Kemény üzenetet kapott Brüsszel az Európai Parlamentben: „Mi lesz legközelebb? Tenyérből olvas, vagy leönti magát halvérrel?”
Daniel Freund erős kritikát kapott.
A közép-európai eurorealizmus már megmozgatta a hagyományos európai politikai teret, és nehéz azt feltételezni, hogy ez a mozgás, feltehetően hasonló intenzitással, ne folytatódna tovább.
„Még nem láthatjuk tisztán azt, hogy a közép-európai eurorealizmus milyen szerepet játszhat az Európa-politika elkövetkezendő évtizedeiben. Egyelőre annyit állapíthatunk meg, hogy a nyugat-európai politikai erők is felismerték létezését, és eltérő válaszokat kezdenek adni az általa megjelenített kihívásokra. Vannak, akik verbálisan – a címkézés módszerével – megkísérelték a szélsőségek oldalára szorítani és ezzel kizárni a hagyományos politikai térből (lásd pl. az EP liberális és egyes baloldali politikusait), mások pedig saját politikai érdekeik mentén próbálják meg becsatornázni energiáit (lásd pl. az Európai Néppárt vagy az Európai Konzervatívok hozzáállását). Azaz, a közép-európai eurorealizmus már megmozgatta a hagyományos európai politikai teret, és nehéz azt feltételezni, hogy ez a mozgás, feltehetően hasonló intenzitással, ne folytatódna tovább.
Érdemes még egy összefüggésre felfigyelni. Az integráció kezdetén, az Európai Szén- és Acélközösség (1952) és az Európai Gazdasági Közösség (1957) alapítását követő időszakban a realizmus szintén erős pozíciókkal rendelkezett a kezdődő európai integráció politikai gondolkodásában. Ez a realizmus a politikai integráció nehézségeinek felismeréséből és a lépésről-lépésre történő gazdasági integráció sikereiből táplálkozott. Nem túlzás azt állítani, hogy az integráció első évtizede (1952-1963), mely lerakta a további eredmények intézményi alapjait, alapvetően realista kiindulópontokra épült. Különösen beszédes ebből a szempontból az integrációt szimbolikusan elindító Schuman-nyilatkozat (1950) ötödik mondata: „Európát nem lehet egy csapásra felépíteni, sem pusztán valamely közös szerkezet kialakításával integrálni. Konkrét megvalósításokra, de mindenekelőtt a tényleges szolidaritást megteremtésére van szükség.” Ez a szemlélet tette lehetővé a sikeres intézményépítést és későbbi – többször elakadó, de mindig, különféle kompromisszumok után, tovább folytatódó fejlődést, mely a Maastrichti Szerződéssel az Európai Unió – azaz a politikai integrációt megtestesítő intézmény – születéséhez vezetett 1992-ben.
Természetesen nem lehet semmilyen egyenes párhuzamot vonni az alapító atyák és a közép-európai eurorealizmus politikája között, de megállapíthatjuk, hogy a közép-európai eurorealizmus térnyerése az elmúlt évtizedek integrációs eufóriáját követen akár egy földönjáró, a huszonnyolcak Európájának valóságát figyelembevevő pragmatikus Európa-politika újjászületését jelenti. Politikai értelemben, konzervatív szemmel, pedig talán ez a válság egy legfontosabb hozadéka.”