A magyar futballmocsár lehúz, altat, befed

Nem értek a focihoz. Nem is szoktam róla írni, de a vasárnap esti, Üllői úti élmények nem hagynak nyugodni.

Gyerekkoromban nemcsak játszani szerettem, de egyébként is nagyon érdekelt mind a hazai, mind a világ- és Európa-bajnokságok (a nemzetközi klubfutball viszont sosem hozott lázba a legkevésbé sem). Egy darabig a Zete egyik kölyökcsapatában edzettem, majd a gimnáziumi csapatban játszottam néha, aztán pedig – még középiskolásként – egy évig igazolt játékvezető voltam Zalában a megyei serdülő bajnokságban (ifi és felnőtt meccseken meg partjelzősködtem). Ebben az időben az NB1-es meccseket még rádión is képes voltam követni, a körkapcsolásos közvetítések hozzátartoztak a hétvégéimhez. Aztán ez elmúlt, ahogy utoljára a '98-as foci VB volt az, ahol még sok meccset képes voltam végignézni. Egyszerűen nem köt le, nem érdekel. 

Nem emlékezhetek a magyar foci egyik aranykorszakára sem, de még így is megadatott a folyamatos hanyatlás, az elmocsarasodás élménye. A '90-es években még simán előfordultak olyan meccsek az NB1-ben, ahol a nézőszám meghaladta a húszezret (pedig hol voltak már a telt házas Népstadionban rendezett kettős rangadók, amikről apám mesélt?) – ma néha egy forduló mérkőzéseire összesen sem mennek ki ennyien.

Ha nem tévedek, nincs még egy szomszédos ország, ami lassan három évtizede ne jutott volna el se Eb-re, se Vb-re. A válogatott meccsekre azonban továbbra is több-kevesebb rendszerességgel járok barátokkal, ennek köszönhetem ezt az emlékezetes vasárnap estét is. Egészen elképesztő volt látni az Üllői úton ezt a válogatottat, még amikor vezettünk, akkor is nagyon kínos érzése volt az embernek, de az nem tartott sokáig. Az észak-írek sem brillíroztak ugyan, de küzdöttek becsülettel, a mieink meg minden különösebb meggyőződés, pláne elképzelés nélkül vergődtek a pályán.

Ahogy hazafelé tekertem a meccsről, a józsefvárosi Bérkocsis utcában egy kisfiú sétált az édesapjával. Szomorúak voltak, a srác kezében a hosszúkás műsorfüzet – alighanem hazafelé tartottak. Én meg azon gondolkodtam, hogy mik lehettek korábban a magyarfocihoz kötődő legrosszabb élményeim. A bukaresti 0:3? A hollandiai 1:8? Az 1:7 Jugoszlávia ellen? Az észak-írek elleni szenvedés mellett mindenképpen ide tartozik Puskás Ferenc temetése is – nem tudom, mit szégyelltem jobban, a róla elnevezett stadiont negyedéig sem megtöltő érdektelenséget vagy Koltay Gábor végtelenül giccses búcsúceremóniáját. 

Kétségkívül csak nagyon felszínesen követem a magyarfocit, de azt látom, hogy ez a közeg még az egyébként sem paradicsomi közállapotainknál is mélyebben van, sokkal mélyebben. Minden váratlan eredménynél az ember első gondolata, hogy ki és mit játszhatott meg valami ázsiai fogadási oldalon. Ha az ember belenéz egy-egy NB1-es meccsbe, számolgathatja, melyik csapatban van kétharmada a légiósoknak. Tudom, hogy ilyen a modern klubfutball, de érthetetlen, hogy például egy Puskás Akadémia miért van tele kiöregedett külföldi játékosokkal. És hol vannak a tehetséges magyar focisták, ha itthon nincsenek? A csúcsbajnokságokban sincsenek. Hiába a Bozsik-program, hiába az akadémiák – itt valami nagyon mélyen, nagyon reménytelenül rohad. Lehet önteni a direkt és indirekt állami tízmilliárdokat a mocsárba, ez aligha segít a teljes újrakezdés, a mocsár lecsapolása nélkül.

(A poszt nyitóillusztrációja az Üllői úton osztogatott műsorfüzetből származik. Hogy mit ábrázolnak az oszlopok? Mit jelent a 2010-es óriási kék (észak-ír), és mit a 2011-es piros (magyar)? Mi az oszlopok összege? Jó kérdés. Hosszan nézegettem az ábrát, és arra jutottam, hogy ennél elhibázottabb infógrafikával nem nagyon találkoztam még: olyan oszlopdiagramokkal dolgozik, amik teljesen alkalmatlanok az efféle összehasonlításra.)