Arra kérem, Miniszterelnök Úr, hogy a fizetésemelésért feltételként szabott „nem fogadunk el hálapénzt, és nem hagyjuk el az országot” nyilatkozat követelésével ne alázzon meg bennünket! A hálapénz rendszerét NEM MI vezettük be! Beleszülettünk, és szégyen, hogy egy ilyen gyönyörű szakmát – sokaknak egy életen keresztül, nekünk MÉG MINDIG – ilyen körülmények között kell végeznünk. Önök (a mindenkori politikusok) szemforgató módon rosszallják a hálapénzt, pedig cinkostársak ebben az egészségügy gépezetét kórosan ugyan, de életben tartó tisztességtelen társasjátékban. A pénzt ugyanis, amit törvényesen kellene a rendszerbe vinni, a bajbajutottakkal és hozzátartozóikkal fizettetik ki, így a költségvetésből közvetlen politikai haszonszerzésre alkalmasabb dolgok valósulhatnak meg.
2010-es hatalomra kerülésüket követően súlyos bel- és külföldi konfliktusok árán ágazati különadókat vetettek ki. Ezek a források segítettek a költségvetés egyensúlyának helyreállításában és a hiány 3 százalék alá szorításában. Nos, úgy érzem, ezt a különadót az egészségügyre már a rendszerváltás óta kivetették! Ez az Ön által is oly nagyra tartott Nemzet szempontjából talán legfontosabb ágazat már minden tartalékát felélte. Működése elsősorban a humánerőforrás elkötelezett, önfeláldozó helytállása, és a fentebb említett hálapénz miatt lehetséges. A szűkös erőforrások miatt a megalázó, Kádár rendszerből átmentett mindennapos praktikák, hálapénz és magánrendelők világa recsegve-ropogva ugyan, de legalább helytáll, és ellátja a betegeket. Önök jól tudják, hogy a hálapénzre, a külföldi munkavállalásra, és az állami intézményekben működő magánrendelőkre vonatkozó tilalmak egy ilyen szegény országban az emberek rossz ösztöneire építve széles társadalmi támogatottságot fognak kiváltani. Azonban tudniuk kell, hogy a magyar orvosok világviszonylatban (és nem csak az OECD országokhoz mérten) kifejezetten szegénynek számítanak, és csak egy valóban elenyésző része keres a nyugati viszonyokhoz mérhető szinten.
Az orvosok elvándorlása miatt korábban már kényszerű béremelések történtek, ennek igazságosságát – együtt érezve az ország általános állapotával – nem firtattuk, örültünk, hogy fiataljaink egy részét itthon maradásra késztette. Közben az országban EU-forrásokból jelentős kórházi építkezések indultak, aminek nagyon örülünk. Ezek a beruházások azonban minimális hazai költségvetési pénzt emésztenek fel, szemben a stadionokkal. Felhívom a figyelmét azonban, hogy az alulértékelt egészségügyi személyzet sokkal közelebb áll a világszínvonalhoz, mint a futballistáink! (Még szerencse, hogy nem fordítva!) De ha pár év múlva a szép új stadionjainkban a mai színvonal lesz, az új kórházakban pedig komoly működési zavarok lesznek a maradék orvosgárda kiöregedése és az elvándorlása miatt – na, akkor kell majd elszámolni a lelkiismerettel, meg a választókkal! A helyrehozatal pedig hosszú ideig fog tartani, és sokkal drágább lesz. Ez a forgatókönyv az Ön és pártja politikai tőkéjének erodálásához bőven elég lenne, hiszen az ismert hazai viszonyok között csak a két szélsőséges narratíva létezik. A nagy formátumú, történelmi jelentőségű államférfi kedvenc sportjának felvirágoztatása, és a felelőtlen, voluntarista kalandor rombolása. Az erősen kontrasztos értelmezések közötti döntéshez a díszletet pedig a valóság fogja adni!