„Nem az a kérdés, hogy Kertész Imre magyarellenes-e (Szerintem ezen a pályán számos hazai kollégája kilométereket verne rá), vagy, hogy egyáltalán magyar-e? Ezt mindenki eldöntheti maga ideológiai fixációi és vérmérséklete szerint. A lényeg az: ő magyarnak érzi-e magát? Erre a választ pedig többször és kristálytisztán megadta.
Az is teljesen meddő és értelmetlen vita, hogy irodalmi alkotóként megérdemelte-e a Nobel-díjat, vagy akár a mostani kitüntetést? Ízléseken nincs értelme vitatkozni, és különben is tudjuk, hogy a díjakat nem kapják, hanem adják. És máris a legfontosabb pontnál vagyunk: miért adjuk neki? Miért akarjuk ráerőltetni Kertészre a magyarságot, és miért akarjuk a magyarságra ráerőltetni Kertészt? Aki a nélkül is jó író (szerintem nem a közepesen unalmas Sorstalanság, hanem sokkal inkább pl. Az angol lobogóhoz hasonló kisregényei miatt), hogy magyar lenne – nekünk meg nélküle is bőven van kire büszkének lennünk.
Kertész Imrét nem gyűlölni kéne – csak tudomásul venni, hogy nem tartozik közénk. Nem bálványozni – csak néha olvasni, mert amúgy érdemes. És végképp nem kitüntetni – hanem békén hagyni végre, és csendesen lemondani róla. Ő maga döntött így, sem jogunk, sem szükségünk nincs rá, hogy ezt kétségbe vonjuk.”