A felzárkózás egy mítosz

„1989

A KGST-államok, így a magyar állam szerepe pedig nem volt más a rendszerváltás környékén, mint megteremteni a menedzserréteg és a működőtőke formájában bejönni vágyó külföldi tőke felhalmozásának lehetőségét. Ennek eredményeként ezeknek a szereplőknek sikerült az állami vagyon fenntartható, ezért némi racionalizálással jól jövedelmezővé tehető üzemegységeit áron alul felvásárolni, és az államnál hagyni az adósságot és a meg nem térülő részlegeket. A cikk alapján tehát az egykori KGST államainak gazdasági szerkezetátalakítása a lényegét tekintve az alábbiakként ragadható meg. A centrumországok túltermelési válsága miatti piacszerzési kényszer kielégülése, a felesleges termelőkapacitások kikapcsolása a félperifériás kelet-európai államokban, illetve szintén a centrum ipari struktúrájának átalakítása részeként az általában alacsony hozzáadott értékű kelet-európai termelőkapacitások bekapcsolása a termelésbe. Ezt a strukturális átrendeződést nevezik belle époque-nak, ami megint csak úgy oldotta a centrumban felgyülemlett feszültségeket, hogy térben szétterítette azokat. A félperiféria államai más-más adottságokkal kapcsolódtak a centrumhoz, így a gazdasági szerkezetátalakítást is eltérő ütemben és módon valósították meg. Magyarországot úgy korlátozta be a külső eladósodottság, a hitelek visszafizetésének és a belső egyensúly megteremtésének kényszere, hogy az államcsőd elkerülése érdekében újabb kedvező kamatozású hitelekhez (IMF), illetve a centrumból érkező támogatások igénybevételéhez kellett folyamodnia (pl. Phare-program), amelyek feltétele a Nyugat igényeinek megfelelő reformok bevezetése volt (tőke szabad áramlása feltételének megteremtése). Érdemes lenne a tárgyaltnál bővebben vizsgálni, akárcsak tették a szerzők az 1870-es évek túltermelési válságát követő korszak beáramló működő-tőkéje esetében, az EU-s támogatások hatásait.

Ez a »sokkterápia« , amit a politika a felzárkózás egyik szükséges velejárójaként hirdetett és többek közt munkanélküliséggel, termelőszektorok felszámolásával és a társadalom egy jelentős részének elszegényedésével járt, se nem jelentett kiutat az adósságválságból, se nem fordított a kedvezőtlen külkereskedelmi cserearányon. A szerzők szerint az állam 2000-es évekre megvalósuló kirívóan magas adó- és jövedelempolitikája sokkal inkább egy jövedelemelvonó kényszer, mintsem egy szociáldemokrata társadalompolitika eredménye. Ezzel a megállapítással azonban kevéssé magyarázható akár a regionális viszonylatban bőkezű szociális intézményrendszer fenntartása a második Gyurcsány-kormányig, akár olyan munkavállalói rétegek béremeléssel történő jutalmazása, mint a közszféra.

Matolcsyzmus

Ami az ezredforduló Magyarországának társadalmi struktúráját illeti, az egykori állami vagyon megszerzésével (a külföldi befektetők mellett) kialakult egy hazai nagyvállalati tulajdonos réteg az egyik oldalon, egy bérből és fizetésből élő réteg a másik oldalon és megjelent másfél millió munkanélküli. Ami pedig mindennek eredményeként a magyar pártpolitikai palettát illeti, a szerzők meglátása szerint »a tőke és a politika új szövetségei […] létrehozták a rendszerváltás utáni két politikai-gazdasági blokkot: egyfelől a – tévesen – baloldalnak nevezett baloldali liberális, másfelől pedig a jobboldalnak nevezett nemzeti-keresztény-konzervatív blokkot.« A 2010-ben hatalomra került Fidesz gazdaságpolitikájához képest kevés szó esik a 2000-2010-es időszakról. A cikk alapmegközelítésének megfelelően a Bokros-csomagot követő viszonylagos költségvetési egyensúlyt és gazdasági fejlődést leginkább a világgazdasági rendszer átmenti felfutó korszakának tudják be a szerzők. Ezt azonban hamar még komolyabb, az állami- és a magánszektor eladósodása követte, a belső tőkeképzést a Gyurcsány-, majd Bajnai-kormány pedig teljesen a nemzetközi pénz- és tőkepiaci feltételeknek vetette alá. A 2008-as világválság nem csak az egyre fenntarthatatlanabbá váló, hazánkban is alkalmazott pénzügyi modellnek vetett véget, hanem a felhalmozás intézményi kereteinek is új távlatokat nyitott. Az Orbán-kormány pont egy olyan időszakban kapott kétharmados felhatalmazást a kormányzásra, amikor a korábbi intézményi keretek legitimációja Magyarországon erőteljesen megingott. A cikk kizárólag a külső történésekre vezeti vissza a változások szükségszerűségét, pedig a »baloldali liberális« oldal összeomlásához vezető körülményekben nem lehet figyelmen kívül hagyni az olyan eseményeket, mint a miniszterelnök 2006-os balatonőszödi beszéde, az október 23-i zavargások és az azok elleni rendőrség általi fellépés vagy a kormányoldal korrupciós botrányai. Ennek ellenére hiánypótló az a megvilágítás, amibe a cikk a Matolcsy-féle gazdaságpolitikát helyezi. A legfelső jövedelmi kategóriába tartozóknak kedvező adó- és jövedelempolitikát nem valami eredendő gonoszságra vezeti vissza, hanem az állam külső finanszírozásnak leépítését célzó politikára: a szerzők szerint a gazdaságpolitika egyik legfontosabb vezérlője annak a nemzeti tőkésosztálynak a megteremtése, ami képes többek között az állam finanszírozására ahelyett, hogy azt hosszabb vagy rövidebb lejáratú, meghatározott politikai feltételek teljesítéséhez kötött kívülről felvett kölcsönökkel oldaná meg.”