„1) Nem mondhatjuk azt, hogy a szólásszabadság az életnél is magasabb rendű érték. Mert nem, nem az. Valóban európai kultúránk fundamentuma, évszázados vívmánya a szabad véleményformálás joga. Hiszek abban, hogy senkit sem lehet legyilkolni azért, amit és ahogy (!) mond. Ám arról is mélyen meg vagyok győződve, hogy amennyiben a történtekből egyetlen és kategorikus narratívát alkotunk, miszerint a szólásszabadság mindenek felett áll, és kötelező ezt teátrálisan kinyilvánítanunk, akkor vakvágányra vezetjük a párbeszédet, és totálisan félreértjük a történteket. Nem tartom méltányosnak falhoz állítani azt, aki erre hívja fel a figyelmet, és nem abban látja az események egyetlen olvasatát és megoldási lehetőségét, hogy a szólásszabadságot helyezzük a középpontba.
2) Azt sem állíthatjuk, hogy a szólásszabadság korlátozása adekvát válasz lenne a történtekre. Nem lehet kérdés az, hogy a karikaturistáknak volt-e joguk Allahot (vagy épp Jézust) parodizálni, (más szemszögből nézve gyalázni) stb. Joguk volt hozzá, és mindenkinek joga kell, hogy legyen a jövőben is. Arról lehet és kell is filozofálgatni, hogy etikus, értelmes, produktív-e ez az újságírói magatartás, de arról nem, hogy legyen-e rá jogi lehetőség.
Veszélyes és álságosnak jelenségnek tartom tehát, ha a szólásszabadság kérdéskörére futtatjuk ki a tragédia értékelését. Veszélyesnek érzem, mert elmossa a közgondolkodásban az etikai, ízlésbeli normákat, eltompítja a realitásérzékünk, intoleránsnak állítja be az iszlám követőit, és mainstreammé tesz marginális jelenséget. Azt sugallja, hogy most a szólásszabadságot érte támadás, ezért erre kell választ adnunk.”