A liberális Európa, a Charlie Hebdo és a szólásszabadság

A Charlie Hebdo elleni támadás két dolgot mutatott meg. Egyrészt, hogy nem jól működik Nyugat-Európában a bevándorlók integrációja, amit nagyon is folytatni kellene a bevándorlók második generációjában is. Másrészt, hogy a szólásszabadság még itt, Európában is védelemre szorul: nem csak az annak lényegét egyáltalán nem értő muszlim terroristákkal szemben, de a politikailag korrekt véleményformálókkal szemben is, akik most ugyan hősként emlékeznek a politikailag egyáltalán nem korrekt Charlie Hebdo-ra, de egyébként meg nekimennek azoknak, akik a bevándorláspolitikára vonatkozó tanulságokat próbálnának levonni az ügyből.

Érdemes elöljáróban megjegyezni, hogy az Iszlám Állam Irakban hónapok óta gyilkol halomra keresztényeket, gyerekeket, és bárkit, aki nem velük van – teljesen véletlenszerűen ölnek, ahol érik a szerintük „hitetleneket”. Európa mégsem ezen rökönyödött meg, hanem azon, mikor egy – egyébként évek óta fenyegetett – párizsi szerkesztőségben csináltak vérfürdőt. Pedig Európában sem ez az első eset: legutóbb épp a szintén franciaországi Nantes karácsonyi vásárán hajtott a tömegbe egy iszlamista merénylő.

Ezzel persze egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy a random merényleteknél egy fokkal is elfogadhatóbb lenne bosszúból rajzolókat és újságírókat ölni, csak érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy az iszlamista terroristáknak akkor sikerült az európaiak „ingerküszöbét megütniük”, amikor egy újság szerkesztősége, a szólásszabadság megtestesítője ellen támadtak. A szólás- és véleményszabadság ellen, ami oly távol áll az iszlám fundamentalistáktól, de ami a liberális Európában is a politikai korrektség falai közé kezd szorulni.

A Charlie Hebdo szerkesztőségében történt vérengzés tényén túl a történtekre adott reakciók is szomorúak. Egyrészt a Szőnyi Szilárd-féle érvrendszerre gondolok, miszerint bármennyire tragikus is az eset, a szatirikus lap munkatársainak semmi se volt szent és ezzel maguk ellen hívták ki a sorsot. Másrészt pedig a szelektíven liberális megmondókra, akik a politikai korrektség mögé bújva élesen támadják azokat, akik a történtek után felvetik: talán valamit elrontott a toleráns Európa bevándorlás-ügyben.

Az első érvcsoport arra a régi, véget nem érő vitára nyúlik vissza, hogy hol a határ a sajtószabadság és mások (vallási) érzékenysége között. Az én véleményem az, hogy a sajtó egész nyugodtan gúnyolja ki a vallásokat, akinek pedig ez sérti az érzékenységét, az ne olvassa. Persze ezzel lehet vitatkozni, abban viszont bizonyára egyetértés van, hogy ha még fel is tesszük, hogy a sajtószabadságnál előbbre való mások vallási érzékenysége, akkor sem igazolható egy ilyen brutális támadás azzal, hogy „úgy kell nekik, amiért kiprovokálták”.

Ami sokkal problematikusabb az ügyre adott reakciókban, az az, hogy a „politikai korrektség” megfoghatatlan elvárása miatt csak félve kerül elő – de azért előkerül – az a tanulság, hogy valamit bizony nagyon elrontott az állítólag toleráns és liberális Európa. Mint ahogy Stefano Bottoni is írja a Mandineren, a Charlie Hebdo elleni támadás az eddig felépült európai civilizáció, a „tolerancia és a tisztelet mindennapi gyakorlata” elleni háborús deklaráció. És amelynek a gyakorlatában a magát progresszívnek és liberálisnak tartó értelmiség az utóbbi időben szelektálni kezdett: csak a „kiszolgáltatottnak” számító csoportok – köztük a bevádorlók – vallási, vagy egyéb érzékenysége számított, de az viszont sokszor túlságosan is. Hogyan tanulhatták volna így meg például a muszlim bevándorlók a szólásszabadság, a „bármit lehet mondani”-gyakorlatát? Ja, hogy mégsem lehet bármit mondani?! 

Sok európai muszlim mindenesetre úgy tűnik, egyszerűen nem tud mit kezdeni azzal, hogy mit jelent egy nyílt társadalom és a szólásszabadság – persze jobb esetben ettől még nem lesznek terroristák. Ami elsőre a legfurcsább: akik igazán nem tudnak ezzel a helyzettel mit kezdeni, azok a második generációs bevándorlók, akik már itt születtek. A Charlie Hebdo elleni támadás feltételezett elkövetői Párizsban születtek, algériai-francia kettős állampolgárok. Itt rögtön felmerül a kérdés, hogy érdemes volt-e túl könnyű feltételek mellett állampolgárságot adni a bevándorlóknak, illetve azok gyerekeinek – úgy, hogy egyébként az EU-ban a letelepedett státuszúak is szinte minden téren az állampolgárokkal azonos jogokat élveznek.

A Kouachi testvérek egy szabad országban nőttek fel, ahol mindenki nagyjából azt mond, de mindenképpen azt gondol, amit akar; mégis teljesen más elvek mentén szocializálódtak. Vagy ott van Iszlám Állam hóhéra, aki pedig londoni, east-endi akcentussal beszél. Azok a második generációs bevándorló, valamiféle identitásválságban lévő muszlim fiatalok, akik Nyugat-Európában radikalizálódnak, már nem tudják, nem emlékeznek rá, hogy a szüleik miért jöttek el otthonról, és miért választották azt, hogy egy szabad, demokratikus országban éljenek.

Egy liberális demokráciában nevelkedtek, amely azonban nem tudta megtanítani nekik a legfontosabb alapelveket: az élet feltétel nélküli tiszteletét, mások véleményének – még ha mégoly sértő is – tiszteletben tartását. Azt, hogy a nem tetsző véleményekkel szemben ők is hallathatják a saját hangjukat – de ez a legtöbb, amit tehetnek; és ami még fontosabb: hogy a „hitetlen” élete is szent. Nagy kudarca ez a liberális Európának: hogy nem tudta a saját értékeit közvetíteni azok felé, akik számára pont a legfontosabb lett volna. Akik számára nem magától értetődő, hogy lehet véleményük, azt világgá kürtölhetik, de cserébe, aki őket bírálja ország-világ előtt, azt is el kell viselniük. Valószínűleg sokuk most azt sem látja át, hogy aki kiírja magáról, hogy „én vagyok Charlie”, az nem blaszfémekkel helyezi magát egy platformra, hanem a szólásszabadság híveivel.

Persze sokszor elkelne máskor is, hogy a szólásszabadság feltétlen hívei felemeljék a hangjukat, ideális esetben nem kellene ehhez vérnek folynia. Például olyankor, mikor egyes történelmi események tagadását, vagy bizonyos jelképek használatát büntetik államok – köztük Magyarország. Ilyenkor a politikailag korrekt, szelektív szólásszabadság-harcosok már nem védik meg azokat, akiknek a Charlie Hebdo-hoz hasonlóan semmi se szent.

A liberális Európa értékeinek – jelen esetben a szólásszabadságnak – a szelektív értelmezésére is rámutat ez a tragikus eset. Mindenesetre amíg a politikailag inkorrektekre is a szólásszabadság mártírjaiként tud tekinteni a közvélemény egyébként szelektíven liberális része, addig van remény.