Felvidéki városaink IV.: Párkánytól Léváig

Léva vára, 1939 (Fortepan)

Vhailor és Agent Ungur írása

Sorozatunk újabb részében a Garam menti régió kisvárosait, Párkányt, Zselízt és Lévát mutatjuk be. Budapesttől ezek a városok könnyen elérhetőek, a 93 ezer négyzetkilométer magyarjai körében azonban talán Párkány kivételével szinte teljesen ismeretlenek.

A régió nagyjából a régi Esztergom vármegye Dunától északra eső és Bars vármegye déli részével esik egybe. A vidék a honfoglalástól kezdve az ország központi, szinte teljesen magyar lakosságú területe volt, a békés fejlődést a török hódoltság szakította meg. A Garam-menti síkvidék török kézre kerülése után Léva Magyarország egyik fontos végvárává vált. Kevesen tudják, de a vár híresebb védői között szerepel Dobó István is, aki az egri viadal után több éven keresztül Bars vármegye főispánja és a lévai vár birtokosa volt. Ő építette a mai várban található kastélyt is, ahol manapság a múzeum található. A vitrinekben a régi magyar Léva emlékezete magyarul is olvasható, egy-két órás látogatást még Dobó emlékezete nélkül is megérdemelne.

Egy évszázaddal később Lévánál halt hősi halált a török elleni küzdelemben Koháry István, akinek az emlékét a város határában egy (a Mercury market mögött eldugott) kápolna őrzi. A vidék csak 1683-ban szabadult meg végleg a töröktől, amikor Sobieski János lengyel király hadai Párkánynál döntő vereséget mértek rá. Nyitra környékével ellentétben a  tömbmagyarság itt túlélte a vészt, a magyar falvak sora Léváig ekkor még nem bomlott meg.

A Garam-mente a dualizmus alatt kezdett el jelentősebben fejlődni. Kiépült a vasúthálózat a „külföldi” tőkének köszönhetően, amit ezen a vidéken elsősorban az osztrák Schoeller család testesített meg. Több élelmiszeripari üzem épült, többek között az oroszkai cukorgyár és a lévai hengermalom. A korszak végén pedig felépült a Mária Valéria híd is, amely egy rövid időre összekötötte Párkányt Esztergommal és közvetve Budapesttel. Ezt a lassú szerves fejlődést viszont megszakította Trianon és a második világháború. Ahelyett, hogy a térség egy európai méretű főváros külső agglomerációja lett volna (a legtávolabbi Léva is csak olyan messze van Budapesttől, mint Kecskemét) Csehszlovákia elfelejtett szeglete lett, erőteljesen kitéve egy durva szlovakizációnak, amely csúcspontját itt is 1945 után érte el − de máig tart.

A vidék mai, „proletár” jellegét a szocializmusban bekövetkezett gyors és erőltetett iparosításnak köszönheti. Ekkor húzták fel a lévai textilgyárat, Garamtolmácson és Zselízen a „Szeszkát”, valamint a párkányi cellulózgyárat. Az addig inkább nagyobb falvaknak számító Zselízből és Párkányból ekkor lettek városok. Léva lakossága pedig a szlovákság tömeges betelepítésének „hála” megtöbbszöröződött. A polgárosodás ugyanakkor sem itt, sem máshol nem történt meg. 1945 óriási kulturális törés volt, nagy értékek vesztek el, nem csak a vesztes magyarság, hanem a szlovákok számára is. Ennek ellenére a helyzet nem olyan rossz, mint máshol az országban. A Garam Szlovákián belül egyfajta belső határvonalnak számít. Tőle nyugatra található a már bemutatott Nyitra és az ország fejlettebb része, míg keletre fekszik a szlovák kistigris „lágy alsóteste” − a Losonc-Rimaszombat-Rozsnyó tengely a magas munkanélküliségével és a roma lakosság magas arányával. A környék mind a mai napig nem tudta kiheverni a rendszerváltást.

Párkány látképe

A Garam-mentét legegyszerűbben Esztergom felől lehet megközelíteni. Elég hozzá átsétálni Párkányba a Mária Valéria hídon. Magyarországról nézve Párkányt akár Esztergom elővárosának is lehetne tekinteni. Ennek ellenére az embernek gyorsan szembeötlik, hogy bár hazai földön, jórészt magyarok között, de egy idegen, számunkra barátságtalan államban van. A kirakatok, boltfeliratok többnyire szlovákul vannak, és nem mindenhol viselik a szívükön a kétnyelvűséget − ha mégis, akkor is inkább kisebb betűket használnak a magyar feliratoknál. Viszonylagos egyenlőség csak a virtuális térben van, Párkány honlapja kifejezetten korrekt a kétnyelvűség terén, csak néhány link egynyelvű, azaz szlovák.

Az 1910-ben 98%-ban magyar többségű városba nagyon sok szlovák települt be, de a városnak még mindig magyar jellege van, a lakosság 70%-a magyar. Sajnos a magyarság szimbolikus megalázása, hogy a települést 1948-ban az ott soha nem járt, 1848-ban magyarellenes felkelést szervező Ludovit Stúrról nevezték el a szlovák hatóságok, az eredeti történelmi név visszaállítását pedig a lakosság 1991-ben kifejezett egyértelmű akarata (87%) ellenére kormányzati szinten megakadályozták. Erről nem szólnak cikkek a nyugati sajtóban, pedig az ügy máig a demokrácia és a nemzeti egyenlőség megcsúfolása, Szlovákia egyik szégyene a magyarságot illetően − a sok közül. Hivatalosan egyébként nem is a magyar, hanem a szlovák névváltozatot, a "Parkan" formát kérték elfogadásra.

Párkány elsősorban a Vadas termálfürdőről és a Duna fölé magasodó esztegomi Bazilika elképesztően szép panorámájáról  híres, amit a nemrég kiépített korzóról lehet megcsodálni. A kilencvenes évekhez képest, amikor Párkány Esztergom olcsóbb és kicsit „üvegtigrises” alternatívája volt egy sörre vagy egy ebédre, sokat javult a szolgáltatások minősége. Ez igaz a városképre is, főleg amióta a belvárost felújították.

Béla kastélya

Akit inkább a vidék érdekel, annak érdemes ellátogatnia a magyar lakosságát megőrzött kis faluba, Bélára és megtekinteni az itteni nemesi kastélyt. A régi, a csehszlovák hatóságok által 1945-ben elűzött tulajdonosok a pár évvel ezelőtti romhalmazból egy első osztályú szállodát és konferenciaközpontot hoztak létre benne, nem megtagadva a magyar történelmi gyökereket. Nem olcsó, de akciósan 70 euróból is ki lehet fogni egy gyönyörű, márványfürdőszobás szobát, a borospincében pedig a Felvidék legjobb borait kóstolhatja meg az ember. A személyzet többsége tapasztalataink szerint magyar és rendkívül udvarias, az ember tényleg főúrnak érezheti magát a történelmi falak között.

Tovább északra haladva ott van Bény, régi avar sáncaival és jellegzetes templomával, tőle nem messze pedig a már említett Oroszka. Oroszkán, ha a cukorgyár meglehetősen lestrapált épületeit figyelmen kívül hagyjuk, a helyi hadtörténeti múzeum jelent érdekes látnivalót. A térségben folyt 1945 februárjában a garami páncéloscsata, a második világháború egyik utolsó jelentősebb ütközete magyar területen, jelentős magyar részvétellel. A német-magyar győzelmet hozó művelet a pár héttel későbbi dunántúli Tavaszi Ébredés offenzívát alapozta meg, de a háború ezen szakaszában nem hozhatott mást, mint értelmetlen pusztulást a vidékre.

Pár kilométerrel feljebb található Zselíz, amelynek lakossága 1919-ben Pozsonyhoz és Komáromhoz hasonlóan megtapasztalta a csehszlovák megszállás véres oldalát. A magyar zászló alatt vonuló tömegbe a csehszlovákok belelőttek, öten meghaltak, emléküket emléktábla őrzi a városban. Az egykor 99%-ban magyar település (3011 lakosból 6 szlovákot talált az 1910-es népszámlálás) nemzetiségi szempontból már határozottan vegyesebb város Párkánynál, az utolsó népszámlálás szerint már enyhe, pár tucat fős szlovák többséggel. A számok mögött meghúzódó valóság viszont az, hogy a nemzetiségi választóvonal gyakran nem az emberek között, hanem az embereken belül húzódik meg. A prognózis pedig itt is, hasonlóan az egész Felvidékhez, negatív, az asszimiláció gépezete kisebb döccenőkkel, hol erőszakosabban, hol finomabban, de működik. Zselízen nincs sok látnivaló, Párkányhoz képest nincs turizmus és a vidék is érezhetően le van strapálva. Pedig valaha itt tanította zongorázni az Esterházy gyerekeket Franz Schubert, és itt született Eduard Sacher, aki később Bécsben vált híressé, mint cukrász és szállodatulajdonos. De kellemeset lehet itt vacsorázni − az egyébként színvonalas étterem nevét azért nem említjük, mert nem tudtak magyar étlappal szolgálni a minimum 50%-ban magyar nyelvű városban.

Léva vára, 1939

Zselíztől megközelítőleg húsz kilométerre fekszik Léva. Hasonlóan megannyi felvidéki településhez, a szocializmusban Léva is lakótelepekkel teli falanszter lett. A textilgyárnak, a tejfeldolgozó üzemnek, a tolmácsi „szeszkának” vagy Mohi erőműnek sok emberre volt szüksége, akik jelentős része aztán a rendszerváltáskor feleslegessé vált. Az elmúlt tíz évben, amióta újraindult a Mohi-beli erőmű építése és egy új ipari park létesült a várostól nem messzi Gényén, némileg javult a helyzet, de korántsem ideális. A volt megyeszékhelynek valaha tényleg polgári jellege lehetett. A város főtéren vagy sétálóutcáin végighaladva − ha az ember elfelejti azt a pár ronda szocreál épületet − még talán egy picit érezhet is belőle. Ez viszont természetesen már a múlté, akárcsak a valaha színmagyar város magyar többsége. Akit a múlt érdekel, annak érdemes megnéznie a már említett várat és a Dobó kastélyt, ahol jelenleg a barsi múzeum működik. Sajnos ezen kívül nincs sok látnivaló a városban, az utolsó évtizedben alig történtek látványosabb beruházások és a városképet számos romos és elhagyott épület csúfítja, mint például a város központjában található Druzba kultúrközpont vagy a volt gyermekkórház a főút mellett.

Mint arról már volt szó, légvonalban ez a régió van legközelebb Budapesthez. Ennek ellenére a politikai/társadalmi érdeklődés szempontjából inkább perifériának számít a a jóval távolabb elhelyezkedő Csallóközhöz képest. Ebben valószínűleg szerepet játszik a régió „vegyessége.” Míg a Csallóköz 80%-ban magyar, addig a Garam mentén a magyarok már csak Párkány környékén élnek tömbben, míg a volt megyeszékhelyen már csak nyomokban lelhetőek fel.

Egy magyarországi számára, pláne ha nemzeti érzelmű, az csak nagyon nehezen fogható fel, hogy ott, ahol magyarnak lenni hátrány és az asszimilációnak évszázados hagyománya van, a nemzetiség fogalma is bizonyos szinten elmosódik. Pedig nem új jelenségről van szó, a szlovák-magyar keveredés mindig is létezett. A különbség csak az, hogy száz évvel ezelőtt a Garam mente az észak-dél tengelyen Budapest felé orientálódott és a szlovák kisebbség asszimilálódott az elmúlt „csehszlovák” évszázadénál kisebb gazdasági/politikai kényszerek alatt, főként természetes folyamatok hatásaként a magyarságba. Most viszont az itteni emberek, függetlenül a politikától, pusztán a gazdasági hatások miatt is a kelet-nyugati tengelyen szlovák vagy az elmúlt évszázadban szlovákká lett régiók, Nyitra, Pozsony és Nagyszombat felé gravitálnak.

Vannak ugyan tervek az észak-déli tengely újjáépítésére egy új, nagyobb kapacitású híddal a Dunán, de az nem tart még ott sem, ahol az új komáromi híd ügye. 2010 óta, amikor projekt újjáéledéséről beszéltek, nem sok történt. Ha egy nap megvalósul a teljes hálózat, akkor Budapest ugyanolyan könnyen elérhető lesz Léváról, mint Kecskemét, és az erőszakosan elvágott szálak újraéledhetnek. De addig is, bár döcögős az út, látogassa meg ezeket a történelmi kisvárosokat, aki csak teheti. Ha a tényleg gyönyörű bélai kastély kivételével nem is ékszerdobozok, megérnek legalább egy napos kiruccanást a századik dunakanyari Esztergom-Visegrád-Szentendre túra helyett.

***

Sorozatunk előző részei:

I. Pozsony.

II. Nyitra.

III. Eperjes.