Lehet más a Jobbik? 12 pontban a nemzeti radikalizmusról

A Jobbik tapolcai eredményvárója

Vendégszerzőnk, Kardos Gábor filozófus írása.

Jó reggelt, Magyarország! A Jobbikkal kapcsolatos illúziók korának vége: immár gyűjtőpártként nyertek időközi választást. Ezt a pártot mintha egyre kevésbé értenék az elemzők és a párt politikai vetélytársai, ami egyre nyilvánvalóbb versenyelőnyt jelent a Jobbiknak. Érdemes lenne talán őszintén szembenézni a tényekkel, hogy kik ők, hogy mit és kiket képviselnek, illetve hogyan. Az előítéletek sulykolása − például a jelölt megbélyegzése azzal, hogy náci tetoválása van − láthatóan nem vált be velük szemben. Sőt, inkább visszaütött. Ideje máshogy megközelíteni a Jobbikot, akár az ország helyzetének mélyebb megértéséhez; akár azért, hogy a párt további sikereit megakadályozzák azok, akik szerint ez élet-halál kérdésnek tűnik.

Tapolcán egy hétvége leforgása alatt többet lehetett látni és megérteni a nagy pártok valódi működéséből, belső és külső kommunikációjukból, mint amikor saját megszokott terepükön találkozunk velük, a médiában vagy a fővárosban, ahol sokkal otthonosabban mozognak. A nyilvánvaló országos téttel bíró időközi választások miatt most mindegyik pártapparátus csúcsra járatta magát Tapolcán.

Az első és legfeltűnőbb jelenség az volt, hogy csupán két párt tevékenysége volt nyilvánosan is jól látható, csak két párt ment fórumozni, beszélgetni és lufit árulni a választók közé: a Jobbik és az LMP. Egyetlen MSZP-standot vagy aktivistát sem lehetett látni – mintha csak Ajkára koncentráltak volna és Tapolcán a plakátokon kívül vegyileg sem lehetett kimutatni semmit. A Fideszből viszont nagyjából annyit lehetett látni, hogy jelöltjük egy kamera és a városház elé állva nyilatkozott valamilyen virtuális közönségnek, miközben a videós stábon kívül csak néhány civilnek álcázott Fidelitas-, illetve Kubatov-aktivista volt a közelben, akik mobilon úgy egyeztettek a városban házról házra járó társaikkal, mint valami kommandósok. A többi párt aktivistái többször látták a városban a hírhedt listával választókat toborzó „civileket” is, akik időnként küzdöttek a papírjaikkal, hogy el ne fújja őket a szél. A módszer már Veszprémben sem vált be. Vélhetőleg Kubatov most sem kap prémiumot az eredményért.

Érthetetlen módon ugyanazt a demagóg ígérgetést is bedobták, ami már egyszer visszaütött Veszprémben, amikor last minute uszodát ígértek. Tapolcán a végső kétségbeesés biztos jeleként a jelöltjük furgonokra matricázott portréjával kész tényként reklámozták az általuk korábban leépített kórházi részlegek újraindítását, potom 2,3 milliárdból. A választók nem hitték el. Ehhez képest markáns kontraszt, hogy este az arra járó mentők az egészségügyis jelöltet ünneplő Jobbik tábort spontán villogó jelzéssel üdvözölték az utcán. Mögötte nincs kormányígéret, de neki legalább el tudták hinni, hogy komolyan foglalkozna a megoldással.

*

Elfogulatlanságot kell bejelentenem ebben az egész témában. Őszintén szólva megtehettem volna, hogy nem állok szóba jobbikosokkal, vagy kereshettem volna a beszélgetés közben is minden szavuk mögött sötét erőket, ördögi manipulációt (pont olyan paranoid gyűlölet-vetítéssel, amivel amúgy őket vádolják). De ennél hitelesebbnek éreztem, hogy szembenézzek saját előítéleteimmel és utána járjak: kiállják-e a valóság próbáját. Nem állták ki.

A tavaszi fesztivál boros standjainál beszélgetve a Jobbik aktivistái és vezetői is sokkal normálisabb embereknek bizonyultak civilként, mint amit valaha gondoltam volna. Az még a kisebbik baj, hogy őket a sajtóban és a közéletben milyen sokan kizárólag negatív előítéletek alapján bélyegzik meg (eleve esélyt sem adva a megismerésnek) − a nagyobb baj és a végzetes hiba, hogy ezáltal a magyar társadalom jelentős részét (illetve most végbemenő sajátos változásait) meg sem próbáljuk megérteni.

Olyan gyűlöletesként és idegenként kezeljük a magyar valóság igen jelentős részét ezáltal, amilyen gyűlöletes idegenként kezelik szerintünk a szélsőségesek a cigányokat vagy a zsidókat. Ha pedig így van, akkor mennyivel vagyunk jobbak vagy hitelesebbek náluk, akik éppen ezeket a szempontokat, a valóságnak ezt a részét próbálják képviselni vagy valamit kezdeni vele?

Szó sincs arról, hogy meggyőztek volna engem is és igazat adnék nekik vagy támogatnám őket, akár szavazatommal, akár másképp. Csupán feltűnt, hogy milyen ellentmondásos, mennyire nem felel meg a valóságnak és mennyire kontraproduktív a Jobbik olyan leírása, amely pont úgy diszkriminál velük szemben, mint amilyen negatív diszkriminációval vádolja őket. Kiderült, hogy ők is emberek, sőt − ami még meglepőbb − sokkal normálisabb, nyitottabb emberek, mint ami akár a Jobbik által kommunikált önképükből látszhatott. Mire lenne jó, ha most azt hazudnám, hogy egymás közt cigányvért isznak ördögien összekacsintva, amikor ehelyett azt láttam, hogy megkínálják lángossal, aki épp odaül az asztalukhoz.

*

A politológusoktól megszokott módszer szerint objektív elemzésnek beállított személyes vélemény-megmondásnak itt pont a fordítottjára teszek most kísérletet: a személyes tapasztalatok kozmetikázatlan bemutatásán keresztül igyekszem több szempontból leírni azt, amit ideje lenne tényként rögzíteni, s mint nagyon is valós helyzettel, számolni vele − mert a tényfeltárás helyetti siránkozásból és szitkozódásból semmi jó nem jöhet ki, pedig az eddigi sajtóreakciók jellemzően ilyenek. Következzen 12 pont a nemzeti radikalizmusról és annak jelenlegi állapotáról!

1. Tematizálni tudták a kampányt

A Jobbik tematizálni tudta ezt a kampányt, és velük szemben a Fidesz negatív kampánya éppúgy zsákutca volt, mint a veszprémi ígérgetés megismétlése − új uszoda helyett ezúttal kórházzal. A Fidesz, főként Tapolcán, ahol a Jobbik mai polgármestere korábban legyőzte a Fidesz jelöltjét, eleve „ellenzéki pártként” volt kénytelen kampányolni. Mivel általános nézet volt, hogy a kórház miatt veszítettek korábban, próbáltak ráígérni a Jobbikra, akik helyi egészségügyi jelöltet indítottak, de a kormány ígéreteinek a tapolcaiak a jelek szerint kevesebb hitelt adtak, mint a helyi jelöltnek, aki szakmailag eleve elkötelezett volt az egészségügyi témában. Kifejezetten visszaütöttek Lázár János nyílt fenyegetései, hogy a város lakói fontolják meg: ha komoly forrásokat szeretnének fejlesztésre, akkor támogassák a kormánypárti jelöltet... ami után az összes szavazókörben a Jobbik futott be, az egyikben ötször annyi szavazattal mint a Fidesz! Ha ebből sem okulnak, hogy nix arrogancia, akkor semmiből sem fognak, ami akár a Fidesz látványos bukásához és gyors széteséséhez is vezethet.

2. Önmagukat is legyőzték

A Jobbik most korábbi önmagát is legyőzte és jelentős sikert tudott felmutatni a szélsőséges imázst háttérbe szorító arculatváltásával, amit a színfalak mögött „cukiság-kampánynak” is neveznek. Ez nemcsak kifelé, a Jobbik néppárti elfogadtatása szempontjából jelent áttörést.  Befelé is eredményesen bizonyította a gárdista kemény vonallal szemben, hogy a konszolidált, sokkal inkább civil értékekre, konkrét ügyekre és nem ideológiai szlogenekre építő Jobbik-arculat nagyon rövid idő alatt sokkal sikeresebbnek és ígéretesebbnek bizonyult, mint a korábbi keményvonalas „gárdista”, illetve markánsan rasszista és szélsőjobboldali (MIÉP-típusú) ideológiai arculat.

3. Konszolidált gyűjtőpártként jelentek meg

A Jobbik ebben a kampányban nem csupán kormányváltó (protestszavazat-gyűjtő) politikai erőnek mutatkozott, hanem kifejezetten konszolidált néppártként és jelentősen eltérő világnézetű csoportok mobilizálására képes gyűjtőpártként jelent meg. Ez nem csupán szavazói sokféleségében érhető tetten, hanem abban is, hogy az aktivistákkal és a párt vezetőivel bor mellett beszélgetve szintén az derül ki: úgyszólván „liberális” szárnyuk is van. Másként mondva: elég sokféle már a táboruk és hiba sommásan jellemezni egy-egy szempont egyoldalú hangsúlyozásával. Az például abszolút nem jött be, hogy a rasszizmus kiemelt témájuk lenne akár civilben, vagy akár csak sokkal szenvedélyesebben foglalkoznának vele, mint más pártok szimpatizánsai.

A kampány legviccesebbnek tűnő anekdotáját érdemes komolyan venni. Más párt aktivistája számolt be arról, hogy sümegi romák azzal hajtották el: ők bizony a Jobbikra fognak szavazni. Amikor ez szóba került, a jobbikosok úgy reagáltak rá, mint teljesen normális dologra, mivel a Hajdúságban például nemcsak roma szavazóik vannak, de vezető szerepet betöltő „cigányember” is van a pártban. (Az idézőjel arra utal, hogy roma helyett a jobbikos aktivista végig cigányembert mondott.) Erre még mondhatnák sokan, hogy díszcigányokat szalonnáci pártok szoktak így futtatni... Ehhez képest a jobbikosok arról számoltak be, hogy sok helyi fórumon egyedül ők állnak szóba a romákkal, akiknek persze feltűnt, hogy a korábbi bal-jobb gyűjtőpártoknak csak a szavazataik kellettek, az életük egyáltalán nem érdekelte őket. A Jobbik viszont vállalja velük a nyílt vitát, kemény dolgokat mond nekik, de legalább beszél velük és ilyen értelemben − paradox módon − inkább emberszámba veszi őket, mint a „nagy pártok”, akik csak kihasználják őket és pusztán szavazataikra hajtanak. (Nem tudom, tényleg így van-e, csupán azt mondhatom el, amit erről hallottam.)

4. A Jobbik fiatalos és menő

Akár tetszik, akár nem, a Jobbik Tapolcán nem csupán karizmatikusnak, de kifejezetten szexinek mutatkozott. Ugyan mivel magyarázzuk, hogy a pártban ennyi lelkes és menő fiatalt láthatunk, akik kicsit se felelnek meg a jobbikosokról kialakított sztereotípiáknak, hogy lecsúszott vagy érvényesülni képtelen, zömmel kisvárosi vagy falusi, de mindenképp vidéki lúzerek volnának, akik saját sikertelenségükért másokat: a zsidókat, cigányokat és más gyűlöletes bűnbakokat okolnak. A Jobbik ma éppen a legfiatalabbak körében a legerősebb. Bizonyos értelemben ez állhat az arculatváltás mögött, illetve ez lehet sikerességének kulcsa is. Mióta világ a világ, bármilyen emberi közösségben, fesztiválon vagy házibulin mindig döntő kérdés az, hova mennek a legvonzóbb, legelevenebb fiatalok, mert az élet azokra „szavaz”, akik mellé ők állnak. A marketing nyelvére lefordítva az a legmenőbb termék, amelyik szexi. Tapolcán az látszott, hogy az adott politikai kínálatban egyedül a Jobbik tűnt szexinek. Az Index tudósítóinak is feltűnt, hogy az álszakálban kubatovlistázó Fidesz egy elfáradt, arrogáns, korrupt, manipulatív és hiteltelen párt benyomását keltette. Az MSZP ugyebár ott se volt és Ajkán is veterán kommunista táboruk miatt értek el az országosnál jobb eredményt. Aktivista megfogalmazásban: a kommunista ott nem szitokszó, hanem önmeghatározás volt, mert sok helyről azzal küldték el őket, hogy ők bizony a „baloldalra” szavaznak, mert „kommunisták”. Az LMP pedig azért nem tudta átlépni a szexiség ingerküszöbét, mert ehhez túl kevesen vannak és sokszor túl elvontnak, túl szakmainak, illetve intellektuálisnak tűnnek az üzeneteik.

5. Komolyan veszik a választókat

Ugyanakkor nyilvánvaló volt a kampányban, hogy csak két olyan politikai erő van jelen ma, amelyik nem csak szavazatvadászatot folytat, hanem jól láthatóan próbál személyesen is foglalkozni a választókkal és az ország problémáival. Csak két párt mutatta azt, hogy egyáltalán komolyan veszi a választókat személyesen megszólító civil politizálást és saját programját, megpróbálva személyesen (és nem csupán marketing eszközökkel, ilyen-olyan konzultációkkal) meggyőzni az embereket. Ez a két civil politizálást képviselő párt ma a Jobbik és az LMP, akiknek aktivistái meglepően normális módon, spontán beszélgettek egymással este, bor mellett, a tóparti fesztiválon. Többször szóba került az este folyamán, hogy minden áthidalhatatlannak tűnő ideológiai különbség dacára sokkal hitelesebb lenne, ha egy új parlamentben a leszerepelt két korábbi gyűjtőpártot a Jobbik-LMP alternatíva válthatná fel... illetve le.

Koalíciójukról persze szó sincs, csak arról, hogy polarizációjuk nem valamilyen gazdasági „elitek” érdekeinek ellentétét képviselné, nem elsősorban valamilyen politikai osztály érdekeit képviselik, mint a „nagy pártok” (ahogy zömmel a külföldi nagy pártok is), hanem a társadalom valós helyzetét és a rá jellemző érdekellentéteket. Náluk a választók érdekeinek valós képviseletéből következik az oligarchia és a korrupció elleni fellépés, illetve a tényleges rendszerváltás igénye. Másként mondva: nem csupán politikai konszernekként, felülről irányított párt-cégekként működnek, hanem társadalmi bázisuk tényleges képviseletére törekednek. Akár a NAV-botrány, akár Paks 2 vagy az iraki háborúban való részvétel kapcsán egyértelműen kiderült, hogy egyedül ezt a két pártot érdeklik komolyabban a magyar polgárok tényleges érdekei, adott esetben a gazdasági és nagyhatalmi összefonódásokkal szemben is. Mindezt nem magánvéleményként írtam, hanem beszélgetések szabad összefoglalásaként, sőt: egyfajta konszenzus megfogalmazásaként, amiben a Jobbik és az LMP szimpatizánsai egyet tudtak érteni, áthidalhatatlannak tűnő világnézeti különbségeik dacára.

6. Civil kampányt folytattak

Kampányukban kifejezetten előtérbe helyezték a helyi jelöltet, mint civilt a Jobbik ideológiájával és marketingjével szemben is. Feltűnő volt ez a plakátokon és a győzelem kommunikációjában is, ahol a jelölt neve, személye, illetve a város nagyobb hangsúlyt kapott a külsőségekben is, mint például a Jobbik-logó vagy Vona Gábor személye (így a szónoki emelvényen is Tapolca címere volt és nem Jobbik-logó). Kifejezetten civil kampányt folytattak tehát, kerülve az ideológiai lózungokat, és ezzel győzték le a Fideszt.

7. Vona most triumfálhatott Orbánnal szemben

Ugyanakkor Orbán személyes bevetése és az általa lakossági fórumon bedobott „nix ugribugri” magas labda volt Vonának, aki lazán triumfálhatott Orbánnal szemben, megmutatva, milyen fatális hiba egy lakossági fórumon így reagálni valamilyen bekiabálásra. Orbán most aligha fogja megdicsérni azt, aki rávette, hogy csodafegyverként vessék be egy ennyire kétes kimenetelű kampányban. Egyesek szerint Lázár János lehetett a hunyó, aki talán várja már, hogy átvegye a vezetést pártjában. Ha ez igaz, akkor akár olyan kenyértörésre is sor kerülhet köztük a nem túl távoli jövőben, mint amilyen Simicskával történt.

Vona Gábor most olyan modernizációs átalakítást, olyan megújulást kommunikál saját pártjával kapcsolatban − a jelek szerint sikerrel − amihez hasonló megújulást jelenleg egyik vetélytársa sem tud felmutatni, legkevésbé pont a fő kihívást jelentő orbáni Fidesz. Ha csupán arról lenne szó, hogy egy cégvezető a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva alapjaiban képes megújítani a cégét, egész stratégiáját, az ugye általában jó vezetőre vall, aki képes kézben tartani és kifelé is sikeressé tenni cégét. E tekintetben egy párt sem működik nagyon másképp, legfeljebb esetében a sikeresség felmutatása még kényesebb kérdés. Akár szimpatikusnak találjuk Vonát, akár nagyon nem, azt butaság volna kétségbe vonni, hogy most a politikai kínálatban olyan karizmatikus, pártját sikeresen megújító politikusként tud megjelenni, akinek momentán nem látjuk a kihívóját.

A Jobbik elnöke inspirációt találhatott olyan példákban mint a spanyol Podemos-t látványosan sikerre vivő ifjú Pablo Iglesias és a görög Sziriza élén befutó Ciprasz − akikkel ugyan nagyjából ellentétes nézeteket vall (még a megújuló Jobbik vezetőjeként is), viszont karizmatikus mobilizációs modelljük mégis nagyon hasonló, amennyiben az elfáradt, korrupt és manipulatív „profi nagypárti” politika populárisabb alternatívájaként és fő kihívójaként jelennek meg. Ismerve, hogy a magyar országgyűlési választások mennyire erősen személyfüggő módon dőlnek el (ami pedig sokkal logikusabb lenne a nagyobb országokra jellemző elnöki rendszerben mint a magyarban!), a pártvezető karizmatikussága döntő kérdés. Vonán kívül ugyan ki jelenhetne meg ma a magyar politikai porondon olyan figuraként, mint Pablo Iglesias, akinek pártja szinte a semmiből pár hónap alatt favorittá vált a spanyol választások célegyenesében? Persze, a Podemos és a Sziriza sokkal inkább baloldali, sőt: sokak szerint radikálisan baloldali vonal, de nálunk úgy látszik minden pont fordítva van... Nálunk a bankokat, globális vagy nagyhatalmi érdekeket kiszolgáló politika és a korrupció radikális kritikája is főként jobbról jön, vagyis jellemzően jobboldali témákként jelentek meg a globalizációkritika világszerte inkább baloldaliként elkönyvelt témái.

Nem kellene megfeledkezni arról, hogy egy globálisan és országosan is akut válsághelyzetben a tömegek olyan politikai alternatívától várhatnak legtömegesebben kiutat, amelyik erőt mutat. Pártjának megújításával és sikeres új pályára állításával éppúgy mint akár radikális nézeteivel és a putyini modellt sejtető háttérrel, ami az ország jelenlegi helyzetében nagy tömegek számára kifejezetten imponáló kiútnak tűnhet... Távol áll tőlem, hogy a legcsekélyebb mértékben egyetértenék ezzel a nézettel, de attól még elvakultság volna nem belátni, hogy nagy tömegek mobilizációjára képes modellről van szó az országban éppúgy mint egész térségünkben.

Ha Vona sikerrel viszi tovább konszolidációs néppárti vonalát, látványosan háttérbe szorítva a szélsőségeket, ugyanakkor radikális felhangokkal azt sejtetve, hogy olyan erőt tud mutatni, ami kiutat jelenthet a válságból; akkor viszonylag rövid idő alatt drámai elmozdulás is bekövetkezhet a magyar politikában. A Fidesz és Orbán pozíciója pedig nagyon könnyen és gyorsan megrendülhet, ha nem tudnak látványos sikereket, konszolidációt és arrogancia helyett jó értelemben vett erőt felmutatni − véletlenül sem a polgárokkal szemben, hanem például kifelé, az ország érdekeinek érvényesítésében, illetve befelé a korrupció rendszerének tényleges felszámolásában, a párton belüli összefonódások felszámolásával, és így tovább.

8. A Jobbik normalizálódhat

Önmagában pozitív változásnak tűnhetne a Jobbik normalizálódása, ha nem olyan európai és világ-kontextusban menne végbe, melyben a radikalizálódás, sőt: fasizálódás jelei a nyugati országokban is egyre nyilvánvalóbbak, ráadásul egyre nyíltabban eszkalálódó háborús perspektívában. Talán nem kéne megfeledkezni arról a makacs tényről, hogy a fasizmus a gazdasági alapjait tekintve a korporatív oligarchikus kapitalizmus főként Európa felénk eső szegletében kialakult sajátos ideológiája, így a szintén korporatív globális kapitalizmus sokkal könnyebben átfordulhat fasizmusba, mint azt a ma még domináns liberális ideológiája alapján gondolnánk – az ideológiát ugyanis sokkal könnyebb megváltoztatni mint a gazdasági rendszert, mely alapját képezi.

9. Bázisdemokratikus jelenségek

Az apparátus több embere is minden felvetésre (kritikusra vagy konstruktívra) a beszélgetések során láthatóan nagyon nyitottan reagált, még teljesen kívülállók esetében is. Borozás közben és egyébként is a pártapparátus emberei meglepően befogadó, már-már bázisdemokratikus párt benyomását keltették, szöges ellentétben a vezérelvű szélsőjobboldali pártról kialakult általános képpel. Csak nagyon halkan mondom, hogy ilyen szempontból még az LMP sem tűnt sokkal nyitottabbnak és konstruktívabbnak náluk... a korábbi két gyűjtőpártot meg talán kár is emlegetni ilyen vonatkozásban, mert ott jó ideje fel sem merül a lehetősége annak, hogy a bázisuk bármibe érdemben beleszólhatna.

Azért kíváncsi voltam, hogy a győzelem mámora mit hoz majd ki belőlük (hátha akkor lehull az álarc és kiderül, hogy mégiscsak náci indulatok motiválják őket), de ez se jött be. Kifejezetten normálisan viselkedtek a győzelmi mámorban is, pedig ilyenkor végképp nehéz megjátszania magát a közösségnek éppúgy mint az egyéneknek. A sztereotípia alapján sörrel a kézben ordítozó nácikat képzelnének el nagyon sokan, de aki a valóságban ott volt, láthatta, hogy ebből legfeljebb a sör stimmelt. Az ilyenkor szokásos skandálások és éljenzések formájukban vagy tartalmilag semmivel sem tűntek szélsőségesebbnek mint bármelyik párt esetében, amikor több hetes kemény munkájuk sikerét átélhetik és kiengedhetik a gőzt. Céges bulinak se lett volna durva. Egy nem oda illő és részegnek tűnő gárdista kinézetű elemet még el is küldtek, pedig nem csinált botrányt, de − biztos, ami biztos − kikísérték a rendőrök.

Az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy a két nap alatt volt egy-két rasszista felhang jobbikos szimpatizánsok megjegyzéseiben, de inkább olyanok részéről, akik nem vezetők és nem hangadók, hanem az arculatváltással most háttérbe szorított „gárdista” kemény vonal képviselőinek tűnnek. Összességében bármelyik magyar kocsmában sokkal durvábbakat lehet hallani, ahogy egyébként civilként megnyilvánuló fideszesektől vagy akár más pártok szimpatizánsaitól is.

10. Egyre profibbak

A Jobbik egyre profibb kommunikációs eszközöket alkalmaz, ugyanakkor az apparátusban nyoma sincs a két korábbi gyűjtőpártra jellemző „profi” marketing-szemléletnek, hogy minden csak a kommunikációról és a szavazatmaximalizálásról szólna – ami helyett kifejezetten értékelvű és a mindennapi gyakorlatban is értékorientált a személyes kommunikációjuk, ami nyilván sokkal hitelesebb a választók szemében, mint a multiktól megszokott profi tömegmanipulációs módszerek, reklámok, „konzultációk”, stb. E tekintetben szintén csak az LMP esetében látunk hasonlóan személyesség- és értékorientált politizálási és kommunikációs módszereket − ami minden ideológiai különbségük dacára elég nyilvánvaló hasonlóság.

11. A Dunántúlon is vannak válságkörzetek

Van egy meglehetősen objektív háttere a Jobbik előretörésének a Tapolca-Sümeg-Ajka körzetben, ez pedig a térség gazdasági leszakadása, ami különösen a Salgótarjánhoz hasonló gyorsasággal elnéptelenedő Tapolcán nyilvánvaló, ami pont ezért is válhatott a Jobbik hídfőjévé, ahogy korábban a vörösiszap-katasztrófa által is sújtott Devecser.

Nem csak Kelet-Magyarországon vannak tehát leszakadó térségek, hanem a Balaton tőszomszédságában is, amivel ideje lenne számot vetni az aktuális kormányoknak, amelyek pártfüggetlenül csúnyán elhanyagolták az egész balatoni régiót. Másként aligha lehetne magyarázni, hogy egy ilyen turisztikai adottságokkal rendelkező, országosan is kiemelkedő attrakciókkal és meseszép történelmi központtal rendelkező város, mint Tapolca leszakadó körzetté és elnéptelenedő várossá válhatott.

12. Meg kell érteni az új Jobbikot

Érdemes lenne alaposabban eltűnődni azon, hogy a jobbikosok épp annyira negatív előítéletek és diszkrimináció tárgyai, mint amennyire őket vádolják ilyesmivel. Ebből az erőszakspirálból jelenleg ők próbálnak meg kijönni arculatváltás címén, és nem a környezetük tett ez irányba döntő lépést.

Tulajdonképpen már nem az a kérdés, hogy „Lehet-e más a Jobbik?”, hanem inkább az, mikor veszik észre vetélytársai és az elemzők, hogy más lett. Ami engem illet, a pártot és vezetőit, illetve aktivistáit személyesen megismerve nem lettem Jobbik-szavazó, de már sosem leszek hajlandó olyan olcsó előítéletek alapján ítélkezni róluk, amilyenekkel általában vádolják őket, mert az nem vezet sehova. Az sem old meg semmit, ha a tényekkel való szembenézés helyett valaki most azzal intézné el a dolgot, hogy ezek csak az én szubjektív benyomásaim vagy ügyesen „megvezettek” a jobbikosok, stb. Ne tegyünk úgy mintha az én hibás értékítéletem lenne itt a probléma és nem a cikkben leírt helyzet maga.

Nem tetszik a Jobbik sikere? Tetszettek volna európaibb országot csinálni! Vagy legalább fülkeforradalom helyett valódi rendszerváltást... Ráadásul a Tamás Gáspár Miklós és sok más elemző által előadott siránkozás és szitkozódás, hogy mekkora baj van most, mennyire mélyen van az ország, hogy lám ilyen sikeresek lehetnek a fasiszták − mindez nemhogy alternatívát nem nyújt a Jobbikkal szemben, de kifejezetten megerősíti. Hiszen mély válságból speciel pont valamilyen erős kezű vezetéssel lehet kiutat találni a nagy többség szerint... A baloldali reakció tehát kifejezetten öngól, és az orbáni kapufázás, a Jobbik sikerének minimizálása ugyan érthető, de szintén nem jelent erős választ, ha a Fidesz csak ennyit tud mondani arról, ami időszakos választási vereségei közül a legsúlyosabb. Most nem egy „független” jelölt győzte le őket mint Veszprémben és nem is csupán egy másik párt győzött, hanem a kampányban személy szerint Vona győzte le Orbánt, ami következményeiben legalább olyan fontos lehet, mint pártjának választási áttörése, az első egyéni mandátum megszerzése. Ezért mondhatta, hogy „nix Orbán Viktor, nix Fidesz”.

Egy biztos: az elfogulatlan megismerésnek és őszinte párbeszédnek nincs vállalható alternatívája a Jobbik kapcsán sem. Most már végképp nincs más opció, mint szembenézni a tényekkel. A dolog úgy áll, hogy ma egy fasisztának kikiáltott pártnak sikerült legközelebb kerülnie a leszakadó térségek lakosságához. Széles rétegeket sikerült megszólítaniuk sokkal valóságosabb és hitelesebb társadalmi párbeszéddel, mint amilyet a többi parlamenti pártnál tapasztalhatunk. Ráadásul nem kevés rátermett káderük van már, aki hisz is abban, amit mond és sokkal tanulékonyabbnak bizonyul a gyakorlatban, mint a többi párt karrierista, illetve elitista káderei; tehát nem csak társadalmi bázisuk erős, de humán erőforrásaikat is nagy hiba lebecsülni. Ha a többi párt nem érti meg ezt és nem tud időben váltani, országos szinten is könnyen úgy alulmaradhatnak 2018-ban, mint most az időközi választásokon Tapolcán.