Oroszország agressziójáról (2008)

2014. szeptember 2. 13:07

Orbán Viktor
orbanviktor.hu

Oroszország felemelkedésével és a katonai agresszió útjára való lépésével egy másik korszak kezdődött el, ahol Magyarországnak biztonsági okokból szüksége van egy nagyon erős európai és transzatlanti együttműködésre.

Az előadás a Soli Deo Gloria (SDG) református értelmiségi szervezet konferenciáján hangzott el Balatonszárszón, 2008. augusztus 16-án.

*

Mindannyiukat tisztelettel és szeretettel köszöntöm! Külön is köszöntöm a lengyel miniszterelnök urat, a levezető elnök úr által feltett kérdésre pedig egy egyszerű igennel szeretnék válaszolni.

Mi magyarok egyébként is valószínűleg azért, mert nagyobb a lelkierőnk, mint amekkora az országunk, hajlamosak vagyunk arra, hogy nagyobb összefüggésekben szemléljük mindazt, amit körülöttünk történik, és a válaszokat is nagyobb összefüggésben keressük a saját bajainkra is, mint amekkora az éppen adott magyar országhatár, illetve magyar terület, magyar politika hatósugara. De meggyőződésem, hogy mindaz, ami most a világban történik, és amiről beszélni szeretnék, olyasmi, amire nekünk nemcsak magyar, hanem inkább közép-európai nézőpontból érdemes rátekintenünk, és akkor meg fogjuk érteni, hogy mindaz, ami történik nem csak Grúzia esetében, hanem Ázsiában is arra kell, hogy sarkalljon bennünket, hogy megpróbáljuk újraszülni, újraszőni azt a szövetet, azt a közös politikai gyermeket, amelyet közép-európai együttműködésének nevezhetünk

Azonban előttem, ha már a miniszterelnök úr a politikai ellenállás időszakáról is idézett fel szakaszokat, hiszen a levezető elnök úr által mondottak, miszerint nappal tanár volt, éjszaka pedig lapokat írt, azt jelenti, hogy illegalitásban nyomta azokat a lapokat, tehát reggel tanította a növekvő nemzedéket, éjszaka pedig dolgozott a rendszer megbuktatásáért, igazi ellenállóval van dolgunk, nem pedig egy szalonkönyvkiadó gazdájával. Komoly megtiszteltetés a számunkra, és én személyesen is nagyon sokkal tartozom a lengyeleknek, amikor az ember 18-19-20 éves korábban kezd lélekben érdeklődni és tájékozódni a világ őt körül vevő dolgairól, a politikai érzékenysége is ilyenkor talán kiemelkedően éles.

Az én életemben valamikor 1981-1982 környékén volt, amikor Lengyelországban éppen leverték a Szolidaritást. De a nyugati leckéje ennek a történetnek, amiben az ellenállás jó oldalán a vendégünk is részt vett, nem az volt, hogy leverték, hanem az, hogy nem tudták sárba taposni. Igaz, hogy föld alá szorították a Szolidaritást 1981-ben, mert rendkívüli állapotot hirdettek ki, megöltek egy csomó embert, börtönbe zártak másokat, föld alá kényszerítettek ezreket, de a dolog lényege az volt 1981-ben, az akkori magamfajta magyar fiatalok számára, hogy az illegalitásban működik a Szolidaritás, ami 1956 után Magyarországon elképzelhetetlen volt. Nem azért – gondoltam én 1981-ben –, mert mi ne tudnánk illegalitásban ugyanolyan remekül működni, mint a lengyelek, bár az ő iskolájuk valószínűleg kicsit hosszabb volt történelmileg, mint a miénk, hanem azért, mert az ötvenes években nem is lehetett elgondolni, hogy a szovjet birodalom valamelyik országában politikai illegalitás működik.

Onnan értettük meg, a nyolcvanas évek elején egyetemre járó fiatalok, hogy megváltozott az idők járása, hogy a lengyel Szolidaritást föld alá lehetett szorítani, de felszámolni többé nem. És ezért gondoltuk, hogy nem az apáinknak van igazuk, hanem nekünk. Ugye, a mi szüleink azt mondták nekünk mindig, hogy fiam úgy kell itt berendezkedni, hogy mi már – mármint a szüleink – itt egy megszállt országban, egy diktatúrában fognak, fogunk meghalni. Mindig ezt mondták. Ha meg akarjátok érteni, mit miért teszünk, akkor olyan emberként nézzetek ránk, akinek azzal kell számolnia, hogy élete végig diktatúrában és megszállás alatt fog élni. Így próbálj eleget tenni az élet kötelességeinek, legyen szó saját magaddal szembeni kötelességekről, családról. Mi ezzel nem értettünk egyet, hanem azt mondtuk, hogyha körülnézünk a világban – a hetvenes évek végén az oroszoknak ki kellett vonulniuk Afganisztánból –, de a döntő példa Lech Walęsa illegalitása: hogy a Szolidaritás él, működik. Igenis közelebb van a szovjet rendszer összeomlása, mint az egyébként az előttünk járó nemzedékek talán gondolják.

Ez a magyarázata mindannak, amit mi szakkollégiumi mozgalomnak nevezünk, ahol mi a politikai aktivitás pályájára léptünk, és annak is, amit mi akkor úgy fogalmaztunk, hogy radikalizmus, hogy a nyolcvanas évek fiatal nemzedéke talán bátrabban, erőteljesebben, radikálisabban beszélt arról, hogy függetlenség, szabadság – beleértve ebbe a politikai szabadságot is – szükséges; ez kell, és még a mi életünkben, sőt, talán még a szüleink életében is igenis lesz valóságos lehetőség. Hálás vagyok a lengyeleknek azért, hogy nem csak bennünk, magyarokban, hanem talán egész Közép-Európában tartották a lelket a többi kommunista, illetve oroszok által megszállt országban.

Ami pedig a mondandóm lényegét illeti, engedjék meg, hogy először is vindikáljam magamnak a jogot arra, hogy a politikáról a moralitás szemszögéből is szóljak néhány szót. Nem csak arról kívánok beszélni, ha megengedik, mi az okos, meg mi a hasznos, meg mi az, ami veszélyes, hanem inkább arról mondanék először néhány szót, hogy mi az, amit helyesnek érzek. Meggyőződésem, hogy közép-európai népeknek kötelessége, amikor független országot ér katonai agresszió, egyértelműen és világosan beszélni. Szerintem bennünket, magyarokat 1956 miatt különösképpen terhel ez a kötelesség. Ezért amikor egy független államot az oroszok katonai agresszióval megtámadnak, akkor nekünk világosan, egyenesen és helyes erkölcsi alapállást elfoglalva érdemes megszólalni. Megmondom őszintén, hogy tényleg lehangol mindaz, amit ma Magyarországon a nyilvánosságban ezzel kapcsolatban látok és hallok. Tiszta európaiak lettünk. Az európai, tőlünk nyugatra lévő országoknál volt az a szokás – legyen szó akár a 68-as orosz bevonulásról, vagy 56-ról –, hogy az első reakciója a Nyugatnak nem az, hogy világosan és határozottan elítéli az agresszort, hanem mintegy megértő szimpátiával mentségeket keres a számára, hogy miért tette, amit tett. Ez rögtön össze is zavarja az egyértelmű állásfoglalását, mert nem tud a lényegi tényekre összpontosítani. A ma bennünket körülvevő konfliktus lényegi ténye pedig úgy hangzik, hogy Oroszország egy másik független állam, Grúzia területén katonai akciókat hajt végre. Ez az a tény, amiről nekünk véleményt kell kialakítani. Minden más csak mellébeszélés, önfelmentés és a szocializmusból itt maradt erkölcsi relativizmus maradványa. Ezért azt javaslom, hogy beszéljünk egyenes és világosan: ami katonai agresszió, az katonai agresszió.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Méghozzá egy olyan katonai agresszió, amely nem egyszerűen csak egy vitatott területet, terület fölötti dominanciát céloz meg, hanem egyértelmű fenyegetést is jelent minden olyan vezető és állam számára, amely korábban a Szovjetunió birodalmához tartozott, és ma Nyugat-barát, vagy Nyugat-baráttá akar válni. Grúzia sorsa egy jelzés a többi olyan Nyugat-barát kormányzat irányába, aki azon töri a fejét, hogy a NATO-hoz csatlakozzon – rögtön elsőnek Ukrajnát kell megemlíteni, akinek ez nyilvánvaló törekvése –, másfelől pedig ez a katonai agresszió egy gazdasági monopólium – amely egyébként politikai jelentőségű gazdasági monopólium – fenntartására is irányul, hiszen az orosz területeket megkerülő energiavezetékek Grúzián haladnak keresztül. Oroszország abban az esetben, ha ezek a Grúzián keresztülhaladó vezetékek nem működnek, tulajdonképpen szállítási vezetékmonopóliumot nyújt, amelyek pénzben jelentős hasznot hoznak a számára. Politikailag pedig függőségbe, kiszolgáltatott helyzetbe hoz mindenkit, akinek energiára van szüksége. Tehát itt egy olyan katonai agresszióról van szó, amelynek céljai nyilvánvalóak: egyik fele gazdaságilag motivált monopólium-fenntartási törekvés, a másik fele pedig elrettentés a nyugati szövetségi rendszertől.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Magyarországon gyakran olvasok olyan írásokat, minthogyha mindez nem a mi ügyünk lenne, hanem valahol tőlünk távol zajlana az eseménysor, és az ott zajló eseményekről való véleménykialakítás, állásfoglalás mindösszesen és kizárólag morális szempontból lenne mérlegelendő. Azt javaslom, hogy miután az erkölcsi szempontokkal végeztünk, haszonelvi szempontokat is vessünk fel, és lássuk be, hogy mindaz, ami most fog történni, közvetlenül a mi fülünk mellett történik. Először is azért gondolom ezt így, mert Ukrajna a szomszédunk. Ukrajnát és Grúziát együtt nem vették fel három hónnappal ezelőtt a NATO-ba, amikor pedig megtehették volna a nyugatiak, hogy ezt megtegyék. Az oroszoknak az érvelése is rendkívül tanulságos, mert ők azt mondják, hogy meg kívánják védeni a saját állampolgáraikat; nyilván az oroszul beszélő, Oroszországhoz is tartozó állampolgárokról van szó. Na jó, de ma Grúziában – és holnap? Mert ilyenek nemcsak Grúziában laknak, hanem Ukrajnában is nagyon sok orosz él, meg Lettországban is nagyon sok orosz él, és számos közép-ázsiai országban hasonlóképpen. Legközelebb hol fognak fellépni? A mi szomszédságunkban?

Ezért meggyőződésem, hogy nekünk egy olyan külpolitikai egységre volna szükségünk Közép-Európában és az Európai Unióban, amely világossá teszi, hogy a nemzetközi konfliktusoknak az a fajta elintézési módja, amely a nyers erőszakra épít, nem fogadható el a számunkra, és aki ilyen útra lép, annak számolnia kell a súlyos következményekkel. Persze azzal is számolnunk kell, nekünk magunknak is, hogyha a nyugati világ határozott választ ad mindarra, ami történt, az oroszoknak is lesznek válaszlépései. Természetesen ez így van, ne áltassuk egymást. Tehát érdemes átgondolnunk, hogy mit tesz és mit nem, de én azt szeretném mondani Önöknek, hogy minden orosz válaszlépés – olajár, benzinár, gázár – kérdéskörét is figyelembe véve nekünk itt és most alapvetően egy világos, erkölcsi alapállást érdemes elfoglalnunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A következő kérdés persze az, hogy mit tehetünk. E tekintetben is most már teljesen európaiak vagyunk, vagy az európaiak is olyanok, mint mi. Magyarországon a baloldali kormányok kevés dologban múlják felül a jobboldalt, de egy dologban kétségkívül egy osztállyal magasabb bajnokságban játszanak. Ez pedig annak megmagyarázása, hogy mit miért nem tudnak megtenni. Ebben nagyon jók. És ha nézem a nyugatiakat, ott sem hallok mást, és olvasok interjúkat és elemzéseket, miszerint nincs mit tenni. A nyugati világnak nincs a kezében semmi: az orosz medve már megint mézhez jutott, megerősödött, és most él ezzel az erővel. Szeretném jelezni, hogy ez nincsen így. Tehát Oroszországgal szemben, ha szükséges, igenis civilizált, békés, a nemzetközi diplomáciában elfogadott válaszlépéseket lehet tenni. Úgy, mint ahogy Lengyelország a konfliktusnak szinte a másnapján aláírta a megállapodást az Egyesült Államokkal a rakétavédelmi rendszer telepítéséről, hasonlóképpen kedden összeül a NATO külügyminisztereinek tanácsa, igenis hozhatnak döntést arról, hogy felgyorsítják Ukrajna és Grúzia NATO-csatlakozási folyamatát. Igenis az Európai Uniónak van egy megállapodása Oroszországgal, amelynek az a címe, hogy „Stratégiai Együttműködési Megállapodás”, amelyet, ha szükséges, akár fel is lehet függeszteni. Igenis vannak eszközök a kezünkben! Nem érdemes ezért úgy tennünk, mint hogyha egyébként eszköztelenek lennénk, és így a morális felelősség alól, amiből a politikai cselekvés következik, kihúzhatnánk magunkat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Van itt azonban valami, amiről szeretnék még néhány szót szólni. Kicsit beviszi a figyelmünket a magyar belpolitikába, de ebben a körben, úgy, hogy a nemzeti és keresztyén érzelmű közösségi körben erről érdemes beszélni. Meggyőződésem, hogy a Nyugat, beleértve az Egyesült Államokat is, a kilencvenes évek elején egy alapvető politikai hibát vétett velünk szemben. Amikor összeomlott a szovjet birodalom, és véget ért a hidegháború, akkor mindenkinek újra kellett gondolnia, hogy mit is jelent számára most Közép-Európa. Ezt Nyugaton is újragondolták. Nemcsak a kormányok, de az értelmiségi körök is, meg a médiakörök is, meg a professzori körök is, meg a gazdasági körök is. Mit is jelent Közép-Európa? Mi lehet Közép-Európából? Két dolgot mondtak. Az egyik, hogy egy gazdasági erőforrás lehetősége nyílik meg: privatizáció, beruházások és így tovább. Ebben nincs is vitám a nyugati politikai vezetőkkel. A második döntésük pedig az, hogyan kell politikailag értelmezni Közép-Európát. És akkor a nyugatiak valamilyen okból arra a döntésre jutottak, hogy az igazi veszedelem, amely Közép-Európa felől a nyugati világhoz érkezhet, a nacionalizmus és az antiszemitizmus. Tehát nem azt mondták, amit a magunkfajta, józan paraszti ésszel rendelkező közép-európaiak hittünk, hogy 45 év diktatúra után ennek a diktatúrának a maradványai jelentik továbbra is az igazi veszélyt, nem pedig egy ötven évvel ezt megelőző, Magyarországon nem több mint két-három évig tartó diktatúra visszatérése.

A Nyugat ahelyett, hogy a kommunizmus maradványainak felszámolásában nyújtott volna segítséget, és felismerte volna, hogyha a kommunista rendszer maradványai a felemelkedő Oroszországtól kapnak majd egy külső támogatást, s akkor Közép-Európa valóban egy komoly veszélyforrása lehet az egész nyugati világ számára, ahelyett, hogy ezt nevezték volna meg igazi veszélynek, ehhez adtak volna segítséget a közép-európai politikai erőknek, mármint hogy mindezt felszámoljuk, ehelyett a közép-európai – más országok nevében nem akarok beszélni, de –: a magyar jobboldalt belenyomták az antiszemitizmus és a nacionalizmus vádjába éveken keresztül. Ennek most következményei vannak, ugyanis a magyar jobboldal is emberekből áll, mi is emberek vagyunk. És amikor úgy látjuk, hogy tizenöt éven keresztül csupa méltatlan vád ér bennünket, és kiderül, hogy a történelem mégiscsak valahogy úgy fordul, hogy a mi helyzetértékelésünk volt a reális, akkor nincs olyan nagy kedvünk – mert nagyon sok jobboldalinak nincs nagy lelkesedése – az euroatlanti meg a transzatlanti együttműködés mellett kiállni.

A magyar jobboldal gondolkodása - hiszen látja, hogy mi történik, és érzékeli, hogy Oroszország felemelkedése után Közép-Európában európai együttműködésnek és transzatlanti együttműködésnek kellene következnie. Ez volna a racionális válasz, de az elmúlt tizenöt év fényében semmilyen lelkesedést nem érez iránta. Ez a helyzet. Elég megnézni a Magyar Nemzet hasábjait, és látom. Látom, hogy mi van. Tehát Magyarországon az a helyzet állt elő, hogy egy orosz katonai agresszió értékelése a Népszabadságban meg a Magyar Nemzetben nagyjából azonos. És ez nem azért van, mert összekeveredtek volna az álláspontok, ennek nagyon világos oka van. Hogy a Népszabadságban miért ez történik, azt pontosan tudjuk. Emlékszünk, ugye, a 2006-os választási kampányra, amikor az orosz államelnök itt volt, és kampányolt a mai kormány mellett. Egyéb összefüggésekről, ha megengedik, most nem is beszélek. Tehát azt értjük, hogy ott mi történik. De fontos, legalább annyira fontos, hogy azt is értsük, hogy velünk mi történik. Velünk pedig az történik, amit az előbb próbáltam leírni, hogy a magyar jobboldal pszichológiailag, érzelmileg az elmúlt tizenöt év hatására olyan állapotba került, amikor az eszével érti és tudja, hogy transzatlanti együttműködésre van szükség, de a szíve valahol mindig elmarad ettől a felismeréstől. Jó, világos, érthető okokból.

Azonban a biztonságunk a legfontosabb dolog a világon, higgyék el nekem, és én azt javasolnám a magyar jobboldalnak és a magyar jobbközépnek is, hogy próbáljunk a jövő felé gondolkodni, amikor a választ keressük a ma kérdéseire. És higgyék el nekem, hogy minden, bármi is történt az elmúlt tizenöt évben, bármennyi méltánytalanságot és igazságtalanságot kellett elszenvedni – úgy gondolom, hogyha valaki ezt a hangot megütheti, én az vagyok – ennek ellenére mi is a jövő felől gondolkodjunk, és lássuk be, hogy Oroszország felemelkedésével és a katonai agresszió útjára való lépésével egy másik korszak kezdődött el, ahol Magyarországnak biztonsági okokból szüksége van egy nagyon erős európai és transzatlanti együttműködésre. Ebben a keretben találhatjuk meg a jövőnket, akár mi is történt az elmúlt tizenöt évben.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Közép-Európa feladata. Meggyőződésem, hogy ebben a helyzetben, amiben most vagyunk, érdemes egy világos közép-európai küldetést is megfogalmazni. Szerintem a közép-európai államoknak – és mi szeretnénk is csatlakozni, én ezt levélben magam is megtettem, úgy értem, remélem el is ment a levelem a lengyelekhez, meg a balti államokhoz, hogy egyértelműen állást foglaltak a most zajló orosz agresszió ügyében – én érzem, hogy van itt egy közös küldetése, egy közös missziója. Közép-Európának ki kell állnia a demokratikus jogok védelme mellett, a demokratikus nemzetközi játékszabályok betartása mellett, a független államok függetlenségének tiszteletben tartása mellett józan, okos, de nagyon határozott, egyértelmű állásfoglalásokat kell a világ számára megfogalmaznunk annak érdekében, hogy mindenki érthesse, hogy Közép-Európa népei továbbra is a szabadság oldalán állnak.

A közép-európai szövetséget személy szerint is fontosnak tartom. Talán ma már nem emlékszünk rá, hogy 1998 és 2002 között volt is közép-európai együttműködés. Sajnos, nem volt olyan mély, mint kellett volna, és nem bizonyult olyan hosszú életűnek, mint amire szükségünk lett volna. De volt, hiszen 1998 és 2002 között zajlottak a tárgyalások az Európai Unióval. Akkor a Visegrádi Együttműködésben a tárgyalásokat kölcsönösen segítendő volt együttműködés. Azonban az európai uniós tagság bekövetkezése után ez megszakadt. Ezt kell újraélesztenünk. Egyetértek a miniszterelnök úrral, miszerint ez nem lehet csupán politikai természetű, hanem ki kell terjednie a gazdasági élet világára is. Ne felejtsük el: valaha a kereskedelmi útvonalak nemcsak nyugatról keletre haladtak, hanem északról délre is. Ez legalább olyan fontos érvrendszere volt az európai gazdaságnak, mármint a déli – északi tengely, mint a keleti és nyugati. Azonban a II. világháború után ezeket a csatornákat felszámolták, betemették. Nekünk érdekünk, hogy a Balti-tengertől az Adriáig Magyarországon keresztül vasútvonalak húzódjanak, közútvonalak húzódjanak, gázvezetékek húzódjanak, és ez a véráram is újra meginduljon az európai testben.

Politikai együttműködésre is szükségünk van. Mindamellett, hogy én a MOL-ra és a bankszektorra tett megjegyzéseket száz százalékig osztom. De ne feledjük el, hogy nemsokára, ha túljutunk az ír problémán, azért az Európai Unió új alapdokumentumát el fogják fogadni az európai népek, hatályba lép majd, ahol az eddigi vétójog megszűnik, nem kell minden fontos döntésben egyhangúság, hanem egy bonyolult számítási rend szerint csak blokkoló arányokat ismerünk. Tehát ha bizonyos számú állam, bizonyos számú állampolgárt képviselő állam képes a többségi döntést megakadályozni, akkor nem lép hatályba egy-egy közös európai döntés. Nevezhetjük ezt minősített többségnek is.

Tehát ilyen blokkoló többséget, blokkoló egységeket kell majd létrehoznunk, és ki mással tudnánk létrehozni majd blokkoló egységeket a számunkra kedvezőtlen döntésekkel szemben, ha nem a lengyelekkel, a csehekkel, meg a balti államokkal. Elegendő, mondjuk, ha a legfontosabb kérdésre, a mezőgazdaságra gondolok, ahol az európai államok többsége úgy akarja átalakítani a közös mezőgazdasági támogatás rendszerét, aminek Magyarország és Lengyelország egyértelmű vesztese lesz. Ezt nekünk meg kell akadályoznunk. Először érvekkel, aztán ellenjavaslatokkal, és ha nem megy, akkor blokkolással. Erre fel kell készülni. Ezért a közép-európai együttműködésnek nem csak az orosz relációban, hanem az Európai Unión belüli együttműködés tekintetében is lesz újra értelme. Ezért én támogatom, hogy ez épüljön újjá.

Van azonban ennek egy feltétele. Ennek az első számú feltétele talán az, hogy Magyarország akarjon Közép-Európához tartozni. Mert ma nem akar. Ma egészen mást olvasok ki abból, amit a kormányunk tesz, mást mondanak számomra azok a döntések, amelyeket a kormány rendszeresen meghoz. Szeretném a belpolitikát egy mondat erejéig kiemelni. Első látásra a magyar belpolitika is ugyanolyan bonyolultnak tűnik, mint az egész grúz-orosz viszonyrendszer. És amit tettünk előbb a grúz-orosz konfliktus esetében, azt érdemes megtennünk a magyar belpolitikával is. Összpontosítsunk a lényegre; a zavaró zajokat szűrjük ki. Ha ezt tesszük, akkor nagyon gyorsan egyetértésre fogunk jutni abban, hogy mi a baj Magyarországon. Magyarországon az a baj, hogy a kormány egyoldalúan felmondta a társadalmi szerződést.

Minden európai civilizációs együttélés alapvető tétele, hogy megállapodást kötnek egymással az adott állam országai arról, hogy mit és milyen irányban tesznek, mit és milyen irányban döntenek el, milyen irányba igazítják a lépéseiket. Ez a megállapodás szimbolikusan mindig a parlamenti választásokon újul meg. És amikor egy kormány – mindegy, hogy jobb- vagy baloldali kormány a mondandóm szempontjából – egyoldalúan felmondja a megállapodást, akkor kezdődnek a bajok. Egyik baj hozza a másikat. Magyarországon ezt a megállapodást a kormány egyoldalúan felmondta.
Egyoldalúan felmondta az oktatási rendszer fenntartással kapcsolatos kötelezettségét, felmondta az egészségügyi rendszer fenntartásával kapcsolatos kötelezettségét, a közszolgáltatás – posta, miegyebek, közlekedés – fenntartásával kapcsolatos kötelezettségét, és felmondta most már lassan a közbiztonság fenntartására vonatkozó kötelezettségeit is, és „farkas a farkasnak” állapota alakul ki az ország számos területén.

Gondolom, hogy példákat ennek alátámasztására nem érdemes citálnom, mert Önök is látják és olvassák mindazt, amit én is látok és olvasok. Egész addig, amíg a mindenkori magyar állam és az azt irányító mindenkori kormányzat nem tér vissza a társadalmi szerződések és megállapodások rendszeréhez, amíg nem sikerül azt helyreállítanunk, amíg az egyoldalúan felmondott társadalmi szerződés helyébe nem lép egy új egyezség, addig Magyarország bajait nem tudjuk orvosolni, és Magyarország nem tud csatlakozni azokhoz a közép-európai országokhoz, amelyek nem nyugszanak bele abba, hogy látszólag gyengék: tehát erősek akarnak lenni.

Nekünk is egy erős Magyarországra van szükségünk, és Magyarország akkor lesz a mainál erősebb, ha helyreállítja a társadalmi szerződést, ha új egyezséget kötünk az országon belül, és helyreállítjuk a korábbi közép-európai egyezséget is a közép-európai államok és Magyarország között. A számokat a lengyel miniszterelnök úr elmondta. Ha egyben nézzük a gazdasági teljesítmény, népesség és potenciál szempontjából a közép-európai államokat, akkor kiállja a versenyt, állja a próbát mind a tőlünk keletre, mind a tőlünk nyugatra lévő, jelen esetben orosz, illetve európai területekkel, illetve gazdaságokkal. Közép-Európának tehát önbizalomra van szüksége. Ha van önbizalom, akkor létrejön a megállapodás, akkor lesz egy erőteljes Közép-Európa, amely nem állandóan csak a harapófogóba szorítottság érzésével küszködik, hanem képes lesz arra, hogy a XXI. század európai politikájában és gazdaságában számottevő tényezővé váljon.

Mindezt ráadásul úgy kell megtennünk, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy mindaz, ami a világban történik, ma valójában kedvezőtlen a nyugati civilizáció számára. Ezt is fontos tudni. A globalizáció – akármit is értünk alatta pontosan, az egész folyamatrendszer, ami jellemezte az elmúlt 20-25 esztendőt – ezidáig a nyugati civilizáció érdekeit szolgálta atekintetben, hogy az erőforrásokat a nyugatiak, vagyis a mi szempontunkból szerencsés módon áramoltatta a glóbuszon. A globalizáció eredményeképpen a Nyugat minden más kultúrkörnél nagyobb léptékben erősödött. Azonban ennek most vége van. A globalizáció haszonélvezőinek a trendje megfordult. Ma a globalizáció első számú haszonélvezője Ázsia.

Tehát nekünk egy olyan világgazdasági rendszerben kellene tényezővé válnunk, amikor nemcsak Közép-Európát fenyegeti a leértékelődés veszélye, hanem az egész nyugati civilizációnak a súlya, a jelentősége, a kilátásai globális összefüggésben a következő 15-25 évre gondolva csökkenjen. Ebben a nehéz közegben kellene nekünk közép-európaiként és magyarként is helyt állnunk. Ehhez politikai változás kell Magyarországon, és politikai változásra van szükség Közép-Európában is. Örülök, hogy mindezt elmondhattam Önöknek.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/73961