Veronese: Vacsora Lévi házában
Vendégszerzőnk, Bátorfy Attila (Kreatív Magazin; Brotherhood of the Baby Powder) írása.
*
Még az Alföldi-féle István, a király kapcsán tűnt fel: a jobboldali véleményformálók körében elterjedt, hogy esztétikai fogalmakat használva próbáltak többnyire művészettörténetileg is jelentőséggel bíró állításokat tenni arra vonatkozóan, hogy mi a helyes, mi az illendő, mi a méltó, mi a történelmileg hű, mi fér bele az aktualizálásba, hogyan lehet az eredetivel bánni. Egyáltalán: milyen a helyes és az erkölcsös művészet?
Ezek a kérdések a művészet története során sem pusztán akadémikus, a korok intellektuális elitjei által egy villában vagy kávézóban megfogalmazott kérdések voltak, hanem pontosan az esztétikai-erkölcsi előírásaiknál fogva a művészet gyakorlatára is hatást fejtettek ki. A 16. század elejétől kezdődően kibontakozó, humanista gyökerű művészetelméleti/esztétikai irodalomnak szintén központi kérdése volt a helyénvalóság és az illendőség. Végső soron arra próbáltak válaszokat adni, hogy hogyan ábrázolhatóak helyesen a bibliai és történelmi személyek és események, és ennek milyen erkölcsi alapjai, illetve milyen erkölcsi következményei vannak? Ez a folyamat elválaszthatatlan az akademizálódástól, a művészet teóriájával foglalkozó értelmiségiek céhesedésétől, továbbá a több évszázados hatású művészéletrajzok tartalmától.
Ma már könnyebben átlátjuk, milyen következményei voltak az ilyen elméleten alapú művészetnek, illetve értékelésének.
*
Masaccio: Kiűzetés
Van Eyck: Madonna a templomban
Mantegna: Keresztrefeszítés
Egészen a 19. századig a reneszánsz előtti középkori művészet elfajzott művészetnek számított, ahogy a reneszánsz és a barokk közötti manierizmus is. Az elméletírók válogatott jelzőkkel illették az Alpokon túli középkori és korabeli művészetet egyaránt: noha a mesterségbeli tudást sokszor elismerték, aránytalannak tartott alakjait förtelmesnek, visszataszítónak, undort keltőnek nevezték, kompozícióikról, színeikről azt állították, hogy hiányzik belőlük a harmónia, a kellem, a világosság, a jó modor, a fennköltség és a nemesség. A gótikában és a manierizmusban is a mértéktelenséget, a jó arányok hiányát korholták, mely jellegzetességek ráadásul a művészek és művészetük erkölcstelenségéről is számot adtak. Ez az akadémikus művészetszemlélet merőben idealisztikus volt. Számos festőt és szobrászt már pusztán azért kárhoztattak, mert úgy formázták meg az emberalakokat, amilyenek a valóságban és nem úgy, ahogyan az idea szerint lenniük kellene.