1989 októbere a köztársaság kikiáltásával a rendszerváltás legsűrűbb időszaka volt. Kerek 25 év, negyed évszázad telt el azóta. De mi volt a rendszerváltás? Mi történt velünk akkor és azóta? Mi az elmúlt huszonöt év mérlege, a rendszerváltás velünk élő öröksége? Erről kérdeztünk meg hozzánk, világlátásunkhoz közelebb álló, vagy éppen eltérő nézeteket képviselő véleményformálókat, publicistákat. A felkérésünkre válaszoló szerzők írásait Velünk élő rendszerváltás sorozatunkban közöljük a Mandineren.
*
A másként gondolkodás újratanulása
Kardos Gábor filozófus írása.
25 éve tart a „rendszerváltás” jelszóval folytatott állóháború, és a második kétharmad birtokában kezdenek csak úgy beszélni erről a regnáló hatalom képviselői, hogy talán mára a végső fázisába került és befejeződhet ez a történet. Ebből az is kiderül, mit is értettek voltaképp rendszerváltás alatt: a gazdasági és politikai hatalom megszerzésén túl egy másik oligarchia kiépítését, melybe a kommunista nomenklatúrából csak azok kerülhettek be, akik ideológiailag is kellőképp megtagadták a régi kommunista krédót, átvették a keresztény kurzus, illetve az orbánizmus jelszavait és nem utolsósorban új felkent vezetőben látják mindezek végső megtestesülését.
Könnyen ráismerhetünk a régi sémákra. A rezsicsökkentéssel még a kádári gulyáskommunizmust is sikerült újra feltalálni... illetve újra feltálalni. A közmunkaprogram a régi „társadalmi munka” rendszerére emlékeztet kísértetiesen. Már Paks 2 és a putyini alku előtt is feltűnő lehetett a kádárizmus visszarendeződése, de a történet újabban még az orosz érdekszférába visszakerülő ország rémével is kiegészült. Orbánt utolérte Kádár szelleme: azzal lett ismert, hogy kimondta: ruszkik haza, és most a sors iróniája, hogy mindez az ellentétébe fordul.
Hogy mi változott akkor mégis 25 év alatt? Ehhez a kérdéshez érve szinte kötelezően mondják fel a nyugati demokrácia leckéjét különféle megmondók, hogy azért ma mégiscsak lehet mindezekről szabadon írni, legalább néhány megmaradt felületen... Ennek a kincstári optimizmusnak is van előképe a kádárizmusban: amit akkor „vörös faroknak” hívtak, nevezetesen, hogy a kritikák ellenére is pozitív végkicsengést vártak el a szerzőktől... na és persze nem lehetett megkérdőjelezni a szovjet megszállást. Ma is vannak ehhez hasonlóan megkérdőjelezhetetlen globális tabuk. De a döntő mozzanat nem is ez, hiszen e tekintetben sincs túl nagy különbség a 25 évvel ezelőtti állapotokhoz képest.