Lett egy olyan emlékművünk, ami senkinek nem hiányzott, senki nem kérte, ellenben sokakat sért és még diplomáciai konfliktusokat is okoz.
Vasárnapra virradóra helyére került a német megszállás áldozatainak emlékművének szoborcsoportja. Az éjjeli órákban, kordonok és rendőrök védelmében emelték be a már álló oszlopok elé az angyalt és a sast. Az eddig sem dicső, eddig sem méltóságos történet e mozzanata is nélkülözött minden dicsőséget, minden méltóságot, akár logisztikai, akár botránymegelőzési okai voltak az időpontválasztásnak.
Senkivel, de tényleg senkivel nem találkoztam, aki ezt az alkotást igazán magáénak érezné – nem csoda, hogy avatatlanul marad. Így aztán lett egy olyan emlékművünk, ami senkinek nem hiányzott, senki nem kérte, ellenben sokakat sért és még diplomáciai konfliktusokat is okoz (elég csak az alkotás ellen tiltakozó Egyesült Államokra gondolni, akiknek ráadásul onnan néhány méterre áll a nagykövetsége). Ez kétségkívül olyan politikai teljesítmény, ami párját ritkítja.
Pedig a sejthető alapötlet kifejezetten rendben volt: ha már a dicsőséges Vörös Hadseregfelszabadítási obeliszkjét államközi szerződés miatt nem lehet eltüntetni a térről, akkor értelmezzük át úgy, hogy az ovális alakú tér másik fókuszpontjába is egy totalitárius megszállásra emlékező jelképet állítunk. De ehhez elég lett volna egy másik obeliszk, a megfelelő feliratozással.
Ehelyett sikerült egy dagályos, giccsesen figuratív valamit odatelepíteni, ami tartalmában és esztétikájában is vállalhatatlan. A kész szobroknak a korábban ismert tervekhez képest két új eleme is van: a német birodalmi sas meggyűrűzése – 1944-es feliratozással, biztos, ami biztos – és az arkangyal kezében tartott (onnan kihulló?) országalma, ami még zavarosabbá teszi azt a szándékot, hogy az angyal ne a magyar államot, hanem az áldozatokat szimbolizálja.
Nem emlékszem olyanra, hogy valaha is elmaradt volna akár csak egy utolsó kis bronztábla avatása is. Az emlékmű állítója rendszerint büszke arra, hogy emlékezik és ahogy emlékezik, beszédet mond, koszorúz, és így tovább. Az elmaradt avatás alighanem annak a nagyon késői felismerése, hogy ezt nem kellett volna. A kormánynak számos lehetősége lett volna jobb belátásra térnie, és hagyni a fenébe a Budapest egyik legszebb terét elcsúfító, zavaros, önfelmentő és -becsapó koncepciót – mégis végigvitte, csakazértis.
Ez az arrogáns csakazértis-motívum teszi az emlékművet az Orbán-kormány legnagyobb szimbolikus öngóljává. Felépítette a hatalmi arrogancia kitűnően gyűlölhető jelképét, amit aztán őriztethet készenléti rendőrökkel, körbekordonozva.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
„Az Orbán-kormány alkotta meg Európa egyik legszigorúbb Büntető törvénykönyvét” – szögezte le a Belügyminisztérium.
A fitneszguru nem ért egyet a Tisza által tervezett SZJA-emeléssel.
Óriási ováció fogadta a miniszterelnököt a rendkívüli Lázárinfón.
A szegediek is üdvrivalgással fogadták.
