Népáradás

Nem a terrorról van itt szó, az csak szörnyű mellékhatás. Nem is a véleményszabadságról. Hanem az európai civilizáció (bármit jelentsen is ez) jövőjéről. Amely meglehetősen borús, már ami minket, európaiakat illet.
Az a civilizáció, amelyet mi európainak ismerünk, és amely a kezdetektől máig domináns szerepben van a többivel szemben, ötezer évvel ezelőtt Mezopotámiában jött létre, majd centruma lassan, Egyiptomon, a görög világon és Rómán át északnyugat felé húzódott, és a 16. századra elfoglalta azt a területet, amelyet a Frankfurt körül megrajzolt 500-1000 kilométeres sugarú kör lefed.

Ez a centrum a 20. században, az USA felemelkedésével megkettőződött. Meglehet, hogy most éppen annak vagyunk tanúi, amint ez a kettőzött állapot megszűnik, és a mi centrumunk örököse – egy időre – egyedül az USA lesz, miközben új centrumok növekednek. Innen nézve hátborzongató lehetőség, a tengeren túlról a dolgok örvendetes helyükre kerülése – dolgoznak is rajta, hogy így legyen –, a történelem szempontjából pedig se nem jó, se nem rossz: panta rhei, minden folyik, aki a szerencsés oldalra született, az nyer vele, a többi veszít.

Egy évvel az eredeti után, 2005-ben már magyarul is megjelent Herwig Bingnek, a bielefeldi egyetem professzorának könyve, A világ népessége (Corvina, fordította Zalán Péter). Ebben egyebek mellett az olvasható, hogy a Bing által vezetett Népességkutató és Társadalompolitikai Intézet számításai szerint ahhoz, hogy Németország az akkori, ezredfordulón mért termékenységének (egy nőre 1,4 gyermek jut) állandósulása esetén is megőrizze lélekszámát, a migráció szaldójának (a be- és a kivándorlók egyenlegének) a 21. század közepéig évi 500-650 ezerre kellene növekednie. Aminek következtében a hazai népesség először a nagyvárosokban, majd az egész országban kisebbségbe kerülne. Tegyük hozzá: az azóta eltelt másfél évtizedben az össznémet termelékenységi mutató tovább romlott úgy, hogy közülük a bevándorlók második és harmadik, immár német anyanyelvű generációjának mutatója is jóval 2 feletti.

Bing könyve itthon éppen úgy nem keltett különösebb visszhangot, mint Németországban. Érthető. Egy idézet a kötet 118. oldaláról: „Bármennyire meglepő is ez a fejlemény (a szakemberek nemigen vitatkoznak róla), de legalább annyira meglepő az a mód, ahogyan a politikai nyilvánosság bánik ezekkel az információkkal.”

Hogy bánik? Homokba dugja a fejét. A Bundestag demográfiai változásokkal foglalkozó különbizottsága 1995-ben a következőket fogalmazta meg (Arbeitspapier des Friedenskomittees 2000, 1995/4): „Vannak dolgok, amelyek annyira elképzelhetetlenek, hogy az emberek a legszívesebben nem is vesznek róluk tudomást. Ilyen az az előrejelzés is, amely szerint a németek néhány évtized múlva kisebbségben lesznek Németországban. A német nép, amelyről az Alkotmány azt állítja, tőle ered minden hatalom, nem is fog már létezni.”

Tévesen érvel, aki azt mondja, migráció mindig is volt, nincs ebben semmi új. Hogy ne lenne: az európai civilizáció már-már orvosolhatatlan demográfiai deficitje és a muszlim világ hasonlóan kezelhetetlen demográfiai túltermelése együtt minőségileg teremtett új helyzetet. Mintha Hollandia partjainál, a gátakon kívül egyre emelkedne a tenger szintje, és odabent egyre süllyedne a föld. Vak, aki nem látja a jövőt. De hiszen a népek áradása ellen Európának még gátjai sincsenek.

Rotterdamban tegnap még olyan muszlim polgármestert választottak, aki az európai értékek híve. De holnap már olyan nyer, aki önazonosságát a muszlim világ értékeiben találja meg. A többség dönt. És nincs messze az idő, amikor már nem a mienk a többség.

A mi országunk még magasabban fekszik, mint ameddig felér a népek árja. A migráció ma még csupán átfolyik rajtunk. De vajon meg tudjuk-e védeni magunkat, meg tudjuk-e védeni magyarnak Magyarországot egyedül? Aligha. A sorstársak új szövetsége az egyetlen mód, hogy unokáinknak is a Toldi legyen feladva házi feladatul.

(A cikk eredetileg a Magyar Krónika februári számában jelent meg.)