Baljós árnyak: Németország már az oroszok elleni háborúra készül
Boris Pistorius legkevesebb 80-90 milliárd eurós éves védelmi költségvetést szorgalmaz.
Ma 25 éve repedt meg a berlini fal. A 20. század összes tragédiájának e nyomasztó ütközéspontjáról szól egy korabeli dokumentumfilm, ami a Fal alatti, szabadságba nyíló bizarr féreglyukat mutatja be.
„Berlin 1945 − Berlin 1989; tényleg, miért ugyanabban a városban ért véget minden barbárság?” (Frédéric Beigbeder)
Ma 25 éve repedt meg a berlini fal, amely rövid idő alatt az NDK összeomlásához, majd a két német állam újraegyesítéséhez vezetett. Berlin az 1914-től 1989-ig terjedő, rövid 20. század összes európai tragédiájának és traumájának alakítója és elszenvedője volt. Még a mai, posztmodern, kisuvickolt és kiszínezett Berlin is minden pórusában hordozza saját múltjának tragédiáját. Még inkább így volt a keletnémet kommunista szörnyállam és a nyugat-berlini szabad − és szabados − demokrata-kapitalista enklávé utolsó pillanataiban, amikor még a Fal is állt.
Egy operatőr akkoriban merészkedett be − határőri kísérettel − a betonfalakkal, szögesdróttal és aknazárakkal elválasztott város egykori nyüzsgő szívébe, a világháborúban porrá rombolt, senki földjévé vált Potsdamer Platzra. Itt ereszkedett le a szellemmetró szellemállomásához, hogy egy kisfilmet készítsen egy jól őrzött átjáróról, ami bizarr féreglyukként a Fal alatt a kommunizmusból a szabad világba vezetett. És ezzel a rövid, nyomasztó kisfilmmel elkészítette a kommunizmus talán legtöményebb mementóját. Alább meg is nézhetik.
Hogy mik is voltak a kelet-berlini szellemmetrók? Az egykori császári, majd náci főváros metróhálózata nagyrészt működésben maradt a város hermetikus kettéválasztása után is. Berlin belvárosa NDK-s felügyelet alatt maradt, viszont a mélyben áthaladtak alatta a szabad Nyugat-Berlin metrójáratai. De az NDK elzártságát valahogy a föld alatt is biztosítani kellett. Az NDK területére eső metróállomásokat lezárták, a félhomályos állomásokat föld alatti kémlelőnyílásokon keresztül tartották szemmel a keletnémet határőrök.
Mégis nyílt egy szigorúan ellenőrzött vasajtó a Fal alatt a kommunista utópiából a dekadens Nyugatra. A lezárt, kihalt metróállomáson a talán még Vilmos császár vagy Hitler idejéből ott maradt, gót betűs Potsdamer Platz feliratot pár pillanatra megvilágította a nyugat-berlini metrókocsik fénye. A régi német birodalmakra emlékeztető, megkopott felirat aztán megint eltűnt az NDK infernális félhomályában − amibe Nyugat-Berlin kíváncsi polgárai is ki-kitekintettek a metrókocsikból. A kommunista Berlin szerencsétlen határőrei addig is a föld alatti kémlelőnyíláson át figyelték a pár percenként előttük elhúzott mézesmadzagot, ahogy el-elsuhannak előttük a nyugat-berliniek a szabad világukból a szabad világukba.
A 20. század összes tragédiájának e nyomasztó ütközéspontját mutatja be nekünk a fenti dokumentumfilm.
Ez a világ már a múlté. Huszonöt éve történt rajta az első repedés − ami egyben véglegesnek is bizonyult. Hm, végleges? Soha ne mondjunk ilyet a történelem ismeretében. Inkább mondjuk ki magunkban, ha kell, nap mint nap Reagan okosságát: a szabadság mindig egy nemzedékre van a kihalástól.
Soha többé falakat!