeztem megőrizni a hidegvéremet, úgy mondtam nemet. Kötelező kamarai tagságom van, fizetek nekik, miközben nulla a munkájuk! Eltelt egy-két hét ezután, bennem meg dolgozott ez a kiábrándító történet. Az, hogy ilyen vezetőink vannak. Ebből is elege van már mindenkinek. Az olyanokból, amilyen Cser Ágnes is.

„Nyomatékosan megkértek, hogy ezt a tevékenységemet fejezzem be.”

Aki szerint önök „csipetcsapat”. 

Nem véletlen, hogy múlt heti tüntetésünkön 12 ezer egészségügyis fordított neki hátat és fütyülte ki. Meddig görgeti még a főnővér a túlórákat? Meddig tűri az igazgató, hogy embere nincs, de a feladatot el kell végeznie? Mikor mondja már, hogy nincs ember, így nem lehet? Mindenki a saját székét félti. Közöttük is első Cser Ágnes. Ezt a dühöt tehát ki kellett adnom magamból, úgyhogy leírtam. Életemben akkor, április közepén mentem föl először a Facebookra. Föltettem a levelet. Két órán belül 2500-an osztották meg. Orbán Viktor évértékelőjét idéztem egyébként, különös tekintettel arra a mondatára, hogy ne legyünk megalkuvók. Aztán meghirdettem a fekete hétvégéket: feketében dolgozunk és tüntetünk, a Normafától a köztársasági elnöki rezidenciáig vonulunk. 

Már az első fekete ruhás napján megtörtént a vetkőztetős jelenet?

Igen. Meg is jelent a komplett vezetőség és levetették velem a fekete ruhát. 

Ha a munkaruha fehér köpeny, akkor az. Ahhoz talán joga van a munkáltatónak, hogy megkövetelje a munkaruha viselését.

Máskor is volt rajtam ez a ruha. Egy szép, amerikai nővérruha egyébként. Csak fekete. Amúgy is mindenki a sajátjában dolgozik. Van rózsaszín, van kék ruhánk is. 

Akkor miért vetették le?

Azzal indokolták, hogy rossz hatással van az emberek pszichéjére. Mert a fekete a gyász színe, ez pedig csecsemőosztály, koraszülött babákkal.

Ez azért nem rossz érv. Tényleg elég félelmetes az intenzíven egy fekete angyalnak látszó ápoló.

Mindenki tudta, hogy miért vagyok feketében és a szülők is szurkoltak nekem. 

A vetkőztetős jelenetnél fel is mondott, nem? 

Igen. 

Mégis ott dolgozik még ma is.

Feszült állapotban voltam. Az ápolási igazgatóval szemben állni... Feszítettem azért kicsit a húrt, kérdezgettem, hogy mit vegyek le, az alsót vagy a fölsőt? Nem lett volna ekkora ügy, ha nem ugranak rá ennyire. Nyomatékosan megkértek, hogy ezt a tevékenységemet fejezzem be. Mondtam, hogy házon belül rendben, de házon kívül folytatom. „Ezen ambícióját ne ebben a kórházban dolgozva fejtse ki.” Háromszor mondta ezt el az ápolási igazgató. Erre kiszaladt a számon, hogy akkor felmondok. Persze a hétvégét még ledolgozom, hiszen nincs senki, aki leváltson. Visszamentem az osztályra, a kollégáim meg, amint megtudták, hogy felmondtam, az ápolási igazgatóhoz szaladtak, hogy ne engedje. Összeomlik az osztály. Az igazgató agya erre elborult, gyártott egy papírt és az orrom alá dugták. Az volt rajta, hogy nem vonom vissza a fölmondásomat. Ott volt a tíz gyerekem, akiket el kellett látni. Aláírtam. 

Aztán mégsem ment el.

Nem. A papír semmit nem ér, teljesen jogszerűtlen volt aláíratni. A szakszervezetem is segített, a Társaság a Szabadságjogokért pedig rögtön elvállalta az ügyemet. Vasárnap éjszakáztam, jött a hétfő reggel, reggel nyolckor a műszakot leadtam, akkor mondták, hogy jöjjek be kedden leszerelni. Aztán amikor megtudták, hogy teljesen jogszerűtlen volt az aláíratás, a papír többet nem került elő és közölték, hogy dolgozhatok tovább.

„Már nem mernek kirúgni.”

Kirúgni nem fogják?

Már nem mernek. Június 31-én viszont lejár a szerződésem. Vagy meghosszabbítják, vagy nem. De már nem érdekel. 

Hogyhogy lejár a szerződése?

Fölvesznek egy nővért 3 hónap próbaidővel. Ha az letelt, ha megfeleltél, régen véglegesítettek. Ma már nem. Elkezdik hosszabbítgatni a szerződést. Háromhavonta. Minden ok nélkül el tudnak küldeni. Egyik pillanatról a másikra. Ha valami bajod lenne, nehogy fizetni kelljen utánad. Nekem is van például négy gerincsérvem. A jogászok szerint persze az első hosszabbítás után határozatlan idejűnek minősül a munkaviszony, lenne aduász a kezemben, de nem játszom ki. Nem érdekel már. Egyet sajnálok akkor, ha elküldenek. Azt, hogy a kolléganőimre ráterhelődik majd ez a munkamennyiség. 

Ön meg, ha nem hosszabbítják meg a szerződését, főállásban takarít majd?

Nem. Átmegyek másik kórházba. Nővérhiány van, úgyhogy lehet menni. Csöbörből vödörbe.

*** 

Fotók: Földházi Árpád

 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/85910