„Vannak, akik úgy tekintenek a NATO-ra, mintha valamiféle bármikor szedhető »aszpirin« lenne a nemzetközi instabilitás minden formájának megjelenésére. A NATO közelségének, esetleges szerepvállalásának túlhangsúlyozása azonban sokszor inkább csak olaj a tűzre, nem pedig a válságból való kilábalás ösztönzője. A NATO küldetése tagjainak védelméről szól; más országok belső konfliktusainak megoldására, gazdasági fejlesztésre kevéssé alkalmas. Mivel a háborúskodáshoz vezető konfliktus alapvetően nem nemzetközi, hanem az országon belüli, nem képzelhető el stabilizáció anélkül, hogy Ukrajna új alkotmányos berendezkedése jobban tekintetbe vegye az ország és a társadalom tagoltságát. Fontos az is, hogy ne lehessen okkal, ok nélkül megkérdőjelezni a kijevi kormány demokratikus legitimitását, és ne kelljen aggódni a különféle szélsőjobboldali csoportok jelenléte és befolyása miatt.
A nemzetközi kapcsolatok szakirodalmában sokáig használatos volt a Vietnam-szindróma kifejezés, amely arra utalt, hogy a katonai beavatkozással járó áldozatok nagysága és a befejezés nehézsége miatt kétszer is meg kell gondolni minden olyan lépést, amely a fegyveres összecsapás felé vezet. Aztán ez a tanulság feledésbe merült, és jött az iraki háború. Ma a világnak megint szüksége van egy kis Vietnam-szindrómára, megtetézve az iraki, szíriai, afganisztáni, balkáni beavatkozások tanulságaival.
Obama is, az EU is kapott már Nobel-békedíjat. Itt az alkalom bizonyítani, hogy ez inspirációt és ösztönzést jelenthet a létező konfliktusok békés megoldásához, a vérfürdők megelőzéséhez. Jó volna most gondoskodni arról, hogy száz év múlva Európa vezetőinek ne kelljen napjaink eseményeit az 1914-eshez hasonlítaniuk.”