Korrupció: hogyan állítsuk meg társadalmi romlásunkat?

Ismerjük a technokrata szöveget, hogy majd a szakemberek és a szakértői kormány megoldják a problémákat... és aztán valahogy mégse az lesz belőle, amit ígértek. Sőt.

Különösen itt a kontinens keleti felében dívik a közbeszédben, hogy „szakértőknek” nevezik bizonyos érdekcsoportok vagy oligarchák lobbistáit. Közelebbről és alapvető okaikat megvizsgálva hamar kiderül, hogy a szakpolitikai kérdések tipikusan legkevésbé sem szakmai természetű kérdéseken múlnak, ahogy általában az intézmények működését megbéklyózó globál-technokrata vagy más, balkánibb korrupció megoldása sem.

Sokkal jobban megérthetjük az alapproblémát és lehetséges megoldását, ha hálózatelméleti problémaként kezeljük.

*

Adva van az országban egy intézményi struktúra, például az egészségügy vagy az iskolarendszer és benne, illetve mögötte egy csomó ember, különféle egymással ellentétes érdekcsoportok. Hogyan lehet egy ilyen struktúrát vagy hálózatot optimalizálni, illetve hatékonyan működtetni? A legelterjedtebb válasz a központosított, felülről irányított modell – a Windows típusú monopoly megoldás.

Erről már tudjuk, hogy rendre újratermeli a feszültségeket, túlkoncentrálja a hatalmat, az erőforrásokat, a döntéshozatalt végletekig központosítja és mindezek miatt a korrupció melegágya. Egyszóval: hálózati modellként (is) pocsékul működik. Társadalmi alkalmazásaiban ugyanúgy túl nagy árat fizetünk egy botrányosan rosszul működő operációs rendszerért, mely folyton lefagy, jelentéseket küld rólunk a központba és a globális korrupció rendszerébe integrál minden részrendszert – ugye ismerjük a szindrómát...

Ehhez képest új típusú hálózati modellt jelent az open source, nyílt forráskódú és szolidárisan önszerveződő hálózati fejlesztés Linux modellje, mely a természeti organikus szerveződés modelljét követi, annak szinte minden előnyével.

Hogy nézne ki ez konkrétan egy szaktárca, mondjuk az egészségügy irányításában? Nagyon egyszerűen. Például a kedves olvasót holnap kinevezik vagy megválasztják az adott tárcát vezető miniszternek. Legnagyobb előnye éppen az lesz, hogy egyik érdekcsoporthoz sem tartozik és ezért nincs tele szakmai előítéletekkel, ahogy szinte bárki, aki ma szakpolitikusként egyáltalán szóba jön egy ilyen posztra. Ha elég becsületes és megvan benne a józan ész elvárható minimuma, akkor a következő egyszerű korrupciós hálózat-szanálási „recept” szerint pár hónap alatt gatyába tudja rázni az adott szakterület működési rendszerét:

1. a különféle érdekcsoportok lobbistái kinevezése után egy héten belül megkörnyékezik, hogy így meg úgy kéne ezt meg azt csinálni (merthogy „szakmailag” indokolt és egyébként „nem lesznek hálátlanok”, stb.) – végig se kell hallgatni őket, csak határozottan közölni velük, hogy nem a minisztert kell meggyőzniük, hanem inkább egymást, azaz a konkurens érdekcsoportokat, az erre a célra összehívott egyeztető fórumokon.

2. ezzel párhuzamosan, azonnal a lehető legmegbízhatóbb információkhoz kell jutnia a szakminiszternek a lobbisták által jellemzően nem képviselt munkavállalói érdekekről, a bázis valós problémáiról – például névtelenséget is hitelesen biztosító véleményezési fórumok elindításával, hogy a bázistól is jöjjön szervezeti információ és valódi szakszervezeti-szakpolitikai képviseletet kapjanak a piramis alján dolgozók, vagyis az ő érdekeiket is hathatósan képviseljék a szakmai egyeztető fórumokon, ne csak a nagy érdekcsoportok lobbiérdekeit. Nem mellesleg: a miniszter egy jól működő bázis-információs hálózaton keresztül kapott háttérinformációk révén pár hét alatt jobban megértheti, melyik szereplő milyen érdekeket képvisel és miért; illetve a vezető érdekcsoportok hogyan nyomják el adott esetben az alattuk, illetve nekik dolgozók érdekeit.

3. Az első pár fórumon még nagyon óvatosnak kell lennie az új miniszternek: legjobb, ha bölcsen meghallgat mindenkit, de pont azért, mert nem érdekelt és eleve távolságtartással tudja kezelni valamennyi szereplőt, jobb eséllyel tudja megtalálni az optimális kompromisszumhoz vezető utat.

*

Amióta emberek élnek  a Földön, még nem találtak ki jobb megoldást az érdekegyeztetésre és bármilyen felmerülő társadalmi vagy szakmai probléma megoldására mint ezt: minden érintett legitim és hiteles képviselőit le kell ültetni egy asztalhoz és közölni velük: addig nem mennek haza, amíg valamilyen megállapodásra nem jutnak, ami mindenki számára elfogadhatónak tűnik. Ez sokszor nagyon nehéznek tűnik az elején és a szükséges egyeztetés hónapokig is eltarthat (a konszenzus utáni megvalósítás meg akár években telhet), viszont NINCS JOBB MEGOLDÁS. Pontosabban: minden más megoldás sokkal nagyobb, többnyire mélyülő konfliktusokkal és szervezeti kockázatokkal jár.

Amúgy a régi görögök óta demokráciának is hívják ezt a rendszert, melynek lényege pontosan az, hogy civileket neveznek ki adott esetben a legnagyobb társadalmi felelősséggel járó posztokra is, valamilyen alkotmányos rend szerint, előre megszabott időre és hatókörre szóló mandátummal − vagyis a korrupció visszarendeződését gátló rotációval, amely újra és újra „szűz” jelöltekre bízza az adott minisztériumot, illetve közvezetői mandátumot.

Enélkül, illetve a mandátum alatti valamilyen civil kontroll hatékony intézményei nélkül (pl. néptribunátus), a papíron demokratikus intézményrendszer újra a nyugati demokráciákban is ismert korrupció, az oligarchikus érdekcsoportok áldozatává válik, ami Kelet-Európában adott esetben (a civil kultúra súlyosabb hiányosságai miatt) még durvább és még nyilvánvalóbb formákban jelentkezik.

*

Itt érdemes röviden kitérni a korrupció mentális működésmódjára. Képzeljük magunk elé a sokak számára ismert szituációt, hogy valaki „helyzetbe kerül” és valamilyen nagyberuházó, oligarcha, illetve az őket képviselő politikus közli velünk, hogy az adott régió vagy település a következő ciklusban pl. 200 milliárd uniós és/vagy állami forrást kaphat, aminek elosztásáról most egy szűk körben mi dönthetünk.

Ilyenkor az érdekeltek nem csupán (illetve nem elsősorban) erkölcsi korruptságuk miatt próbálják maguknak megszerezni ezeknek a közösségi forrásoknak minél nagyobb részét, hanem mert akkor és ott egyszerűen nincs jobb ötletük. Sokszor szellemileg és intellektuálisan (is) olyan igénytelen emberek döntenek a közösségi forrásokról, hogy számukra magánemberként és közemberként is a legnagyobb érték nem a közösség fejlődése, hanem egy-egy terepjáró vagy luxusautó. A matchbox autóval játszó gyerekek szintjén vannak mentálisan.

Ezért amikor az EU Mikulás megkérdezi: mit szeretnétek, mire vágytok, mi lenne a legértékesebb ajándék számotokra, akkor csupa gagyi, reklámok által idiotizált fogyasztóknak „való” felesleges kütyü jut csak eszükbe, illetve üres hívságok: autók, focilabdák vagy focipályák, újgazdag-betonbarokk lakóházak, luxusutak messzi országokba harminc éve lefutott rockzenekarok koncertjeire, úrhatnám vadászgatás néhai arisztokraták társaságában, stb.

Ez a szint, mentálisan és szellemileg. Az alacsony erkölcsi szint ennek a kulturális igénytelenségnek inkább következménye, mint kiváltó oka; és nem csak a politikai „elit” esetében ilyen alacsony a szint, hanem a gazdasági döntéshozóknál, a közigazgatási vagy akár a kulturális vezetőknél is, országos és helyi szinteken egyaránt. Minőség nélküli személyes motivációik miatt indulnak el így az épp „helyzetbe kerülő” emberek − igénytelen vágyaik mentén − az erkölcsi korrupció rögös útján. Emiatt aztán a közösség fejlesztésére való források sokszor irreálisan nagy hányadát „privatizálják” maguknak, amely által úgyszólván értelmüket vesztik, illetve nagyon rossz hatékonysággal valósulnak meg az ilyen ostoba igénytelenséggel szétprédált-elherdált beruházások.

*

Részben generációs probléma is a szellemi korrupció, mert dédapáink nem véletlenül építettek meg és hagytak ránk egy viszonylag működőképes és vállalható társadalmi kultúrával rendelkező országot, amit mi már üzemeltetni is alig tudunk, uniós források ide meg oda.

Mi a fő különbség? Az, hogy ők nem csupán tulajdonosai voltak a földeknek és vállalkozásoknak, hanem mindenki a maga szintén gazdája volt a rá bízott javaknak. Erre nevelték őket és erre épült a kisebb-nagyobb közösségek kultúrája, nem pedig mindezek felélésére és elfogyasztására, mint az újabb két-három generáció fogyasztói társadalma, amelyet joggal hívhatnánk inkább elfogyasztói társadalomnak. Nyilván volt rengeteg pazarlás, öncélú luxus és emberi gyarlóság, de mégiscsak döntő különbség, hogy az elfogyasztói társadalmakban ez immár rendszerszinten végső és szinte kizárólagos céllá vált.

Vegyük mondjuk Keszthely példáját, ahol a Festetichek megalapították az első európai agráregyetemet. Persze volt kastélyuk is és voltak luxuskocsijaik, fiákereik, de valahogy mégis fontosnak érezték, hogy saját birtokaikon túl az egész régió gyarapodjon. Az arisztokrácia és a nagypolgárság kultúrája épp ebben különbözik döntően a ma domináns kispolgári-proli életfelfogástól, hogy nem kizárólag saját boldogulására fókuszál, nemcsak magának akar mindent, mert tudja, hogy attól magánemberként sem lesz boldogabb. Sőt: saját kiteljesedésének szerves, integráns része a közérdekű szerepvállalás, a jó értelemben vett politikai szerepvállalás: a közvetlen környezetünk iránti elköteleződés.

Csakhogy itt nem valami arisztokrata világ nosztalgiájáról van szó, mert ugyanakkor a paraszti kultúra vagy a városi polgárság értékrendje is arra épült, hogy akinek bármilyen kis földje vagy jószága volt, annak a lehető legjobb gazdája legyen – és nemcsak maga miatt, hanem a világ rendjébe illeszkedve, kultúrája részeként. Lehet, hogy a parasztok adott esetben azért is faragtak maguk bölcsőt vagy varrták esküvői kelengyéjüket, mert nem lett volna pénzük megvenni, ugyanakkor mégis az egójukon jóval túlmutató közösségi motívumokkal gazdagították így nemcsak saját életüket, de a közösséget is, melyben éltek. Vagyis a maguk szintjén gazdái voltak életüknek és kultúrájuknak, nem csak egyénileg, de közösségileg is. Mecsoda különbség. Ma mindenki arra vár, hogy majd mások rendbe teszik közös dolgainkat – amiből logikusan következik, hogy egyre rosszabb állapotba kerülnek közös dolgaink (latinul Res Publica).

Nem mellesleg, a latin corruptio szó eredetileg pontosan erre az általános értelemben vett romlásra utal. Ez a szellemi-kulturális korrupció az erkölcsi-politikai korrupció oka és alapja; ezért megoldása is olyan oki (és nem tüneti vagy szakmai – „technikai”) kezelés lehet, amely a mentális-kulturális korrupció alapvető okainak megváltoztatásával kezdődik, ami részben oktatási-nevelési, részben szervezeti kérdés (intézményrendszer, politikai rendszer), de elsősorban etikai-világnézeti hozzáállásunkon múlik.

A fenti példák alapján úgyszólván bárki, kellő becsületességgel, odafigyeléssel, szorgalommal és józan „paraszti” ésszel (vagyis gazdaszemlélettel!) pár hónap alatt rendbe tudna tenni olyan hírhedten kaotikus és „megoldhatatlan” strukturális problémáikról ismert szaktárcákat is mint pl. az egészségügy vagy az iskolarendszer – de alapjában ugyanaz a nyílt forráskódú hálózati séma alkalmazható bármilyen területen. Pontosan akkor és azért nem sikerül rendbe tenni ezeket a szakterületeket, mert újra és újra szakmailag vagy akár gazdaságilag is valamelyik érdekcsoport iránt elkötelezett „szakértőkre” bízzák. Kecskére a káposztát. Nem mintha nem lenne megoldás. Valamikor, valakinek el kell kezdenie ezzel is foglalkozni, nem?

*

Amióta a Balatonnál lakom, egyre eltökéltebben foglalkozom a régiós identitás megfogalmazásával és megerősítésével. Minél több társadalmi szereplővel találkozom, annál nyilvánvalóbb számomra, hogy például egy Balatoni Termék Védjegy bevezetése nem elsősorban nagyobb piaci sikerek és bevételek elérése miatt fontos (bár legtöbben talán ezért kezdenek vele foglalkozni). Egy ilyen védjegy kialakítása során, vagy a Balaton logó megfogalmazásával olyan társadalmi egyeztetési fórumok jönnek létre, amelyeken a különböző társadalmi és gazdasági szereplők megtanulnak együttműködni, érdekeiket és törekvéseiket egymás számára is elfogadható, kulturált formában megfogalmazni. Sőt, akár konszenzusteremtő módon megtanulják közös érdekeiket nagyobb közösségként megfogalmazni, ami az ilyen projektek megvalósítása során sokkal jelentősebb, maradandóbb eredményekkel és szervezeti haszonnal jár, sokkal komolyabb értékteremtést jelent, mint bármilyen mulandó piaci haszon. Generációk lemaradását lehet ezáltal pár év alatt behozni.

Ugyanakkor azt veszi észre az ember, hogy az alsó szintektől a legmagasabb szintekig hiányoznak a dédapáink idejében még működő társadalmi párbeszéd kulturális fórumai. Legfeljebb addig jut el a mai generáció, hogy beöltözünk az elődeinktől örökölt régi ruhákba és jó pénzért jegyeket árulunk olyan gálákra és bálokra, amelyeket valaha azért rendeztek az úri világban, hogy ott kulturált módon megbeszéljék egymással legfontosabb közös dolgaikat.

Az erre létrehozott régi társadalmi formák és alkalmak így eredeti funkciójukat nem töltik már be, és helyettük nem hoztunk létre mást, így nem utolsósorban jobb híján és kulturális igénytelenségből marad a kávéházakban asztal alatt átcsúsztatott vastag borítékok világa, a balkáni maffiakultúra, amely az adott társadalom kulturális szintjét tekintve akkor is leromlott (az eredeti latin értelemben korrupt) rendszert képvisel, ha épp nem szükségszerűen van benne megvesztegetés, mégis áthatja az igénytelenség.

*

Felesleges bebújni dédapáink és dédanyáink ruháiba, turisztikai látványosságként vagy folklórként imitálni őket, ha közben (akár teljesen új és más, saját formákat teremtve) nem tudjuk megvalósítani azt a társadalmi párbeszédet és kulturális szerveződési szintet, ami miatt ők bálokat és gálákat szerveztek, operába vagy lóversenyre jártak. Az sem megoldás, ha ezt ma valaki felesleges és képmutató úri luxusnak tekinti, de közben nem kínál közösségileg vállalható, valós alternatívákat. Naivitás az alkotmányos garanciáktól vagy valamilyen papíron hatékony képviseletet biztosító intézményrendszertől várni a megoldást, ha közben nincs már meg bennünk ennek társadalmi kultúrája, és ezért a megörökölt formákat képtelenek vagyunk megtölteni tartalommal, értelemmel.

Korlátoltság folyton ujjal mutogatni ilyen-olyan helyi politikusokra, hogy ők miért nem csinálják meg helyettünk. Adott esetben semmivel sem korruptabbak a vezetők mint azok, akik ujjal mutogatnak rájuk. Egyébként nem árt, ha mindenkit saját felelősségei szerint ítélünk meg, saját posztjának valós lehetőségei alapján. Amíg a Balaton negyedmillió állandó lakosa, illetve a kilenc hónapon át itt lakó félmillió ember nem tekinti a tópart gazdájának magát, saját háza előtt, saját kertjén kezdve, addig ugyan milyen alapon számíthatna bárki látványos változásra?

Persze jobb lenne, ha közigazgatásilag és költségvetési szempontból is önálló térségként működhetne a Balaton, de önmagában nem attól lesz  itt szép, gondozott környezet mindenhol, nem attól művelik meg az út menti szőlőket, nem attól érzik majd magukénak az itt élük régiójukat. Inkább pont fordítva működik ez a dolog: ha elég hatékonyan működnek együtt az itt élők és önkormányzataik, akkor előbb-utóbb logikus következménye lehet a térség fejlődésének, hogy önállóbbá válik.

Az open source struktúra lényege az önkormányzatiság elve és gyakorlata, mely minden szinten és minden területen jobban működik mint a nehézkes, központosított és korrupt rendszerek, a sejtek és élő organizmusok immunrendszerétől a legmagasabb szintű szerveződésig: a kozmoszig. Így működik itt minden, ami tényleg megbízhatóan működik. Elég furcsa jelenség, hogy a civilizációnkban ma még domináns politikai szerveződések pont ellentétes agresszív hálózatosodási és urbanizációs mintákat követnek, mintha a rákos daganatok szerveződésmódját tekintenék irányadónak. Pont erről derült ki az utóbbi két évtizedben, hogy globálisan nem fenntartható és sürgősen, gyökeres váltással vissza kell térni az organikusan működő open source modellhez nem csak az informatikában, hanem a társadalom- és gazdaságszervezésben is.