A politikai korrektség, bár a helyi kultúra miatt nem tudta olyan groteszk módon kitombolni magát, mint Nyugaton, de ettől még ugyanolyan agypestis volt. Tabusított mindent, amit lehetett, aminek következtében − bár legyünk igazságosak, nem ez az egyetlen oka − most nálunk a legnagyobb a szélsőjobb Európában, ráadásul egy háború előtti, atavisztikus hagyományokon alapuló szélsőjobb. És mindehhez jött az öngyarmatosító szövegelés, ami ezt az egészet még elviselhetetlenebbé tette: minden jó és követendő, ami Nyugaton van, főleg Amerikában, akiktől „van még mit tanulnunk” piacgazdaságból, demokráciából − ahogy minden jó és követendő volt, ami korábban a szovjeteknél volt, akiktől szintén volt még mit tanulnunk: kollektivizmust, szocializmust. Csak a magyar ezt sose érti, mert „elmaradott”.
Ahogyan a technokrata elit megmaradt világnézet és értékrend nélküli, elvtelen kádáristának, úgy a liberális értelmiség mentálisan ugyanolyan bolsevik maradt, mint amilyen tényleges bolsevikok voltak egyes tagjainak a felmenői. Ugyanaz az aufklérista türelmetlenséggel és erőszakossággal elegy arrogáns elitizmus. Csak a régi bolsevikokkal szemben ezek a mentális bolsevikok még képmutatók is voltak. Mert miközben mást sem hallottunk tőlük, mint piac, verseny, kapitalizmus, meg felnőtt, önálló, civil, autonóm gondolkodás, ők azért megtartották a maguk kis privát szocializmusát. Azok, akik magukat a szabadpiac és a minimális állam híveiként a jóléti államra (értsd: a népre) nézve hátrányos döntéseket mindig „megalapozott”, „felelős”, döntéseknek nevezték, és minden népjóléti intézkedést „elhibázottnak”, „károsnak”, „felelőtlennek”, és bármiféle szociális gondolatot „demagógiának” és „populizmusnak” tartottak, nem nagyon jártak elöl jó példával. Ők maguk egyáltalán nem váltak le az „állami csöcsről”, nem szabadultak meg a „paternalista”, „osztogató” államtól, hanem vígan kihasználva minden protekciót, megpályázták azt az állami pénzecskét konferenciáikra, tanulmányútjaikra, folyóirataikra, könyveikre, osztogatták egymásnak azt a pénzecskét kiállításaikra és filmjeikre – noha ezek a termékek mindennek voltak mondhatók, csak piacképesnek nem. És megszerezték vagy fenntartották egymásnak az állásokat is természetesen. A liberális értelmiség zöme (tisztelet a kivételnek) pontosan ugyanolyan uram-bátyám társaság volt, ugyanolyan mutyizós-bratyizós brancs, mint a jobboldal, csak még hazudtak is a versenyről és az öngondoskodásról.
És volt egy igazi hungarikuma is a liberális országlásnak: Talán egész Európában egyedül nálunk keverték össze a zsidó nacionalizmust a liberalizmussal – szinte igazolva a hazai szélsőjobb baromságait. A hazai „baloldali” lapokból ugyanis – szemben a nyugati baloldali sajtóval – inkább az izraeli jobboldal és az amerikai neokonok világképe rajzolódott ki, mintsem az ottani baloldalé. Ezért lehetett iszlámozni meg arabozni a legliberálisabb sajtóorgánumokban is, miközben a politikai korrektség minden más hasonló megnyilvánulást letiltott. Ezzel párhuzamosan a nyolcvanas évek fasiszta arabverői pedig fokozatosan a palesztinok, Irán, sőt az iszlám nagy barátaivá lettek.
*
Csak az internettel jelent meg valamiféle valódi (gyakorlati) szólásszabadság. Lett is egy halom szélsőjobboldali oldal. A Fidesz első választási győzelme után pedig gründolt magának egy masszívabb jobboldali sajtót. Ekkortól beszélhetünk igazán két oldalról, mert korábban, a liberális divatdiktatúra idején, a két oldal egyike – a jobboldal – közröhej és műfelháborodás tárgya volt csupán, és mint ilyen, jelentéktelen és erőtlen volt.
Ekkor tombolt legjobban a hideg polgárháború, amit sokan eufemisztikusan „kétosztatú politizálásnak” neveztek el. A kétosztatúság nem két alternatíva versenye, hanem a „kisebbik rosszra” hivatkozás szavazatszerzés céljából. Lehet, hogy az én politikai pártom korrupt és dilettáns, de a másik maga a Gonosz, ezért mi vagyunk a kisebbik rossz, nem tehetsz mást, minthogy ránk szavazol, különben a Gonoszra szavazol, és az ország pusztulását csak nem akarhatod. Ha nem ránk szavazol, vagy akár nem szavazol senkire, azzal rájuk szavazol, ezért csak ránk szavazhatsz.
Ezt a mocskos logikát szolgálták a szimbolikus politizálás csatái is. A történelmi sebek időről-időre zajló szisztematikus feltépései, a holokauszt és/vagy Trianon traumára való állandó hivatkozás. A cél, hogy a „jobb” és „bal” oldal közti zsigeri ellenérzések az elviselhetetlenségig fokozódjanak, hogy még a legkiábrándultabbak is bekerüljenek a polgárháborús diskurzusba és elmenjenek szavazni. Hogy a politika ne a gazdaság és a társadalom helyzetéről, ne a kormányzás mérlegéről és ne az ország sorsáról szóljon, hanem a huszadik század kollektív traumáinak újraátéléséről, miáltal mindenki, még az is, akinek a töke teli volt már a mesterségesen gerjesztett kuruc-labanc háborúval, odaálljon az egyik oldalra, vagy legalább adja oda a szavazatát. És mindig megvan az a tűréshatár, amit ha átlépünk, nincs többé független értelmiség, rendszerkritika, gazdasági és politikai alternatívák, csak a történelmi sérelmek: Erdély, Trianon, magyarság, árpádsávos zászló, Recsk, Auschwitz, 56, nácik, zsidóság, cigányok, libsik, komcsik. Mindenki beáll a csatasorba, neveltetése függvényében vagy az egyik, vagy a másik oldalra, hogy leszámoljon a nagyobbik rosszal, és erősítse a kisebbik rosszat, azaz magát a szisztémát.
*
A jobboldal 2010-es totális győzelmével létrejött egy kádári mentális-kulturális alapokon nyugvó neohorthysta rezsim, és újra egy oldal lett, főleg, hogy rátenyereltek a sajtó nagy részére. Itt már nincs korrupció. Korruptak a szockók voltak (bár azok nagyon, és nem csak anyagi értelemben). Itt vagyonok kisajátítása és nagyszabású, felülről vezérelt újraelosztása folyik. Itt már nincs törvénytelenség, mert amik annak számítottak korábban és amiket a politikusok elsumákolni igyekeztek, mára már jogszabályok formájában törvényerőre emelték. És aki ezt szóvá teszi, az kommunista, legyen bármi, konzervatívtól a liberálison át a zöldig (ahogy mindenki náci a polkorrekt liberális számára, ami nem ő). Aki a jobboldal ellenlábasa, az a nemzet és az ország ellensége, mert a nemzet és az ország a jobboldal. Ahogyan az állampárt ellenlábasa a nép ellensége volt a szocializmus keményebb éveiben, hiszen a nép, az maga a párt, mi más is lenne.
A félperifériás rablókapitalizmusból átkerültünk egy félfeudális rendszerbe. Megint van végre nemzeti nagybirtok, van cseléd, zsellér és jobbágy, igazi úr és igazi szolga. Végre nem az idegen multik, a „háttérhatalom” cégei zsákmányolják ki a prolit, hanem Csák Máté, Borsa Kopasz, Kán László, Aba Amadé mai örökösei. Van cenzúra, főleg belül, ami egyre aggasztóbb, van általános munkahelyi félsz. Van rend is: a dohányzást betiltották, s nemsokára jöhet akár a pia államosítása is. A keresztényi szeretet nevében betiltották az ételosztást a belvárosban, sőt, egyes városokban és kerületekben a hajléktalanok még a kukából se ehetnek, és bárki, aki hőzöng, az nyugati imperialista ügynök, de minimum romkocsmás drogos buzi. És kitántorgott Londonba meg máshová több százezer emberünk.
A NER újratermelte mindazokat a figurákat, akikre jól emlékszem gyerek-, kamasz-, és ifjúkoromból: a párt és az ideológia mögé bújó karrierista talpnyalót, a véleményét mindig az aktuális irány szerint változtató hivatalos megmondóembert, az arrogáns kiskosztümös tanácsi nőt és lárvaarcú személyzetist, a besúgót és feljelentőt, a felülről különféle posztokba rakott állampárti ejtőernyőst, az erkölcscsősz rendpárti savazós nyugdíjast és a többit. És velük jött a munkahelyi felvételiken a diszkrét érdeklődés a politikai hovatartozásról; a primkó focikultusz, mint a népnevelés és nemzetjobbítás fő eszköze; a vonalas tankönyvek; az ideológiai okokból támogatott művészet (értsd: politikai giccs), és a másfajta kifejezések tűrése-tiltása; a dzsentri allűrök a hatalomba jutott bunkó parvenü részéről; az úri muri fácánvadászattal és részeg randalírozással; aszfaltút közpénzből a pártállami polgármester házához. Czinege vezérezredes csak a nyaralóját építtette kiskatonákkal, stadiont nem építtetett a háza mellé, ez már inkább balkáni és keleti basák tempója, nem a régi kádári pártelité. A szélsőjobbnak köszönhetően pedig újra divatba jött a „cigánybűnözés” kifejezés, amit még a Szabó László-féle Kékfényből ismertem. Ha a Kossuth Rádió Déli Krónikáját hallgatom, immár a hetvenes években érzem magam, mivel a nyolcvanas években ennél már szabadabb és színvonalasabb volt a híradás. Ha a kormánysajtón múlna, nagyjából annyit tudhatnánk meg a világról, hogy mit nyilatkozott ki reggel Orbán Viktor, vagy hogy melyik keresztény-nemzeti felsőbb elvtárs látogatott el valamelyik téeszbe megtekinteni az új keltetőgépet, illetve milyen volt a termés a megyékben és hol avatnak emlékművet.
*
Azon viszont mindig elcsodálkozom, hogy mennyire töretlen a magyar nép „erényeire” való hivatkozás akkor, amikor épp kifosztják és elnyomják őt, s hogy a nép mennyire vevő erre. A magyar ember nem szervezkedik, nem sztrájkol, nem áll ki a jogaiért, nem bojkottálja az extra profit érdekében gyárakat bezáró cég termékeit, nem megy az utcára a közpénzek elherdálása miatt, nem követeli az arányos közteherviselést, nem pereli munkaadóját vagy a hivatalt, ha az jogait vagy érdekeit sérti, nem védi vizeit, földjeit, levegőjét − a nép ilyenkor nem elnyomott vagy kellő öntudat híján levő, hanem épp ellenkezőleg: „bölcs”, „józanul gondolkodó”, „belátó” lenne? A magyar ember „reálisan látja a dolgokat”, azért tűr mindent, mert „tisztában van vele, mi az ország/nemzet érdeke”? A húszas években, a titkos választójog megvonásának magyarázataként mondták, hogy a magyar ember azért szavaz nyíltan, mert egyenes jellemétől idegen a titkolózás.
Ilyenekkel traktálta a jónépet a késő-kádári technokrata szakértő, a liberális közgazdász és közíró, most meg a NER ideológusa. Orbán Viktor is megmondta: szabadságszerető nép vagyunk. Valóban. Mint a szocialista békeharc idején az imperialisták ellen – pontosan úgy. Bár tavaly volt még benne annyi őszinteség, hogy kimondta: mi magyarok, félázsiai népség vagyunk, akik akkor tudnak összefogni, ha erő van. Vagyis, akiknek nem való a demokrácia. Hát tényleg nem.
És még az orosz érdekszférába is visszatérni látszunk. Ennyit tudott összehozni a magyar politikai elit 25 év alatt.