S ha már az ellenzék, tartsunk egy seregszemlét: egy Tóbiás József által vezetett, csődközeli helyzetét menedzselni próbáló MSZP. Egy parlamentbe és az EP-be hatalmas szerencsével bejutó, de az önkormányzati választáson gyengén szereplő, továbbra is a senki földjén botorkáló LMP. A Bajnai Gordon által otthagyott Együtt. Az Együttet otthagyó, egy szem budapesti kerület polgármesteri pozíciójának megszerzésére büszkülő PM. No meg Gyurcsány Ferenc és holdudvara a DK-ban. Akiben most erő és lendület, s aki mögött erős társadalmi támogatottság van, az a Jobbik; de a radikális jobboldali pártot − szerencsére − törvényszerűen mérsékelte és csiszolta a mainstream politikában való részvétel; s a közeljövőben a felelős településvezetői gyakorlatok tovább domesztikálhatják a Jobbikot. Persze igaza volt G. Fodor Gábornak, amikor az önkormányzati választás után lakonikusan annyit üzent a kormányt (és ezáltal a kormányzó Fidesz rendszerét) nyomás alá helyező Amerikának: „Ózd”. De országos társadalmi, közigazgatási, gazdasági beágyazottságban, saját hálózatokban a Jobbik sincs sehol a Fideszhez képest.
Ott vannak még a mostani tüntetések szervezői, az új, fiatal aktivisták, akik törvényszerűen nagy publicitást kapnak a sajtóban, különösen annak velük közös kultúrkörökből érkező részében. A tüntetések a működő demokrácia jelei: örvendetes és üdvözlendő, hogy különböző társadalmi csoportok hangot adnak saját nézeteiknek, elképzeléseiknek az utcán. Kontinensük demokráciáinak egy részében gyakorlatilag folyamatos tüntetések közepette kell kormányoznia az adott vezető politikai erőknek. Jó tehát, hogy vannak tüntetések, seregszemlék, mindenki látja így, mennyi embert és mire lehet megmozdítani a jelen politikai helyzetben. De hol vannak még ezek a mozgalmárok attól is, hogy olyan szervezeteik, hálózataik legyenek, mint legalább a megroggyant MSZP-nek vagy a gyarapodó Jobbiknak? Hol vannak egyáltalán a szervezeteik? És tisztában vannak-e egyáltalán azzal, kik ők és mit akarnak? Mert amíg blogposztokat írogatnak és egymás szónoklatainak értékelésével foglalkoznak események előtt és után, addig Fideszország tovább zakatol egy teljesen más szinten és dimenzióban.
*
Mindent összevetve elmondható az, amit már sokan megjegyeztek: a Fidesz ellenfele pillanatnyilag leginkább önmaga. A kormánynak kell rendeznie a sorait, beszüntetve az egykori hosszú gyurcsányi agóniára emlékeztető, tömegeket apróságokkal bosszantó, nyilvános kormányzati ötletelgetéseket. A kormánynak kell szembenéznie azzal, hogy a magyar jobboldali választók egyrészt igen heterogén tömeget alkotnak, másrészt igenis létezik bennük egyfajta elégedetlenség a kormányzással, annak stílusával, a hatalmi politizálás kísérőjelenségeivel szemben. A kormánynak kell újra mérlegelnie a keleti nyitás és a nyugati zárás következményeit, a mostani zsákutcából való kiút irányát.
A kormánynak azt is meg kell fontolnia: továbbra is elegendő-e az, ha leginkább a lecsúszó vagy attól rettegő vidéki alsó középosztály reményeire és félelmeire gyárt etatista-kurucos ideológiát? Vagy pedig szembenéz azzal, hogy a magyar társadalom állandóan változik, jönnek az új, szabadabb világhoz és szabadabb információáramláshoz szokott fiatal nemzedékek − akik egykor a Fidesz természetes utánpótlását jelentették, s melynek mai képviselői számára lassan a Fidesz jelenti azt az állammal egybefonódott, beszürkült, öreges hatalmi pártot. Valami ilyesmi ellen jött létre egykor a FIDESZ is.