Itt álljunk meg egy kis időre. Szögezzük le: a cigányok igenis felelősek önmagukért, a tetteikért, a mulasztásaikért. A hagyományos cigány társadalom súlyos torzulásoktól terhelt, és maga is súlyos terheket ró a többségi társadalomra, annak együttesére és tagjaira külön-külön is. Annak a mondatnak például, hogy lopni bűn, pont van a végén, nem pedig magyarázkodás. Azt azonban meg kell érteni, hogy egy cigánynak nagyon nehéz ebből a körből kilépni. A telepen kívüli világ a legtöbbjük számára idegen hely, ahol idegenként bánnak velük, ha megérdemlik, ha nem. A nagyvárosokban viszonylag sok a cigányok iránt elfogadó, toleráns ember, falun azonban alig akad ilyen. A falusi emberek, akik a maguk bőrén érzik a cigányok minden devianciáját, a maguk kendőzetlen módján beszélnek a cigányokkal. És az nemigen bizalomépítő.
A tanoda a komp a két, egymásnak idegen világ között. A normái a többségi társadalom normái (a vécét húzd le használat után, a leckét írd meg, ne kiabálj, ha nem szükséges), de az otthonossága a cigány közösségé. Itt mindenki hasonló sorsú, hasonló közegből jön, hasonló problémákkal küszködik. A tanoda egyik titka, hogy itt nem nevetik ki a másikat, még akkor sem, ha tetűirtót kér, inkább annyit adnak, hogy a testvéreinek, szüleinek is elég legyen – különben hiába volna az egész. A cigány gyerekek többsége súlyos kisebbrendűségi érzéssel bajlódik, és nem egy közülük agresszióval próbál kompenzálni. De a tanodában nincs szükség az agresszióra, sőt itt kiderül, hogy zsákutca, másképp lehet előre jutni.
Ez mind szép és jó, de elvekből nem élünk meg. Tehát nézzük a pénzügyeket. A tanoda a világon az egyik legjobb üzlet a közösség, az állam számára. Egy átlagos tanoda egy vezetővel (lehet a helyi pap) és négy pedagógussal egy évben belekerül tíz millió forintba (ennek legalább harmada különböző adók és járulékok formájában folyamatosan visszafolyik az államkasszába). Tíz millió kétségkívül sok pénz, de számoljunk tovább.
Egy segélyen élő ember az államnak sok tízezer forintba kerül havonta. Ezzel szemben, ha munkahelyen dolgozik, különböző adók és járulékok formájában befizet a kincstárba havi ötvenezret (átlagosan ez is több, de maradjunk az egyszerű példánál). Ha valakit segélyezett helyett dolgozóvá tesznek, az akár havi százezer forint nyereség lehet az államnak. Évente egymillió-kétszázezer, tíz év alatt tizenkétmillió, negyven éves munkaviszony alatt negyvennyolcmillió. Ha egy tanoda évfolyamából akár csak egyetlen embert sikerül átvezeti a munka kultúrájába, élete során ötszörösen fizeti vissza az egész évfolyam költségét.
Pedig nem egy embert sikerül átvezetni, hanem akár tízet is tanodánként, évenként. És akkor még nem beszéltünk az illető leendő családjáról, a nyomor ördögi körének megtöréséről. Hiszen aki kikászálódott a nyomorból, annak a gyereke valószínűleg tanoda nélkül sem kerül oda vissza – ha úgy tetszik, ő már ingyen lesz hasznos tagja a társadalomnak.