Az észtek rokonaink. Az észtek sorstársaink. Lenne miért összefognunk. Lenne miért kapcsolatainkat tovább (és nem lefelé!) építenünk ebben a világpolitikai helyzetben.
Miután a magyar kormány bejelentette, hogy bezárja észtországi, tallinni nagykövetségét; most Észtország is úgy döntött, megszünteti a budapesti nagykövetséget. Egy igazi lose-lose szituáció, még ha egyébként a történet a diplomácia szokásjogát is követi.
Még július elején közölte Nagy Anna külügyi szóvivő, hogy Mongóliában és Ecuadorban nyílik hamarosan magyar nagykövetség, míg a ciprusi és az észtországi bezár. A keleti nyitáshoz tehát egy távol-nyugati nyitás is bekapcsolódik, csak közben a közeli, rokoni, sorstársi kapcsolatainkat leépítjük. Igen, van úgy, hogy a politikai és gazdasági folyamatok eredményeként nagykövetségeket nyitnak és zárnak be országok, itthon is történtek már nagyobb leépítési és itt-ott nyitási, újranyitási hullámok a magyar diplomáciában. No de Észtország esete azért csak megér egy pár gondolatot.
Számoljuk össze, hány rokon államalkotó nép van a világban (a lassan mainstreammé váló szittya, turáni elméleteken túl). Kettő. A finnek és az észtek. Közülük a finnek, az egykori lesajnált, halszagú rokonok a 20. század folyamán egy eldugott, erdőborította tartományból a világ egyik leggazdagabb, legélhetőbb, legfejlettebb (s ne feledjük azért, legunalmasabb) országát teremtették meg ügyes bel- és külpolitikájukkal.
Kisebbik rokonaink, az észtek szintén nekifutottak a független létnek, de aztán a Szovjetunió évtizedekre bekebelezte őket, miközben ott irtotta, nyomta el az észt kultúrát, öntudatot, ahol csak tudta. A kilencvenes évek eleji függetlenedés után azonban Észtország remek rajtot vett, és azóta is az egyik legizgalmasabb, sok szempontból példaértékű, tanulságos pályát futotta be a kelet-európai posztkommunista országok közül − ráadásul a Szovjetunió terhes örökségével, ezen belül is a nyomasztó létszámú orosz kisebbséggel a hátán, a hatalmas Oroszország közvetlen, apró szomszédaként.
Az egy külön téma, hogy az észt politikai mainstream jellemzően − a többi kelet-európai országtól eltérően − konzervatív-szabadelvű nézeteket vall. Ezt egyes feszültebb helyzetekben akár egy különös turbónacionalista-turbóliberális elegynek lehet nevezni. Az bizonyos, hogy az észt közéletben sokszor szerencsés összetételben keverednek jobboldali-konzervatív nézetek liberális, szabadelvű megközelítésekkel. Az eredmény pedig egy saját kulturális, történelmi hagyományaira dacosan büszke; ugyanakkor politikailag, gazdaságilag, katonailag, technológiailag elkötelezetten a Nyugat és a jövő felé tekintő kis ország megszületése lett.
Nem is kell sokat ragozni a szempontokat. Az észtek rokonaink. Az észtek posztkommunista sorstársaink. Az észtek EU- és NATO-társaink. Van miért együtt küzdenünk ezekben a szervezetekben. Van mit tanulnunk egymástól. Lenne miért összefognunk. Lenne miért kapcsolatainkat tovább (és nem lefelé!) építenünk egy olyan helyzetben, amikor Európának éppen magára kellene találnia a keleti Oroszországgal kapcsolatos újbóli konfliktusban. Az észtek maguk láthatóan nagyon feszülten figyelik az orosz medve mozgását és a nyugati politikai és katonai szövetségek reakcióit.
A diplomácia nem csak követségi költségvetések egyenlegén, a megéri-nem éri meg materiális mérlegén alapszik. Minden apró mozzanat egy-egy politikai jelzés is az adott partner − és az összes többi szereplő − felé. Azzal, hogy 2014 nyarán megszüntetjük a tallinni magyar nagykövetséget, hát, tényleg jeleztünk valamit a világpolitikának. De legalább a kies Quitóban és az izgalmas Ulanbatorban tovább építhetjük a nemzetközi együttműködés rendszerét!
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Szerencsére sem az utasok, sem a személyzet nem volt veszélyben.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
A változás minden új sorkatonára vonatkozik.
Abban is biztosak lehetünk, hogy ez még nem az utolsó fejezet. És én már azt nagyon várom, hogy megjelenjen a film végén a felirat: VÉGE.
Sok forog most kockán a belga fővárosban.
Ne fusson, ki merre lát, mert még a végén az ő vagyonának a befagyasztása lesz a következő lépés. Kohán Mátyás írása.
