Két évvel ezelőtt, 2013-ban kapta meg közalapítványunk, a Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány a felkérést, hogy a Sorsok Háza szakmai koncepcióját kialakítsa, és felügyelje annak megvalósítását. Azonnal megkezdtük a munkát, hogy a magyar holokauszt gyermekáldozatainak emléket állító múzeum minél előbb megnyithassa kapuit, és egy, a világban is egyedülálló oktatási központ létesüljön Budapesten. Egyeztetések során vettünk részt, amelyeken a hazai és a külföldi zsidó szervezetek elé tártuk, miként képzeljük el a kül- és beltereket, az állandó kiállítást. Transzparens együttműködést szerettünk volna a szakmával: megszíveltük az építő kritikát, figyeltünk a tanácsokra, és igyekeztünk minél több ötletet, megfigyelést beépíteni a múzeum koncepciójába.
Azt kellett azonban tapasztalnunk, hogy a megszaporodó támadások miatt munkánk több tekintetben is szinte ellehetetlenül. A zsidó szervezetek vezetői saját politikai hazárdjátszmáikban kezdték felhasználni a Sorsok Házát. Miközben megelégedéssel álltak fel a tárgyalóasztaltól, és elismerően nyilatkoztak a projektről, másnap nem átallották ennek az ellenkezőjét hangoztatni. Számtalanszor olvasták a fejünkre különböző fórumokon a szakmai koncepció állítólagos hiányát, a kiállítás állítólagos bizonytalan tartalmát. Hiába nyilvánosak az egyeztetésről készült videófelvételek, azt állították, nem működünk velük együtt. Egy másik esetben személyemet nyilvánosan holokauszttagadónak nevezték és alpári módon becsméreltek, miközben vétójogot követeltek maguknak a múzeum felett.
A nagyközönség azonban, akinek a tárlatot és az épületet szánjuk, nem a koncepciót, hanem végre a kiállítást szeretné megtekinteni. Rendre kapjuk a megkereséseket, egyre többen írnak, telefonálnak, némi számonkéréssel a hangjukban: mikor nyit végre a múzeum. Érthető, hogy a nyilvánosság, a média is egyre türelmetlenebb. A Sorsok Házával kapcsolatos szóbeszédeket nem feladatunk tisztázni, az alábbiakat azonban szeretnénk leszögezni: