Balázs Zoltán: Zárvány és zsákutca a plebejus politika
2015. február 17. 09:10
Nem gondolja, hogy a miniszterelnök egy nem szabad demokráciát akar bevezetni, de zárványnak és zsákutcának tartja Orbán Viktor plebejus politikáját Balázs Zoltán konzervatív közgazdász, politológus. A Corvinus tanára úgy látja, továbbra is elszigeteltek vagyunk a külpolitikában: odakint vagyunk, csak már megszoktuk a hideget. Interjú.
2015. február 17. 09:10
p
0
0
85
Mentés
Októberben megjelent a hvg.hu-n egy írása azzal a címmel, hogy Az ország, amely kiment a hidegre. Azóta elég sok minden történt a belpolitikában és a külpolitikában egyaránt. Azóta még hidegebb lett, vagy esetleg elindultunk már az ajtó felé?
Szerintem nem jöttünk be sehova. Én nem látom, hogy azóta sikerült volna újabb szövetségeseket gyűjtenie az országnak. Az a bizonyos meleg, amiről írtam, azt jelenti, hogy kiszámítható, stabil, értékelvű szövetségnek vagyunk vagy akarunk a tagjai lenni lenni, de ilyenre nincs újabb jel. A sokkon túl vagyunk. Az ember megszokja a hideget. Ott van Belorusszia, elég stabilan elvan úgy, ahogy van. Ettől viszont még nem föltétlenül kívánkozunk ott élni.
A Merkel-látogatás, illetve a Putyin-látogatás befolyásolja ezt a helyzetet bármilyen irányba?
Ezt még korai megítélni, pont azért, mert az egyik még hátra van. S több hónap, mire valamiféle mérleget húzhatunk. Annyi persze tudható, hogy a miniszterelnök kétfelé játszik. Ezt is kétféleképpen lehet értékelni. Van, akinek bizonyára imponál, hogy milyen remekül megy ez a hintapolitika; sőt, hízelgő, hogy a német kancellár és az orosz elnök egymásnak adják a kilincset Budapesten. Másrészt viszont azt is tudjuk, hogy hintapolitikával nagyon csúnyán a padlóra is lehet kerülni. Ha valaki nem vigyáz, úgy jár, mint Fráter Gyögy, aki addig hintapolitizált, míg végül ott végezte az alvinczi kastély hideg padlóján, hetven napig temetetlenül maradva; az ország meg néhány hónappal később végleg szétesett. Ugyanakkor ez a tragédia valószínűleg elkerülhetetlen volt, ma viszont ilyen tragédiának nincs előszele. A Kállay-kettősre is sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy hiányzott belőle a valódi, történelmi helyzet-szülte dráma. Hogy most is hasonló hintapolitikát, egyensúlyozást kellene bemutatni, arról finoman szólva sem vagyok meggyőződve. Nem azt állítom, hogy a külpolitikában nem kell folyton egyensúlyozni a különböző érdekek között, ez teljesen természetes; de remélem, érthető, hogy egy dolog, amikor barátok üzletelnek egymással, s másik dolog, amikor a baráti kapcsolatokat dobják a piacra.
Ha jól értelmezem, akkor az Orbán-kormány a realista külpolitika iskolát próbálja ebben a ciklusban magáévá tenni, amit – főleg Amerikában – össze szoktak kötni bizonyos konzervatív irányzatokkal, a klasszikus diplomácia továbbélésével. Önnek viszont nem feltétlenül a realista külpolitika fejezi ki a meggyőződését.
Sosem értettem, hogy lehet a realista és a moralista mozzanatokat különválasztani, illetve ilyen mértékben szembeállítani. Ráadásul a realizmus is több dolgot jelenthet egyszerre. Nagyon leegyszerűsítve jelentheti azt is, hogy semmiféle értéket nem követünk, nem tartunk fontosnak, hatékonynak; meg azt is, hogy a politikának olyan sajátos értékei vannak, amelyek nem feltétlenül morális értékek, ilyen például a nemzeti identitás védelme. Ez máris két különböző realizmus. Ezekkel a szavakkal ezért nem nagyon tudok önmagukban sokat kezdeni.
És azzal, amit történetileg realista külpolitikán értenek?
Még egyszer: az ember nem úgy működik, hogy vannak realista meg moralista pillanatai. Minden pillanatunkban van vagy lehet moralista meg realista szempont. Bismarcknak az a híre, hogy realista államférfi volt, azt azonban hogyan értékeljük, hogy a Német Császárságot direkt Versailles-ben kiáltotta ki, porig alázva minden franciát? Mi vezette valójában? Helyesnek gondolta? Célravezetőnek? Német érdeknek? Nagyszerű szórakozásnak? Egyébként minden ember így működik. Azzal, hogy most itt ülök és beszélgetek, egyszerre teszek valami erkölcsileg helyeset, föltéve, hogy igazat mondok; ugyanakkor az ismertségemet is növelhetem, ami más szempontból pedig az érdekem lehet. Alig van olyan nyilvános emberi cselekedet, amelynek ne volna vagy lehetne egyszerre érdek- és értékvonatkozása. A politika művészete többek között az, hogy ezek között a szempontok között olyan módon tudjon egyensúlyozni, hogy ne veszítsen sokat az érdekekből, de ne is aljasuljon el végképp.
Hogy lefordítsuk ezt egy konkrét kérdésre: itt van például az ukrán válság és a kárpátaljai magyarok kérdése. Ahol az érdekekre hivatkozva nem támogatjuk az amúgy értékszempontból támogatható új kijevi rezsimet. Ön hogy látja ezt az érdek-érték konfliktust?
Pont ugyanígy: a kettőt nem lehet szétválasztani egymástól. Vélhetően konszenzus van abban, hogy a magyarok biztonsága és gyarapodása védendő érték, ugyanakkor magyar érdek is. De hogy ezt a célt azzal érhetjük-e el, hogy az oroszokat támogatjuk, vagy azzal, hogy az ukrán kormányt, nem lehet sem valamiféle objektív, tudományos mérce, sem erkölcsi rendszer szerint eldönteni.
Visszatérve Merkelhez: elhangzott az Orbánnal közösen tartott sajtótájékoztatón, hogy ő nem nagyon tud mit kezdeni az illiberális szóval a demokrácia viszonylatában. Ön tud?
Hogy is mondjam: már azt sem értettem, hogy ezt a jelzőt pontosan miért volt fontos belökni a politikai közbeszédbe, pláne ilyen zavaros módon, amit azóta is mindenki (beleértve a miniszterelnököt is) csak félig-meddig tud meggyőzően értelmezni. A gond abból ered, hogy a liberális szó is rendkívül tág tartalmú. Az illiberális szót csak akkor érdemes elővenni, ha nagyon pontosan tudjuk, hogy mit akarunk vele elérni. Nem látom, hogy ezt így tényleg végiggondolták volna. Utólag mindenesetre a miniszterelnök és tanácsadói mintha azt igyekeznének elmagyarázni, hogy itt egy zárt eszmerendszer hegemóniájának az elutasításáról lett volna szó. Mármost ezzel az égvilágon senkinek semmi problémája nem lehet, hiszen Nyugat-Európában sem mindenki híve a liberális világnézetnek. Csakhogy a liberális demokrácia kifejezés mást jelent, kicsit leegyszerűsítve olyan demokráciát, amiben a többség zsarnoksága ellen különböző garanciák vannak. Ha akarjuk, fordíthatjuk szabadelvű demokráciának is. Ha ebben az összefüggésben emlegetjük az illiberális jelzőt, akkor ne csodálkozzunk, hogy három-négyszáz év tapasztalatai alapján a világ nyugati része kissé felhúzza a szemöldökét. Nem gondolom, hogy a miniszterelnök kifejezetten egy nem szabad demokráciát akar itt bevezetni. Viszont az illiberal democracy nyugati fülben mégis csak azt jelenti, hogy nem szabad demokrácia. Sajnos.
Orbán közben Oroszországot és Törökországot emlegette példaként. Akkor mégsem tiszta, hogy mit is akart vele mondani.
Ezt mondom. Utólag magyarázzák a történetet úgy, hogy egy eszmerendszer hegemóniáját kifogásolta. Ez azonban utólag ráhúzott magyarázat. Az adott kontextusban, amikor először elhangzott, akkor valóban jóval baljósabb értelmezési lehetőségek merültek föl. Különben ebben az ügyben a német kancellár reakciója volt talán a legérdekesebb, bár a legegyszerűbb is: nem azonosította magát a liberális felfogással, de nem is zárkózott el tőle, hanem a helyére tette. Ezt minden nagy, eszmeileg heterogén néppárt megteheti vagy megtehetné, a Fidesz is. Nagyjából úgy, ahogy az Alaptörvénybe is beleírtak liberális, konzervatív, szocialista, kereszténydemokrata meg environmentalista szempontokat egyaránt.
„Ha valami bajunk van, azt ma már tényleg nem lehet másokra fogni; az ország örökös gyarmatosítottságának tételét csak a szélbal és a széljobb hiszi (talán) el” – fogalmazott abban az írásában, amelyben Kis János esszéjére reagált. Ez mennyire állja meg a helyét, amikor a kormány gyakorlatilag permanens háborús retorikát használ?
Nem ismerek idevágó közvélemény-kutatásokat; s a fideszes politikusok retorikájának szükséges alaposságú elemzését sem láttam még. Egyszerű, bár elég alapos hírfogyasztóként mondom, hogy nem vettem észre olyan kilengéseket a mainstream fideszes politikusok megszólalásaiban, amelyek ezt cáfolnák.
És a szabadságharcos retorika Brüsszel ellen nem ilyen?
Egy-egy látványos kirohanás ellenére ez a retorika is tompított. A helyet kicsit hasonlít a 19. századra, a 20. század elejére: folyton bécsi elnyomásról beszéltek, de azért senki nem vette halálosan komolyan, talán néhány politikai futóbolondot leszámítva, hogy Bécs tényleg elnyomna minket. Ez azonban mégsem veszélytelen. Ha nem vesszük komolyan, amit hangosan kimondunk, akkor saját magunkat és a környezetünket is elbizonytalanítjuk. Az őszintétlenség, a szavak és a tettek közötti tartós ellentét idővel rombolja a politikai tájékozódó- és helyzetfelismerő képességet, illuzórikus politikához és önromboló tettekhez vezet. Ezt sokan megénekelték már a magyar szellem nagyjai közül. Úgy tűnik, hiába.
A külföldi szabadságharcon túl, belföldön sem tűnik úgy, mintha az árok betemetésére bármi esély volna.
Itt is érdemes mélyebbre ásni. A folytonos csetepaték mögött gyakran húzódik meg hallgatólagos vagy akár kimondott egyetértés. A Jobbik konjunktúrája részben abból ered, hogy sokan úgy gondolják, a háborús zaj csak elfedte és elfedi az egyetértést sok kérdésben. Ők ezt persze inkább gonoszságként és cinkosságként interpretálják. De az uniós csatlakozás, a NATO-csatlakozás ügyében, sőt, 2010-ig a magyar külpolitika egészét tekintve is a politikai elit nagy részét szerintem őszinte és értékelvű konszenzus vezérelte. Különös például, hogy még az új Alaptörvény és az előző alkotmány között is igen jelentős a kontinuitás, szó sincs például a `65-ös francia alkotmányos revízióhoz hasonló újragombolásról. A retorika szintjén volt egy szakítási üzenet a kormányoldalon, egy hasonlóan (de persze negatívan értékelt) szakítási üzenet a baloldali ellenzék oldalán – a valóság szintjén (közjog, intézményrendszer) viszont egy ehhez képest elég masszív folytonosság. Ahol a kormánypárt a konszenzust tényleg fölmondta, az inkább a választási törvény volt.
A friss baloldali alakulatoktól is azt halljuk, amit korábban a Jobbiktól, hogy az egész politikai elitet kidobnák a kukába. Ön szerint ez lehetséges?
Ha a nép akarja, akkor megteheti. De sem akarni nem fogja, sem megtenni. A politikai elit ezer szálon gyökerezik a magyar politikai társadalomba – annak édesgyermeke. Egy jópofa adalék: Deák Ágnes kutatásaiból tudjuk, hogy a Bach-rendszer bukása után ugyanúgy „mérgezte” a közéletet az egykori ügynökök, besúgók hogy- és holléte, mint 1990 után. Ám hiába volt a teljes politikai elitre rossz fényt vető kérdés, hogy ki kinek és mikor súgott a Bach-rendszerben, ki kit tartott sakkban, ennek tényleges politikai jelentősége nem volt. Túlságosan olyanok vagyunk, mint saját elitünk.
És ebbe az egész politikai térbe hogyan fér bele a Jobbik? Vona Gábor évértékelő beszéde – legalábbis a szavak szintjén – mintha egy mérséklődő irányt vázolt volna fel a Jobbik számára. Kell-e a Fidesznek tartania a Jobbiktól?
Nem szabad abba a hibába esnünk, hogy csak a politikusok beszédeire figyelünk. Egy akkora párt, mint a Jobbik esetében azt is folyton figyelni kellene, hogy a párt mit csinál közben. A Fidesz támogatottsága 1992-ben brutális mértékű volt ahhoz képest, hogy 1994-ben alig kerültek be a parlamentbe. A beszéd egy dolog, azt viszi a pártvezető, a kérdés az, hogy a derékhad, ha van ilyen, mit művel mögötte. Hogy mi történik az utcákon, ahol emberek emberekkel találkoznak. Megy-e a szervezetépítés, megy-e a pénzgyűjtés, megy-e a címgyűjtés, megy-e a pártmunka? A tüntetés nagyon szép dolog, a leglátványosabb szintje a politikának. De közhely, hogy a Fidesz sem az utcákon és a tévében nyerte meg az embereket, hanem azzal, hogy háztól házig ment. Amennyire én látom, a Jobbik ráhajtott az építkezésre. Éppen ez az, amit kevésbé lehet érzékelni a baloldalon, ahol továbbra is kölcsönös gyanakvás uralkodik.
Visszatérve a Fideszre: Navracsics Tibor azt nyilatkozta a minap, hogy az ő polgári-atlantista szemléletmódja mindig is erős kisebbségben volt a Fideszben. Mike Károly is az ilyen értékeket hiányolta nagy nyilvánosságot kapott, Kommentárban megjelent tanulmányában. Mit gondol, merre tart a Fidesz?
Nem gondolom, hogy egy igazi néppártban egyvalakinek kellene fújnia a passzátszelet ideológiai értelemben, ahogy erre már utaltam. Viszont kétségtelen tény, hogy a Fidesz egész karaktere olyan mértékben épül a miniszterelnök saját világnézetére, ízlésére és ötleteire, hogy a Fidesz ideológiai irányvonalának föltérképezése majdhogynem kimerül az Orbán-beszédek elemzésében. A miniszterelnök pedig évek óta elég konzekvensen plebejus politikáról beszél, amit én nagyon szívesen elemzek is; bár hozzáteszem, hogy az én felfogásomtól ez elég messzire van. Zárvány és zsákutca. Volt egyszer egy vitám a nemzeti liberalizmus esélyeiről a Kommentárban Techet Péterékkel, akik mintha megpróbálták volna ideológiailag is jobban megragadni és alátámasztani ezt a kispolgári felfogást. Ezt azzal fejeztem be, hogy felidéztem Szabó Magda Emerencének alakját, akiben a plejebusság mint ideáltípus kvintesszenciáját látom. Egyszerre rendkívül rokonszenves és ellenszenves figura. Monomániásan ügyel a függetlenségére: Szabó Magda maga fogalmaz úgy, hogy szuverénebb, mint a pápa. Morális szent; ugyanakkor teljesen alkalmatlan arra, hogy valami társadalmi együttműködésben, közös gondolkodásban és cselekvésben bárkinek is egyenrangú partnere, társa legyen.
Ha nagyon akarom, akkor a Századvégnél zajló kiadói, szerzői tevékenységet is tekinthetem egyfajta koherens konzervatív irányzatnak, amelynek a nyomait föl lehet fedezni a Fideszhez köthető retorikában. Ez jóval kidolgozottabb, a liberális véleményformálókat rendkívül bosszantó útkeresés. De kötve hiszem, hogy komoly befolyása volna a belpolitikai döntésekre. Végül ott vannak a régóta jól ismert népi balosok, akiket a Fidesz jobbára a régi MDF-ből igazolt, s akik mint generáció kihalófélben vannak, vagy ha vannak is örököseik, azok talán inkább a Jobbikban találhatók.
Nézzünk ki a magyar glóbuszból: mit változtathat az európai helyzeten a készülő USA-EU transzatlanti kereskedelmi egyezmény?
Szakértők szerint akár egyszázalékos növekedést is hozhat. Nem bánnám, ha rendszeres szereplője lenne a hazai áruházaknak az olcsó, tisztességes cranberry, juharszirup, vagy akár a mogyoróvaj... Szerintem sok amerikai sem bánná nagyon, ha olcsóbban juthatna felső kategóriás német autókhoz. Mondanom sem kell, hogy ennek miért van akkora jelentősége a magyar gazdaságra nézve.
Nem fél az esetleg beözönlő GMO-s termékektől?
Személy szerint nem. De ez annyira politikai kérdés, főleg a franciák miatt, hogy erről értelmes vitát nyitni jóformán lehetetlen. Ugyanakkor ha ez az egyezmény mindkét oldalon tényleg 0,8-1 százalékkal megdobná a gazdasági növekedést, akkor az tényleg komoly piacot nyitna sokak számára. A kormány helyében én inkább ezen dolgoznék, nem a keleti nyitáson. A magyar középvállalkozókat kellene oktatni az amerikai piac sajátosságaira, hogy miként kell oda betörni, milyen a jogi környezet. Nem az azerbajdzsáni piac sajátosságai lesznek számunkra érdekesek. Ha a világ legnagyobb és legmegbízhatóbb piacára ki tudnánk törni, az nagy történet lenne. Mindenesetre jóval egyszerűbb lenne, mint a kínai piac, amelyhez a szükséges know-how-t megszerezni egy középméretű magyar vállalat számára ezerszer költségesebb, gyakorlatilag lehetetlen.
Tehát, ahogy a kritikusok mondják, nem a neoliberalizmus trójai falova ez a kereskedelmi egyezmény?
Bár az lenne! Egyáltalán nincs nekem ezzel semmi gondom. Én ilyen szempontból radikálisan piacpárti vagyok, ezt nem szoktam különösebben titkolni sem.
Radikális piacpártiként hogyan látja a kormány gazdaságpolitikáját?
A piacpártiság persze elég ostoba jelző. Inkább azt mondanám, hogy cserebarát. A csere a lehetőségekhez mérten szabad és tisztességes interakciót jelent. Innen nézve az, hogy az állam vagy inkább a kormányzat saját kezelésébe vesz, majd tetszése szerint kioszt dolgokat, erkölcsi problémákat okoz. Az ilyesmik vezettek annak idején a Stuartok bukásához, szóval elég régi tapasztalataink vannak erről. Ha ezt a hazai burzsoázia kialakításának szándékával igazoljuk, attól még az erkölcsi problémát nem oldottuk meg. Burzsoáziát, az államtól független polgárságot nem nagyon lehet ilyen módon létrehozni.
De a munka, a munkából való élet kultúrájának terjesztésével, a munkaszerződések nagyobb szabadságának politikájával nincs gondom. A gondok a mesterséges és önkényes monopóliumokkal, az ősrégi nepotizmussal és azzal a stílussal vannak, ahogyan adott esetben ésszerű, valamilyen indokkal védhető intézkedéseket is kiviteleztek. A magánnyugdíjpénztárak esetén talán lehetett volna ésszerű érvekkel indokolni, hogy miért van szükség erre a megszüntetésükre. De ami itt történt, a hitegetés, zsarolás, összevissza-beszéd, az ellentétes a piacgazdasággal. Jellemző, hogy a legújabb bankszektor-megállapodás hitelességéhez maga a kormány igényelt egy külföldi szereplőt.
A kormány felsőoktatási törekvéseiben – több fizetős hely, bizonyos szakok előnyben részesítése – lát megalapozottságot? Vagy ezekbe egyáltalán nem is kellene beleszólni?
Leginkább nem kéne beleszólni, de ezt úgysem állja meg senki. Legalábbis részben az állam tartja fenn ezeket az intézményeket, ilyen értelemben joga van beleszólni a működésükbe. De itt majdnem minden év arról szól, hogy újabb felforgatás következik. Az én életemben ez körülbelül már a tizennyolcadik. A magyar ember persze egy pont után kialakít egyfajta rezisztenciát. A magyar túlélési ösztön is kitűnően tanulmányozható a felsőoktatási reformok sorsán. Nem tudom, hogy mi fog történni. Nem vagyok elragadtatva attól a gondolattól, hogy a természettudományok valamiféle központilag megállapított prioritást élvezzenek, de persze én hazabeszélek (igaz, ők is). De lehetne értelmes vitákat is folytatni, föltéve, hogy a döntéshozók ebben érdekeltek, s nem mindenféle váteszeké volna az utolsó szó.
Egy szabadpiacpárti nem a tandíjas megoldás mellett foglalna állást?
A szabadpiac-párti elsősorban szerződéspárti. Az állam is szerződhet bizonyos szakmák támogatására, amelyeket aztán használni kíván, vagy amelyeket a közjó szempontjából a kormányzat fontosnak tart. A probléma akkor kezdődik, amikor a szerződések feltételeit az állam váratlanul és radikálisan megváltoztatja (ez az, amit a bankok esetén olyan morális hevülettel kifogásolt a kormány). Számos diploma értéke pedig csak hosszú távon derül ki, az ilyeneknél a tandíj bevezetése akkor tisztességes, ha a hallgató és az egyetem közötti szerződés mögött ott áll egy relatíve kiszámítható intézményi-társadalmi környezet. Ezt nem föltétlenül kell az államnak garantálnia, s főleg nem minden elemében, de a változtatás éppen ezért csak fokozatos módon lehet tisztességes. Egyébként arról se feledkezzünk meg, hogy a felsőoktatásban tanulók jelentős része ma is fizet. És tegyük még hozzá azt is, hogy az is egyfajta hallgatói finanszírozás, co-finance, mikor valaki a tanulmányai mellett dolgozik, mert különben nem tudná magát fenntartani. Ostobaság a piacpártiságot Bokros Lajos-i értelemben vett radikális, steril reformokkal azonosítani. A konzervatívok a piacot éppen azért kedvelik, mert az emberi viszonyok lassú és szabad alakulásának szerződés- és szokásvezérelte rendjét látják benne, amely hatását tekintve minden más elrendezésnél nagyobb kiszámíthatóságot képes biztosítani.
A Magyar Ifjúság 2012 kutatásának eredménye szerint a budapesti fiatalok frusztráltabbak a vidéki társaiknál. Nem látja úgy, hogy a valóságosnál kilátástalanabbnak látják a helyzetüket a fiatalok?
Ha ez a tinédzserekre vonatkozik, akkor majd a lányomat és a fiaimat fogom megfigyelni ebből a szempontból, családi résztvevő megfigyelést alkalmazva. Egyelőre mindhárman elég pozitívan állnak az élethez és a lehetőségeikhez. Az osztálytársaikon sem látok válságjeleket. Bizonytalanságot persze látok. De ezek ad hoc benyomások. Leszámítva azt, hogy amikor a fiatalok 17-18 évesen szembesülnek a felsőoktatásnak még a szüleik és tanáraik számára is áttekinthetetlen világával, akkor ez egy természetes válságot okoz bennük. Talán arról lehet még szó, hogy kevés igazán jól követhető – újra: kiszámítható, tervezhető – társadalmi életpályát, mintát találnak maguk előtt. Ezen a válságon biztosan segítene, ha egyes jó értelemben vett társadalmi kategóriák beállnának.
Vagyis?
Ha a hivatások esetében belátható karrierlehetőségek alakulnának ki, s mindegyikhez tapadna egy megfelelően erős társadalmi presztízs. A szociológiai kutatásokból például az derül ki, hogy a szabad társadalom egyik legerősebb támaszát jelentő vállalkozói életpálya presztízse igen alacsony Magyarországon. Nem meglepő módon Amerikában sokkal nagyobb. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy a presztízs mind kulcsfontosságú társadalmi jelenség, amely támpontot, erőforrást ad a társadalmi szerepvállaláshoz, szinte mindenhol hiánycikk nálunk. Ez az ország presztízshiányos. A megvetés, az irigység, a cinizmus és a rosszindulat sajnos minden hivatást az alapjaiban kezd ki.
Keith Kellogg bírálta Oroszországot, mert karácsony napján indított nagyszabású rakéta- és dróntámadásokat Ukrajna energiaellátására és infrastruktúrájára.
Keith Kellogg bírálta Oroszországot, mert karácsony napján indított nagyszabású rakéta- és dróntámadásokat Ukrajna energiaellátására és infrastruktúrájára.
p
0
11
48
Hírlevél-feliratkozás
Ne maradjon le a Mandiner cikkeiről, iratkozzon fel hírlevelünkre! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és elküldjük Önnek a nap legfontosabb híreit.
Összesen 85 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
1120
2015. február 17. 18:30
"odakint vagyunk, csak már megszoktuk a hideget."
Komoly elemzés...ezért nem ér a Corvinus diplomája már lószart se. Mert az oktatói gárdája teli van ehhez a baromhoz hasonló gigadebilekkel.
Csökött, gyökött zsidóimádatra nevelő frankfurtiiskolások filozófálgatása már gusztustalan.
"Tudományosan" magyarázgatják, hogy az ő nézetük mennyire jó - nekik.
Nem is olyan távol tőlünk keresztények halnak meg, távolabb keresztényeket GYILKOLNAK agyon azok, akiket bizonyos Izrael PÉNZZEL.
Úgy BŰNÖSÖK, AHOGY VANNAK.
A nem-zsidók, de főleg a keresztények FIZIKAI KIIRTÁSÁTÓL sem rettennek vissza - mert mi csak "bogarak" vagyunk.
Vajon meddig tűri ezt a sátáni ténykedést a nem-zsidó világ?
Plebejus politika: minden szektort kivéreztetünk, ha a haverunk épp abban utazik, hogy ne kelljen már neki a konkurenciával bíbelődnie.
Lopunk-csalunk-hazudunk, építjük a hűbéri rendszert, kifelé meg úgy csinálunk, mint aki nem érti, hogy mi van, aljas provokáció és rágalomhadjárat az egész.
Fű alatt meg megvesznek minket az oroszok-németek-amcsik-bárki, mi meg fényesre nyalunk minden segget, ami szembe jön, csak a saját zsebünkben legyen elég milliárd.
Ez a Magyar Modell.