Szex, rock és '68: mi lesz a baloldal nagy évtizedei után?

Hol van a baloldal?

Az európai baloldal jövőjéről rendezett konferenciát Budapesten a Danube Institute. A konzervatív és klasszikus liberális értékrendet valló, az angolszász és a magyar szellemi életet összekötni hivatott intézet ezúttal a baloldal nemzetközi képviselőit látta vendégül, hogy e politikai ideológia jelenlegi állapotáról és jövőbeli lehetőségeiről vitatkozzanak. A közel két tucat résztvevő többsége angol volt, de holland, skót és Babarczy Eszter személyében magyar vitapartnere is volt a beszélgetéseknek.

A vita színhelye, a Nemzeti Múzeum közelében álló Károlyi-Csekonics Rezidencia a brit vendégek csevegésével, a mélybarna fafaragásaival dúsított neobarokk belső tereivel úgy hatott, mintha egy londoni klubba csöppent volna az ember. De ezúttal nem választékos konzervatív gondolkodók, hanem jobbára vehemens baloldali entellektüellek vették birtokba az épületet, így a konferencia folyamán izgalmas, nyílt és kemény vitákra került sor, amelyekből nem hiányoztak az erősen önkritikus megjegyzések sem.

„Hol van a baloldal?” címmel kezdte az első előadást Donald Sassoon, a londoni egyetem Queen Mary College-ának történelemprofesszora. Sassoon az 1889-ben alapított Második Internacionáléval kezdte mondandóját. Mint kifejtette, a baloldal fő célkitűzése a kapitalizmus összeomlása és egy új, nem kapitalista rendszer bevezetése volt. A korai baloldali mozgalmak közül a német szociáldemokraták voltak a legsikeresebbek, de volt egy nemzetközi minimumprogram, amit a baloldaliak nagy része osztott. Ez a demokrácia növelése (jogegyenlőség, általános választójog, nők egyenjogúsága); a jólétibb állam (egészségügy) megteremtése és a munkaerőpiac állami szabályozásának elérése volt. Ahhoz, hogy megértsük, mire is jutottak, Sassoon szerint azt kell figyelembe venni: a baloldalt nem lehet szigetnek kezelni, hiszen követeléseik a többi pártot is befolyásolták. Ehhez azonban évtizedeknek kellett eltelnie, hiszen 1945-ig alig volt itt-ott hatalomban a baloldal.

Végül a kapitalizmus győzött

A 2. világháború lezárásával azonban új idők jöttek. A kialakuló kereszténydemokrata pártok nem voltak kifejezetten pro-kapitalista, (neo)liberális pártok, erős volt bennük a szociális érzék. Ilyenek voltak a különböző országokban megjelenő agrárpártok is. Donald Sassoon szerint a 20. század a kapitalizmus győzelmét hozta, ezt a rendszert mindenki elfogadta, miközben alapvetően sehol sem voltak hangsúlyosan pro-kapitalista pártok. A baloldal igazi időszaka 1945 után jött el: ezekben az évtizedekben sok helyen stabil, erős, mainstream pártokká váltak, s részük volt a jóléti államok kialakulásában, akár kormányoztak, akár nem. „A politikai erő nem csak a szavazatok számát jelenti, hanem azt is, hogy mennyire tudja valaki befolyásolni a többi pártot” – hangsúlyozta Sassoon. Az ötvenes-hatvanas években sokfelé kormányoztak konzervatívok, de politikájuk nagyon hasonlított a szociáldemokratákéra. „Ez volt a szocdem konszenzus. Nagy növekedés és jóléti állam” – mondta a brit történészprofesszor, aki szerint ki lehet mondani: a szociáldemokrácia eredeti minimumprogramja megvalósult. „A nagy paradoxon viszont az, hogy a szociáldemokrata elvek megvalósításához és sikeréhez erős kapitalista gazdaságra volt szükség” – tette hozzá Donald Sassoon.

A hatvanas-hetvenes években – gondoljunk csak 1968 szellemiségére – előretört a baloldal a világban, viszont 1980 körül töredezni kezdett a szocdem konszenzus. Ez a változás Reagan és Thatcher nevével volt fémjelezhető, bár Franciaországban 1981-ben pont a baloldal korszaka kezdődött el Mitterrand elnökké választásával. Donald Sassoon szerint amíg 1945 és 1980 között a szociáldemokrácia eszméi határozták meg a kereteket, 1980 után általános változások kezdődtek. Előretört a neoliberális agenda, a konzervatívok elkezdték elhagyni a hagyományos szociális elemeket a politikájukból. Ez a neoliberalizmus aztán áthatotta a baloldalt is. Olyannyira, hogy hiába kormányzott 1997-98 körül szinte mindenhol a baloldal Európában, ez már egy megváltozott, neoliberalizmust elfogadó baloldal volt.

És eközben más változások is történtek: 1945 után a nagy bal- és jobboldali néppártok a szavazók akár 90 százalékát is lefedték, de ezek a nagy pártok mára visszaszorultak, Nagy-Britanniában például nagyjából 60 százalékot fed le a Konzervatív Párt és a Munkáspárt. A pártrendszerek és a társadalmak is válságban vannak ma Európában, de ezek csak részben kapcsolódnak össze. „Erősödnek a radikálisok, mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal; a konzervatívok jobboldali, a szocdemek baloldali szavazókat vesztenek el” – hangsúlyozta Sassoon. Persze ha egy radikális erő kormányra vagy más felelős pozícióba kerül, megváltozik a politikája: „ha nyersz, tudni kell kormányozni” – emlékeztetett a történelemprofesszor, aki a baloldal jövőjét nem látja tragikusnak – igaz, biztosnak se látja.

Az értelmiség baloldali, de ez mire elég?

Sassoon szerint a mai baloldal számára az is kihívás, hogy a hagyományos munkásosztály összezsugorodott, bonyolultabb lett a  társadalom és nehezebb megtalálni, megalkotni a többséget a társadalmi, politikai célok mögé. „A baloldal a kultúrharc során megnyerte magának az értelmiséget, de mégis veszít a választásokon. Ez mutatja, mennyit számít valójában az értelmiség” – tette hozzá nevetve Sassoon.

Az előadás itt már vitába és párbeszédbe fordult a többi résztvevővel, a csevegés során Sassoon arról beszélt: a mai politikai életet az őszinteség hiánya jellemzi, mert a 4-5 éves ciklusokra, a következő választásokra kell gondolniuk a politikusoknak. „Én őszinte lehetek, mert nem számítok, nincs politikai felelősségem. A politikusoknak viszont napi rutinja az, hogy csak a lehetséges következményekre gondolnak.” A régi világban a döntéshozóknak akár heteik is voltak a gondolkodásra – most ez néha csak pár percet jelent. „A politikusok nem azt mondják, amire gondolnak. Egy válság láttán senki nem meri azt mondani, hogy: »nem tudom, hogyan kell megoldani, de azért majd csinálunk valamit.«”

Donald Sassoon szerint a látszat ellenére ma sokkal kisebb az elit és a társadalom közötti távolság, mint régebben. Az emberek jobban informáltak, mint korábban. A professzor végül ironikusan fogalmazta meg talán egy teljes nemzedék életérzését: „Én épp a világháború után, 1946-ban születtem, békében és prosperitásban éltem, volt szex és rockandroll, nem volt AIDS, most pedig élvezem a nyugdíjamat, amit a mai fiatalok termelnek meg. Az elmúlt évtizedek Nyugat-Európája volt a legjobb hely és időszak, amiben élhettem”.