A fent idézett latin-magyar mondás tulajdonképpen a magyar politikai fölény, majd a magyar kultúrfölény eszméinek a lehető legrosszabbul értelmezett változata volt, viszont abszurd módon kiválóan illeszkedett a kádári „proletár nemzetköziség” és „szocialista hazafiság” lózungjai mögött megbújó, a magyar fogyasztási (és trükközési) fölényt sulykoló alattomos propagandába.
Látható tehát, hogy a magyar önkép – a legkülönbözőbb, a befelé fordulást sajnálatos módon elősegítő okok miatt, amelyek között Trianon az egyik legfontosabb – az egyes civilizációs központok iránti hasraesés és a velünk végül is azonos sorba kényszerülő, bár a „győztes” koncepcióját fenntartani igyekvő szomszédos népek iránti lenézés között oszcillált. Nem lehet kétséges, hogy a megismerés, a másik tanulmányozása a saját önképünk, a magyar identitás tisztázását és erősítését is elősegíti – erre egyébként a legjobb példa a szlovák és az ukrán történeti kreációk és nettó hazugságok sorát bemutató
Kis szlovák legendárium sorozat Vhailor és Agent Ungur tollából a Mandineren. Mindez – a magyarokkal szembeni nemzetkonstrukció, a velünk szembeni néha mégoly lenéző vagy éppen ambivalens hozzáállás – azonban nem jelenthet akadályt, hogy megtaláljuk a közös hangot, sőt, akár a közös nyelvet is.
Régi igazság, hogy Magyarország a germán és a szláv tenger közepén fekszik. Ráadásul 1945 után mintha az utóbbi kerekedett volna felül. Hetven évvel ezelőtt ez bizonyos „visszafejlődést” is jelentett, bármit is írjanak a reformista értelmiségiek a kommunista rendszerek modernitásáról. „A kelet-európai országokban, ahol az oroszok özönlöttek nyugat felé, újra megelevenedtek valami primitív múlt jelenetei, tompító részegség, paraszti ételek, lovas szerekek, sáros utak, csupa zöld keleti faluvilág, még nem gépesített és vasba vert, hogy megfeleljen a sztálini Szovjetunió szabványainak, bár csakhamar ezt erőszakolták rá” – írja John Lukács 1945 című könyvének elején.