Milyen az antikapitalista szex?
A termelés hozza létre a fogyasztót – ez pedig ugyanúgy igaz a szexuális szükségletekre, vágyakra és habitusokra is.
Százezreket felzárkóztatni, életszínvonalukat emelni, fogyasztási szokásaikat megváltoztatni, a mezőgazdasági szerkezetet módosítani, az ipari fejlesztéseknek új irányt adni és mindeközben csökkenteni az állam befolyását – ez nem megy egyszerre.
„A változás rendszertelen, a rendszer változatlan” címmel Lányi András cikket publikált a Mandineren a „Velünk élő rendszerváltás” sorozat keretében. Alapvetően tisztelője vagyok Lányinak és a cikkben foglaltak egy részével is egyetértek. Vannak azonban olyan gondolatok, amelyek kimondva-kimondatlanul végigvonulnak az íráson és amelyek, sajnálatos módon, paradigmatikusan mutatják a mindenkori teoretikus elme ellentmondásosságát, amint gyakorlati ügyekre, a jelenre próbál reflektálni. Azt mutatja, ami a fenti Hegel idézetben is elhangzik: „kellését reálisnak és ésszerűnek veszi”. A valóság semmibevétele azután különös logikai ellentmondásokhoz vezet.
*
Az egyik az, amit Lányi így ír le: „1. hogy a hagyományt hordozó intézmények és csoportok maradéka leginkább csak a sérelmek és téveszmék áthagyományozására alkalmas jelenlegi állapotában, és a nemzeti sorsközösség helyreállítása helyett annak megosztásához nyújt mintákat – egy olyan nemzedék számára, amely e múltat illetően hajmeresztően tudatlan, a közösség szótól viszont kiütéseket kap.”
Meghökkentő kijelentés, akkor mégis, mit kezdjünk a múlttal? Mit tegyenek a „ hagyományt hordozó intézmények és csoportok”? Valami állati magafeledettséggel ne emlékezzenek a múltra? Bár még az állatok is életük végéig emlékeznek arra, aki egyszer bántotta őket. Amint az egyén öntudatának is alapja az emlékezet, úgy a nemzet öntudatának alapja a történelem. Nem tudom kinek a sérelmeire és téveszméire gondol Lányi és hogy mit ért „sérelem” és „téveszme” alatt; azonban ami itt és most történik, az nem ezek áthagyományozása, hanem a történelmi narratívák sokszínűségének újraalkotása − ha tetszik, a történelem visszaszerzése. Egyébként a „hajmeresztő tudatlanság” nem legnagyobb részt pontosan a „hagyományt hordozó intézmények és csoportok” – bárkikre gondol is Lányi – igazságának, szempontjainak háttérbe szorítása, elhallgatása révén alakult ki. Lehet, hogy az sok évtizedes hazudozás és történelemhamisítás megszűnése, megszüntetése a nemzeti sorsközösség megosztását eredményezi – bár megítélésem szerint a „sorsközösség megosztása” némileg képzavar –, ám el nem mulasztható ügy; ha tetszik, pontosan a sorsközösség tudatának helyreállításához elengedhetetlen.
A másik problémám Lányi cikkével némileg elméletibb jellegű. Hosszasan kikel a központosító, „államosító” törekvések ellen, amelyek szerinte bürokráciához és állami túlhatalomhoz vezetnek. Ez kétségtelenül igaz, a baj – mint mindig – nem a diagnózis felállításával van, az könnyű, hanem a javasolt gyógymóddal. Lányi szerint a mára kialakult helyzet legnagyobb baja az, hogy „a tényleges társadalmi önrendelkezés volt az, (ti. amit nem valósítottunk meg) a különféle közösségek érdemi részvétele a sorsukat érintő döntések meghozatalában”. Nem világos számomra, hogy miféle „közösségekre” gondol itt a szerző és különösen nem világos, hogy a „sorsukat érintő döntések” meghozatalát hogyan gondolja.
A demokrácia alapfeltétele a demokraták léte. Demokrata pedig az, akinek érvekkel megalapozott, ismereteken nyugvó véleménye van az őt és a közösségét érintő dolgokról, akar és tud is részt venni a közösségi döntéshozatalban. Ez igen jól hangzik, gondoljuk azonban mindezt el ezt egy szabolcsi, vagy dél-baranyai, 60-70-80 százalékban cigányok lakta falu esetében. Miféle döntéseket bízhatunk egy ilyen település lakóira és mi lesz abból, ha rájuk bízzuk azokat? A magukat demokratának valló értelmiségiek – akik ilyen falut legföljebb autóból láttak – el sem tudják képzelni az ottani couleur locale-t. Egyébként is. A „sorsukat érintő döntések” többnyire a megélhetéssel, ezáltal a pénzzel kapcsolatosak, sajátságos gondolat a kasszakulcsot rájuk bízni, különösen az eddigi tapasztalatok fényében. Egy helyütt még polgárháborúval fenyegetőnek is nevezi a cigányok körül kialakult helyzetet. „A magyar állam nem volt képes sem a beilleszkedést lehetővé, sem a szélsőségesen antiszociális minták követését lehetetlenné tenni számukra.” Akkor most kérdezném: biztos, hogy a központi, állami hatalom gyengítése a helyes eljárás „polgárháborús” helyzetben?
Mihez kezdenének a bázisdemokrácia hívei, ha a helyi ügyek helyi intézése keretében úgy döntenének a „szabadság kis körei”, egy adott helyi többség, hogy elzavarják a faluból azokat, akik nem tetszenek nekik? Mert az igazi, önigazgató közösségek meglehetősen kirekesztőek, vagy a számukra fontos kérdésekben mégsem önigazgatóak. Szentségtörő módon ugyanis viselkedési normákat írnak elő és a normaszegést minimum száműzetéssel sújtják. És akkor még humánusnak is érzik magukat.
Szép dolog bázisdemokráciára vágyni, miközben szemünk előtt az emberiség „boldog gyermekkorának” – ahogyan Marx nevezte – a görög polisznak képe lebeg szemünk előtt. De ne feledjük: a görög városállamok története a folyamatos háborúk története volt. Minél szuverénebb egy közösség, annál nagyobb a veszélye annak, hogy az emberi természetnek megfelelően erőszakkal intézzék el egymás közötti konfliktusaikat. A heterogén tradíciókkal rendelkező, eltérő elveket valló közösségek együttéléséből fakadó konfliktusok rendezése külső hatalom után kiált. Olyan után, amely rendelkezik a megfelelő erővel és felhatalmazással a konfliktusok kezelésére. Az érdekek és eszmék összeütközése keltette hullámverésből pedig lassan, de feltartóztathatatlanul kiemelkedik Hobbes Leviatánja.
*
Ezek után, a cikk hátralévő részében, Lányi – meghökkentő módon – a kormány nyakába varrja, hogy nem ad megélhetést a „hárommillió koldusnak”, nem fejleszt ezt meg azt. Láthatóan nem számol azzal, hogy mindez csak nehezen megvalósítható az Unió keretein belül, hiszen nyilvánvalóan piacvédő politikát igényelne. E célok állami vezérlettel történő megvalósítása semmiképpen sem hat az állami túlhatalom csökkentése irányában. Sőt. Ami azt illeti, a követelés, hogy a „a közszükségleti cikkek belföldi piacán tenné sikeressé a hazai kis- és középvállalkozásokat”, már a meglévőn is túlmutat, hiszen az emberek fogyasztási szokásaiba kíván beleszólni, nyilván újabb szabályok, előírások és törvények által. A cél elérése érdekében ugyanis rá kell venni az embereket hogy hagyjanak fel a reklámok által sugallt fogyasztási cikkek utáni ácsingózással és vásároljanak hazait. Hogy ez „neveléssel” sikeres lehet, az igencsak kétséges. A zöld gondolat ezen a ponton mindig etatizmusba torkollik: az emberek megváltoztatásának igénye hatalom után kiált.
A szerző azt is a kormány szemére hányja, hogy „Magyarországot pedig szövetségesei egyre inkább megbízhatatlan partnernek tartják”, nem számolva azzal, hogy a Magyarország elleni vádak – függetlenül attól, hogy mi hangzik el nemzetközi fórumokon – már eddig is elsősorban az általa javasolt úton keletkeztek, jelesül a globalizált nagyvállalatok érdekeinek kisebb-nagyobb megsértése miatt. Ha nekiállunk egy befelé forduló, önellátó, piacvédő politikát folytatni, erősebbet mint eddig, akár valódi szankciók is érkezhetnek; ha pedig nem lehet hamburgert kapni a McDonald’s-ban, vagy nem lehet dél-amerikai sorozatokat nézni a TV-ben, akkor kitör a forradalom.
Nem lehet egyszerre ellentétes célokat megvalósítani. Százezreket felzárkóztatni, integrálni, életszínvonalukat emelni, fogyasztási szokásaikat megváltoztatni, a mezőgazdasági birtokszerkezetet, termelési módszereket módosítani, az ipari fejlesztéseknek új irányt adni és mindeközben csökkenteni az állam befolyását – ez bizony ellentmond a fent idézett népi bölcsességnek. Csúnya vége szokott lenni.