A mai magyar politikai és társadalmi diskurzusban a „Kelettel” az autoriter, putyini hatalomgyakorlást, a „Nyugattal” pedig az amerikai és nyugat-európai típusú demokráciát szokás azonosítani. A rendszerváltás óta, az aktuális politikai elit retorikájában általában ezek valamelyikét állítja be követendő példaként. Persze zárójelben azért fontos megjegyezni, hogy a vita nem a valódi politikai-ideológiai modellektől, hanem azoknak felületes, idealizált vízióiról folyik. Noha a preferencia első ránézésre elsősorban politikai, identitásbeli kérdésnek tűnik, valójában pszichológiai és szocializációs okokra vezethető vissza.
Pszichológusok egyetértenek abban, hogy az egyén szocializációjának lényegi része hat éves koráig majdnem, tizenkét éves koráig pedig teljesen lezajlik. Ez idő alatt rögzül az, hogy miként viszonyul valaki számos dologhoz, köztük az autoritáshoz. Általánosságban (és természetesen leegyszerűsítve) elmondható, hogy az, akit szülei, majd tanárai tekintéllyel fegyelmeztek, az felnőttként is hajlamos lesz alávetni magát a tekintélyelvnek. Ezzel szemben, akit gyermekkorától kezdve meggyőzéssel neveltek, hozzá partnerként viszonyultak, az a későbbiekben is kiköveteli magának a személyes szabadságot.
Míg a skandináv országokban, vagy akár például Törökországban van általánosan jellemző családi modell, addig Magyarországon sokféle szülő-gyermek viszony létezik egymás mellett. A családok többségében a gyermek nevelés tárgya, míg aránylag kevés helyen tekintenek rá partnerként. Hasonló kettősség jellemzi a különböző iskolák tanítóinak módszereit is. Az egyén életében ez a hatalmi távolság (lásd Geert Hoofstede kulturális dimenzióit) a későbbiekben továbbél a főnök-beosztott és végül a polgár-politikus viszonylatban is.