Miért nem profitál az ellenzék a tüntetésekből?

Ez a tüntetés-sorozat most komolynak néz ki. Ebben most töltet van. Igazából nincs is jelentősége annak, hogy – megunva a hazai ellenzék bénázásait – egy amerikai elemzőcsoport gyújtotta-e be a folyamatot, vagy spontán indult el, a lényeg, hogy saját, belső lendülete van. Most egy darabig sok tüntetés lesz. Az ellenzék mégsem nyer vele semmit, legföljebb a választási részvételi arányok csúsznak majd le a többi visegrádi országokban szokásos szintre. Próbáljuk meg megérteni, miért.

1. Nem tisztelik az ellenfelet.

„… az ötödik menetben beleszaladt egy ütésbe…”

Volt egy nagyszerű profi bokszolónk, Kovács István. Nem csak remekül bokszolt, de látványosan is, Erdei Zsolt produkcióitól eltérően a tévécsatornák számára eladható show-t tudott csinálni a meccseiből. Világsztár lehetett volna. A budapesti, második vébé-címmeccsén azonban nem tisztelte az amúgy nála gyengébb ellenfelét. Alábecsülte. Kicsit le is nézte. Táncolt neki. És akkora pofont kapott tőle, amitől az egész versenyzői pályafutása véget ért.

A mai ellenzék nem tiszteli az ellenfelét. Buga Jakabnak képzeli magát az ütődött labancok között. Alábecsüli a Fideszt, le is nézi. És hiába jönnek a pofonok, csak nem tanul belőle. Nem hajlandó elvégezni azt a szellemi munkát, hogy megértse, a Fidesz mit miért csinál, és a támogatói miért támogatják. Ne dőljetek be a saját propagandátoknak, mondta valahol Hack Péter, de úgy látszik, hiába: a magyar ellenzék tökéletesen bedőlt a saját propagandájának. És jönnek az újabb pofonok.

2. Nem tisztelik a választókat.

„Mi csináltuk meg a »köteles akciót« is.”

Gyurcsány Ferenc nem akkor igazán veszélyes a baloldalra, amikor felbukik, hanem amikor sikeres. Ő és a barátai „csinálták meg” a kötelesbeszéd-ügyet, ami után a baloldal szoros versenyben legyőzte az addig esélyesnek tartott Fideszt. A baloldal ebből azt a következtetést vonta le, hogy nem az igazságot kell mondani, hanem azt, ami politikailag előnyös. Tizenkét éve csak ezt teszik. Minden végletekig vitt túlzásuk mögött – elrabolják a nyugdíjpénzeket, felszámolják a gimnáziumokat, a fél ország nyomorog, a rendőrség a nőket teszi felelőssé a megerőszakolásukért, stb, stb, stb – ez a megfontolás rejtőzik: mondjuk, mert előnyös.

Ezzel azonban lenézik a választókat, akik közül a többség képes – bizony, képes – árnyaltan végiggondolni a dolgokat. Képes felfogni, hogy a magánnyugdíj-rendszer hosszú távon jó dolog ugyan, csak éppen rövidtávon csődbe vitte volna az országot; hogy valamit kell kezdeni azzal, hogy egész járások akadnak, ahol nincs egy rendes vízvezetékszerelő; hogy a szegénység nem nagyobb, mint tíz éve volt, sőt talán valamivel kisebb; hogy ha egy anya azt mondja a kisfiának, ne állj szóba idegenekkel, ezzel még nem hárítja rá a felelősséget a pedofíliáért.
Pedig a választók gondolkodnak. És döntenek.

3. Nem tisztelik a becsületérzést.

„Magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más mondja, azt nem tűröm el.”

A mai magyar ellenzék nem olvas Rostand-t. És nem tudja, hogy minden embert sért a lelke mélyén, ha más gúnyolja, szidja, kritizálja. A külfölddel mondatni ki a kormánykritikát – ennek nagyon rossz mellékíze van. Igen, mi tudjuk. Megvan a véleményünk. De az uniós biztos ne gúnyolódjon. Az IMF ne oktasson. Az amerikai követség ne csuklóztasson.

Daniel Cohn-Bendit emlékezetes Európa-parlamenti performansza, az általa kiváltott felháborodás valószínűleg kimutatható mértékben járult hozzá a Fidesz legutóbbi három győzelméhez. Hogy más mondja, azt nem tűröm el. Még akkor sem, ha tényleg nagy az orrom.

4. Minden Orbánról szól

„Eljutottunk oda, hogy a világ nélkülünk folyik. Nem vagyunk érdekesek.”

Orbán Viktor minden rendelkezésére álló fórumon arról beszél, hogy ő mit akar és mit tesz. Az ellenzék minden rendelkezésére álló fórumon arról beszél, hogy Orbán Viktor mit akar és mit tesz. Ez az ellenzék számára garantáltan vesztes pozíció. A választókat arra kényszeríti, hogy kizárólag Orbánhoz viszonyulva legyen véleményük a közügyekről. Ezzel sikerült elérni, hogy Orbán Viktor magasan vezesse a népszerűségi (30 százalék) és az elutasítottsági (32 százalék) listát is. Összehasonlításul Tóbiás József adatai: népszerűség 4 százalék, elutasítottság 6 százalék.2

5. Virtuális világ

„A Fantom, ez a titokzatos lény / Rég bennem él”

Egy kamaszgyerek, ha hagynák, akár napokon át is képes volna számítógépes játékokat játszani. A virtuális világ hihetetlenül vonzó: csodák vesznek körül, és magad is csodás képességekre teszel szert, akárhányszor meghalhatsz, mindig újra kezdheted.

A magyar ellenzék saját virtuális világot csinált magának. Ebben a világban Orbán Viktor gonosz zsarnok, a Fidesz vezetői korrupt gazemberek, a békemenet résztvevői agynélküli zombik. Pont mint egy számítógépes játékban. Az ellenzék ebben a játékban naponta többször is győz. Már kétmillió pontjuk van, hat szinttel feljebb jutottak. Ti vagytok a legjobbak, írja ki a számítógép minden menet után. És nem értik, miért veszítenek a választásokon.

6. A saját közönség

„…Te csak mondd: tapsolj csak népem…”

A színészt a taps élteti. A politikust a taps pusztítja el. Közönségének összekacsintó nevetése. Mert bezárja abba a közegbe, amely úgyis az övé, és vakká teszi azok felé, akiket meg kellene nyernie.

A magyar ellenzék folyamatosan enged a csábításnak, és a maga közönségének játszik. Tapsokra hajt, barátok közötti sikerre. Azt le is aratja. A baráti siker pedig megerősíti abban, hogy jó úton jár – miközben a kételkedők, töprengők, bizonytalanok közül egy lelket sem tudott megnyerni magának. Pedig a demokrácia fenntartói nem a hívek, hanem a bizonytalanok. Akik hagyják magukat meggyőzni – ha valaki veszi rá a fáradságot, és az ő kérdéseikre válaszol.

7. Korrupció

„Mert ahol irigység és önzés honol, ott zűrzavar van és mindenféle hitványság.”

Magyarországon van korrupció. Minden országban van korrupció. Hogy milyen mértékű, az nagyon kevéssé függ az adott kormány akaratától – valójában az évszázadok alatt kialakult szociokulturális rendszer része. A magyarországi korrupció szintje megfelel a történelmének, tradícióinak. Ezen rövid távon kicsit lehet javítani (vagy rontani), de az alapok csak lassan mozdíthatók.

A politikusoknak kutya kötelességük, hogy fellépjenek a korrupció ellen. De azzal számolniuk kell, hogy amikor ellenfelükkel szemben úgy általában a korrupció vádját veszik elő, a tűzzel játszanak – és az őket is megégetheti. Az irigységet nagyon könnyű az emberekben felébreszteni, de nagyon nehéz lehűteni. És az irigység pártsemleges: a kisemberrel mindenkit meg lehet utáltatni. Az ellenzéknek most ez sikerült: sokan megutálták a Fideszt, de tovább utálják az ellenzéki pártokat is.

8. Mondanivaló

„Mondd, ó, mondd, mért rám, mért rám?”

Nem igaz, hogy a politika a lehetőségek művészete. Így, önmagában semmiképp. A politika alapja a politikus határozott véleménye a világ dolgairól, hogy azok milyenek és milyenné kellene válniuk. A lehetőségek művészete a cél felé törekvés technikája csupán. A változó világ kérdéseket tesz fel, és a politikusnak ezekre kell választ találnia. Csupán a második logikai lépés, hogy milyen módon és milyen mértékben szerez érvényt a válaszainak. E kettő eredménye az a politikusi teljesítmény, amely alapján a választó odaítéli a voksát.

A mai magyar ellenzék a világ mai kérdései közül csak egyre, a demokrácia mibenlétére hajlandó válaszolni. Ezen kívül semmire. Nincs önálló véleménye a globalizációról, a vallás szerepéről, a nemzetről, a demográfiai válságról, a bevándorlásról, a cigányságról. Több-kevesebb sikerrel vitatni tudja a kormánypártok válaszait, de azok helyett saját válaszai nincsenek. Nem tudni, szellemi restség van-e e mögött, vagy a képesség hiánya, vagy csupán téves helyzetértékelés. De az embereket foglalkoztató, fontos kérdésekre adott válaszok nélkül egyetlen pártnak sincs esélye a győzelemre.