A fecni nem pirul el

2014. november 17. 14:08

Török Gábor
törökgáborelemez

Az amerikaiakat bizonyára hidegen hagyja, ha a kormányfő fecnikről beszél, a frakcióvezető Guantanamót emleget, és a Fidesz azt üzeni, hogy Gyurcsány mozgatja az Obama-adminisztrációt – akkor, ha közben a lényeges kérdésekben megbízható szövetségesként működünk.

„Szerintem egyszerű a történet: az Amerikai Egyesült Államok kormánya biztos szeretne lenni abban, hogy Magyarország nem csupán papíron és szavakban, de viselkedésében és döntéseiben is a szövetségese. Az amerikaikat egyáltalán nem érdekli, hogy ki a magyar miniszterelnök, nem okoz nekik élvezetet a kétharmados többséggel bíró Orbán Viktor megbuktatása, és különösen nem céljuk, hogy az amúgy borzasztó állapotban lévő magyar baloldalt segítsék kormányra. Nekik csak egy számít: biztosak lehessenek abban, hogy a NATO-ban együttműködő szövetségesük minden tekintetben velük és nem másokkal – azaz az oroszokkal - van. Az elmúlt időszak történései miatt – amiben magyar döntések és az ukrán-orosz konfliktus eseményei is benne vannak - elbizonytalanodtak, erősen figyeltek, majd léptek. Először finom jelzéseket küldtek, aztán egyértelműbben beszéltek, most pedig éppen – bár nem biztos, hogy már most ez volt a céljuk - egy belpolitikai válságot robbantottak ki.

Természetesen el lehet mesélni érzelemgazdagabban, nagyobb beleéléssel és akár komoly felháborodással is a történetet. Méltánytalanságról, erőpolitikáról, világcsendőrről is lehet értekezni. Két dolgot azonban érdemes lenne figyelembe venni. Egyrészt azt, hogy a politika nem áll meg a határokon. A nemzetközi politika is politika, talán még inkább farkastörvényekkel. Aki elfogadja idehaza, hogy a belpolitikában az erősebbnek és az ügyesebbnek több lehetősége van, az ne csodálkozzon azon sem, ha azt látja, hogy itt (is) bizony időnként egy kispolski halad szemben a kamionnal. Másrészt pedig azt sem kellene elfelejteni, hogy ezt a szövetséget nem ránk erőltették, hanem mi választottuk. S ha nem tetszik, ha elfogadhatatlannak tartjuk a belső rendjét, ha nem akarjuk megkötni, elkötelezni magunkat, távozhatunk is, lehetünk semlegesek, vagy választhatunk magunknak más védőernyőt. De tényleg ezt akarjuk? A demokratikusan megválasztott magyar kormányok és egy népszavazáson a magyar nép döntött korábban úgy, hogy a NATO-ban keres védelmet és ezzel az USA-t választja szövetségesének. Vajon komolyan számon lehet kérni ennek a szövetségnek a vezető erején, hogy érvényesíti az érdekeit és mindent megtesz a szövetség biztonságos működéséért? Mi nem ugyanezt várnánk el a vezetőinktől? (...)

Az amerikaiakat bizonyára hidegen hagyja, ha a kormányfő fecnikről beszél, a frakcióvezető Guantanamót emleget, és a Fidesz azt üzeni, hogy Gyurcsány mozgatja az Obama-adminisztrációt – akkor, ha közben a lényeges kérdésekben megbízható szövetségesként működünk. Ugyanakkor, ha nem ez a helyzet, ugyanezek a mondatok százszorosára erősíthetik fel és meggyőzően igazolhatják azt a bizonytalanságot, amelyet az amerikaiak a magyar kormány elkötelezettségével kapcsolatban éreznek. S ez már nem csak játék a szavakkal, és nem is csupán szimpla népszórakoztatás: ez ebben az esetben a magyar válasz, amelynek következményei lesznek, s amelyért a felelősséget is vállalni kell.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/77705