A rendszer megváltozott. És ön? − Velünk élő rendszerváltás XIX.

1989 októbere a köztársaság kikiáltásával a rendszerváltás legsűrűbb időszaka volt, most 25 éve. De mi volt a rendszerváltás? Mi történt velünk akkor és azóta? Erről kérdeztünk magyar véleményformálókat, publicistákat Velünk élő rendszerváltás sorozatunkban.

*

A rendszer megváltozott. És ön?

Szőnyi Szilárd, a Heti Válasz főszerkesztő-helyettesének írása.

„Szavazni a Kádár-korban egyszer voltam, 1967-ben. Akkor lettem nagykorú, gyakoroltam frissiben rám szállt politikai jogaimat, vagyis választottam abból az egy személyből, akiből lehetett. (…) Elmeháborodott világ volt ugyan, ám ennek a mostaninak a nyomába se ért.” (Váncsa István, Élet és Irodalom, 2014. október 17.)

A kilencvenes években az 1989-ben alapított, azóta megszűnt Igen című katolikus folyóiratnál kezdtem pályafutásomat, s az Élet és Irodalomhoz hasonlóan nekünk is volt glosszarovatunk. Itt jelent meg a vértelen rendszerváltás zivataros napjaiban egy nyúlfarknyi írás Réti Gábor szerkesztőtársunk tollából, amelyet egykori kollégáimmal azóta is emlegetünk. A rövidke életkép ugyanis sok mindennél hívebben és szemléletesebben fejezi ki, hogy mi – pontosabban mi nem – történt velünk 1989-90-ben: „»Mi változott itt, uram?« – kérdezi tőlem egy, a rendszerváltásba belerokkant átlagmagyar. Csak magamban mormogom keserű válaszom: »Ön, uram, semmit se!«”

Bár nem tartozom a diktatúrából a demokráciába történő átmenetet gengszter- vagy módszerváltásként emlegetők táborába, ez a szösszenet számomra örök érvényű foglalata minden elvárásunknak és csalódásunknak a forradalom nélküli forradalomban. Merthogy miközben ifjonti fejjel magam is úgy gondoltam, az államrendszer kereteinek megváltoztatása hipp-hopp elhozza a jól megérdemelt szebb jövőt, ma már belátom, hogy önmagában a legnagyobb közhatalmi reform sem képes egy csapásra átalakítani egy ország és egyes polgárainak észjárását, reflexeit.

Többekkel ellentétben úgy gondolom, ez nem feltétlenül baj; végtére is, melyikünk képes kilépni önnön árnyékából? Sőt inkább az lehet végzetes hiba, ha nagy társadalmi mérnökösködésükben az ország vezetésére felesküdtek nem számolnak politikájuk tárgyával: mondjuk velem.

*

Az MDF is azért győzhetett 1990-ben a szocializmussal radikálisabb szakítást hirdető SZDSZ ellenében, mert – talán öntudatlanul – ráérzett az egyszeri nyárspolgárnak a nagy felfordulásoktól idegenkedő énjére. És bár akkoriban úgy gondolhattuk, egy ország szíve együtt dobban, s egy emberként kergetjük el a kommunistákat, érdemes tisztában lenni a számokkal. Az 1990-es voksoláson a rendszerváltó pártok négymillió szavazatot kaptak, az MSZP-t, az MSZMP-t és a Hazafias Népfrontból kinövő Hazafias Választási Koalíciót pedig csupán hétszázezren támogatták. Ez eddig meggyőző fölény. De ha hozzávesszük, hogy a választásra jogosultak 65 százaléka érezte úgy, hogy fél évszázad után részt kell vennie a demokrácia nyitányát jelentő első szabad voksoláson, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy 7,8 millió választásra jogosult polgártársunk szűk többsége, négymillió ember szavazott a rendszerváltást hirdető pártokra.

Mindezt érdemes kiegészíteni azzal, hogy olyan országban élünk, melynek polgárai a XX. században fél tucat rendszert és rendszerváltást, s tetejébe két világháborút szenvedtek el: monarchia, őszirózsás forradalom, bolsevik vérengzés, Horthy-korszak, koalíciós idők, Rákosi kőkemény diktatúrája, majd Kádárék lélekmérgező évei. Csoda-e, ha ez a szerencsétlen nép csak kapkodja a fejét, amint az események elrohannak mellette – ahogy a nagy szavakat kedvelők mondják – a történelem országútján?

„A kommunizmusnál már csak egy a rosszabb: ami utána következik” – idézik sokan a mondást, s az elmúlt 25 év megannyi idiotizmusa után mondhatjuk, joggal. Persze érdemes jól érteni e szavakat. Merthogy ami negyven év diktatúra után jön, az a legkevésbé sem független a szabadságfosztott évtizedekben történtektől. Attól, hogy itt egymást követő nemzedékek lelkét, személyiségét nyomorították meg magukat közösségelvűnek hazudó gazemberek, aminek következményeit ha nem is hetedíziglen, de még jó pár esztendeig magunkon kell tapasztalnunk. Meg attól, hogy 1990 után olyanok akartak demokráciára tanítani minket, akik néhány évtizede ugyanolyan ellentmondást nem tűrő módon hirdették későbbi meggyőződésük ellenkezőjét; és mindent elkövettek, hogy nyílt és rejtett hálózataik segítségével gátat vessenek a hatalmi alternatíva kiépülésének.

*

A mottóban Váncsa István által emlegetett 1967-es évben születtem. Felnőtt életem nagy része tehát 1990 utánra esett, de – ha Lenint nem is – én még láttam Kádárt. Ezért tudom, hogy az ÉS illusztris szerzője nagy indulatában, fogalmazzunk finoman és nőiesen, elragadtatta magát. Amiként a Gyurcsány-kormány idején sem csatlakoztam azon jajveszékelőkhöz, akik szerint a tatárjárással ér fel az egykori KISZ-titkár országlása, úgy óva inteném ellenzéki barátainkat attól, hogy elboruljon elméjük, és nagy elkeseredésükben visszasírják a hatvanas évek pártállami rendszerét.

Váncsának persze bizonyos értelemben lehet igazsága, de nem úgy, ahogy ő gondolja, hiszen abszolút értelemben természetesen össze sem vethető a két korszak. Relatív közérzület szempontjából azonban nem vitatom el senkinek a jogát ahhoz, hogy – mivel a szocializmustól eleve semmi jó nem lehetett várni – ma hamarabb észrevegye és szóvá tegye a demokrácia szálkáját, mint egykor a diktatúra gerendáját. Ezzel együtt az ÉS szerzője és mindazok kedvéért, akik szerint Kádár idején mindent egybevéve is jobb volt, szemléltetésül javaslom egyetlen napra foganatosítani – majd 24 óra elteltével megszüntetni – a következő intézkedéseket: útleveleket azonnal hatállyal bevonni, gyermekeket egyetemről koholt vádakkal kirúgni, a fél rokonságot bebörtönözni, a tévé- és rádióadókat lekapcsolni, az érintett személyeket állásukból elbocsátani, állambiztonsági ügynökökkel megfigyeltetni, de még jobb zsarolással besúgásra kényszeríteni, aztán kötelezni, hogy velejéig romlott bűnözők és félkegyelmű idióták uralkodását minden rendszerek legjobbikának hirdessék.

A fentiekre való tekintettel ezért – hogy a Mandiner konkrét kérdésére is válaszoljak, miszerint személyes időszámításom szerint hányban járunk 1990-hez képest – számomra a rendszerváltás jelképes értelemben 2014. október 12-én zárult le. Azon a napon, amikor a szocialista diktatúrát fenntartó és abból hasznot húzó párt jogutódaiként és szellemi örököseiként tevékenykedő alakulatok immár a harmadik idei választáson is elbuktak, így jó úton tartanak a megsemmisülés felé.

Számomra ez a tény kései, de annál nagyobb elégtétel az elmaradt elszámoltatásért, a felelősségre vonásért, vagyis mindannak következményeiért, hogy 1990-ben „nem tetszettünk” forradalmat csinálni.

A témától eltérő, de cseppet sem mellékes kérdés, hogy az ellenfél, a kontroll és önkontroll hiányát – a minden hatalom korrumpál, az abszolút hatalom abszolút korrumpál jeligére – jónak tartom-e. Hát, nem tartom jónak.

Azt viszont, hogy az új korszak mikor fog elkezdődni, és lényege miben áll majd, nem tudom megmondani: a mi kis magyar rendszerváltásunk vége ugyanis épp egybeesik a nagy világrendszer-váltás kezdetével, melynek következményeit nehéz volna megjósolni. Miként jelen írás befejezésekor, 2014. október 29-én, 12 óra 54 perckor az is a jövő kérdése, hogy az internetadó ellen zajló tüntetéssorozat az egykori taxisblokádhoz hasonló módon adja-e meg a következő évek alaphangját, vagy a demonstrálók egy idő után hazamennek, és ugyanúgy belenyugszanak a világháló-használat megsarcolásába, mint a távközlési cégekre tavaly kivetett – s részben a fogyasztókra áthárított – telefonadóba.