Izgalmas játék Brüsszel. És, vigyázat, többszereplős. Első ránézésre bonyolult, de ha a hatalom logikája mentén közelítjük, talán érthetővé és valóban izgalmassá válik. Annál is inkább, mert az intézmények hosszú időn keresztül épülgettek, építgették őket, senki sem szívesen rombolja le teremtményét, inkább használja, felhasználja azt. Az asztalnál ülők − nevezhetjük őket pártcsaládoknak, akik különböző intézmények vezető tisztségviselőit, mint a Bizottság elnökét, a Tanács tagjait vagy elnökét, a Parlament különböző tisztségeit adják − jól ismerik a szabályokat, egymást is, mindenki olvas a másik tekintetéből, arcrezdüléséből, mozdulatából. Félszavakból is megértik egymást. Persze az asztalhoz kerülni is küzdelmes folyamat, ott maradni és játszani pedig még inkább az. Tudja ezt mindenki. Ezért is játszanak tovább. A téteket pedig most kezdték csak emelni. De a játék valódi izgalmai nem csak a felszínen mozgó bábuk botladozásairól szólnak, hanem a háttérben köttetett alkuk, az elvek és az egyéni (értsd belpolitikai) érdekek széles tárházából adódnak. A hatalmi játszma íratlan szabályainak szerves része a kétértelműség, a joghézagok, az intézmények ütközésének kiaknázása.
A 2014-es brüsszeli casting még csak most kezdődött el, ahogy az intézményrendszer továbbgondolása is. Bár sokan szeretnék külön látni őket, de ez a két terület kettő nehezen választható el egymástól. A májusi európai parlamenti választások eredményéből is kiderült, hogy a jelenlegi rendszerrel szemben egyre inkább növekszik az ellenállás. Igaz, hozzátehetjük, hogy a tagállamok kormányai, ellenzékei helyzeti előnnyel bírnak a hazai médiában a Bizottsággal szemben. Természetesen a bűnbakképzésnek nagyon jó motiváló, mozgósító ereje van, de nem mindenhol. Nem mindenhol szereti a társadalom a forradalmi hangulatot, legkevésbé Németországban, ahol az ügymenet biztosítása érdekében, minden új irányzat, esetleges társadalmi elégedetlenség megakadályozására ismét megköttetett a nagykoalíció, a GroKo. És ez Európa további dinamikáját is meghatározhatja.
*
A Spitzenkandidat (csúcsjelölt) eredetileg valóban az Európai Parlament demokratikus legitimációt javítani kívánó kísérlete volt (rögtön tegyük hozzá, hogy az EU intézményei számára úgy kellett, mint a sivatagban egy csepp víz); azonban ehhez kellett egy alany is, aki hajlandó felvállalni a Szerződéseket kicsit lazábban interpretáló olvasatot. Tehát, ha nincsenek Schulz (eddigi EP-elnök, most a szocialista frakció vezetője) egyéni ambíciói, akkor nincsenek Spitzenkandidatok sem. És akkor már a Néppárt sem szeretett volna kimaradni a népbarát imázsból, és a szocikhoz képest valamivel demokratikusabb módon Junckert emelte pajzsra a néppárti küldöttség a francia Michel Barnier-vel szemben.
De Schulz rossz számokat játszott meg: nem a szocik nyerték meg az EP-választást, így számára okafogyottá vált a bizottsági elnöki posztért való küzdelem. Ekkor jött egy újabb személyes ambíció: miért is ne lehetne bizottsági alelnök, hiszen életét és vérét adta Európáért a kampányban, Junckerrel (és Verhofstadttal, Ska Kellerrel) együtt. Elválaszthatatlan szövetségesek lettek.