Vendégszerzőnk, ma-ki írása.
*
„Az aratnivaló sok, de a munkás kevés: kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.” (Máté 9:37-38)
A munkaerőpiacon sajnos pont nem ez a helyzet: a munkásnak nem jut elég aratnivaló, mert állítólag akkora a verseny a munkások között. Állítólag. Mit is gondoljunk erről mostanság, amikor a munkanélküliségről gyakran úgy beszélünk, mintha rajtunk kívül álló jelenség lenne, ami néha felüti a fejét, mint egy járvány, itt-ott lesújt szerencsétlen áldozataira, aztán odébb áll? A beszédmód, ahogy a kifejezést használjuk, elidegeníti tőlünk a jelenséget. A munkanélkülieket ambivalens viszonyulások veszik körbe: hol szánalommal vegyített elismeréssel, máskor mint ápolásra szoruló beteg emberekre tekintünk rájuk.
A munkavállalók munkaviszonnyal kapcsolatos elvárásai gyakran köszönő viszonyban sincsenek a munkával. Hiszen mi is lehet a célja a sikeres munkaviszonynak? A munkaadó és a munkavállaló közös érdeke, hogy a munkahely a lehető legsikeresebben teljesítse a feladatát és így az igényeket a lehető leghatékonyabban elégítse ki. Az eredmény működőképes és produktív viszony munkavállaló és munkaadó között.
A munkával kapcsolatos törvénykezés ehhez képest a munkavállaló érdekvédelmén túl annak szánalomra méltó istápolását képviseli. Eközben a munkaadó lehetőségei olyan mértékben leszűkítettek, hogy a szabályok betartása szinte a munkahelyek teljes ellehetetlenüléséhez vezetne, ezzel rengeteg lehetőségtől megfosztva az egyébként állandó aggodalom tárgyát képező munkavállalót. A munkavállalót megilleti a munkája, teljesítsen bárhogyan is. Ez pedig nonszensz. A törvénykezés olyan helyzetet teremt, mintha a munkavállalónak teljesítménytől függetlenül járna a munka. Ez alig kezelhető, lehetetlen helyzeteket teremt. A munkaügyi törvény gyakorlatilag nem ismeri el az elbocsátást, és a hivatalos keretek között a munkaadónak alig van lehetősége a teljesítmény, szorgalom, rátermettség szerinti minősítésre.
*
Az eredmény: jogokat és kötelezettségeket tartalmazó kétoldalú megállapodások helyett a teljesítménytől független jogosultságok a meghatározóak. A munkavállalónak jár. A munkavállalót megilleti. A munkavállalónak joga van. Ilyen mondatokkal vannak telipakolva a különböző munkaügyeket szabályzó szövegek és magában a közbeszédben is ez a gondolkodásmód a jellemző. De mégis, milyen alapon? A másik oldalon ennek pont a fordítottja látható. A munkaadók számára abszurd elvárások tömkelegei, amelyek arra irányulnak, hogy alkalmazottaik semmilyen módon ki nem érdemelt juttatásait biztosítsák.
És hogy mindebből mi következik, vagy ami még fontosabb, mindez miből is következik? Az, hogy sajnos elvesztettük realitásérzékünket. Munkaadó-munkavállaló viszonya rendszerint csapnivaló, az egyes emberek képességeihez mérten elvárható teljesítménye minősíthetetlen. Lustaság, motiválatlanság, igénytelenség és a teljesítményünkhöz mért irreális elvárások jellemzik munkamorálunkat. Munkavállalóként nem az élet rendjeként éljük meg azt, hogy dolgoznunk kell, hanem teherként, plusz feladatként, időpazarlásként tekintünk az előttünk álló feladatokra.