Levél az ukrán néphez

Két Magyarország fog összecsapni a jövő évi választásokon, és egy nyílt levél ennek az összecsapásnak a látványos nyitánya.

Tegnap olyan történt velem, ami eddig még sosem. Nem ment ki a fejemből a meccs, nem volt más dolgom, otthon voltam, tévé előtt ültem – és nem néztem meg.
„Tegnap olyan történt velem, ami eddig még sosem. Nem ment ki a fejemből a meccs, nem volt más dolgom, otthon voltam, tévé előtt ültem – és nem néztem meg. Odakapcsoltam, végig néztem a Himnusz alatt a nemzeti mezben feszítő csávókat – és azt éreztem, hogy nekem ezekhez az arcokhoz semmi közöm. Nem érdekel, hogy nyernek, vagy veszítenek, nem érdekel, hogy kijutunk-e az Eb-re, vagy sem. Mert ez már nem az én harcom. Sokan, nagyon sokat tettek azért, hogy így érezzem.
Hogy a magyar foci »beteg«, »válságban van«, »szart sem ér«, az közhely legalább harminc éve. Én már ezen a pocsék futballon nőttem fel, soha mást a mieinktől nem is láttam. És mégis szerettem, mégis hittem benne, hogy egyszer majd, hogy talán majd most. »Az nem lehet, hogy annyi szív…«. És tegnap, ott a tévé előtt, a nulladik percben hirtelen meghallottam az öreg, megkeseredett, fájdalmasan bölcs Márait: »Maradj nyugodt. Lehet.« És elkapcsoltam.”