Próbáljuk meg függés nélkül! − Kivonuló középosztály XXXV.

A PLT cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában, amire elsősorban magukat megszólítottnak érző olvasóink írásait vártuk. Az eddig megjelent írásokat itt olvashatják.

Olvasónk, _sárospataki lány_ írása.

*

Próbáljuk meg függés nélkül!

Z. egy reggel felébredt, és azt vette észre, hogy a cége megnyert egy közbeszerzési pályázatot 21 millió forintért. A projekt bekerülési költsége 13 millió, a „közvetítőknek” visszafizetendő összeg − ún. kopás − körülbelül 8 millió forint, vagyis közel negyven százalék. A különbség, más néven profit, pontosan 0 forint lett. Persze, elnagyolt a számolás, lehet, hogy maradt a zacskó alján pár száraz, zörgő százezer forintos, de a lényegen ez nem változtat. Béreket, irodabérlést tud fizetni, növekedni, tartalékolni továbbra sem képes.

T. egy másik reggel arra ébredt, hogy kapott egy e-mailt. Kódolt tartalma az volt, hogy fáradtságos munkájának eredményeképpen megnyerhetne egy EU-s pénzből finanszírozott közbeszerzési eljárást, de sajnos nem elég nagy a cégének a forgalma, sürgősen keressen egy főválallkozót. T. egész nap rohangált meg telefonált,
végül kiderült, hogy ezeket a feltételeket (pl. éves forgalom), amelyet az állam, a minisztérium kikötött az EU-s pénzosztó pályázaton, nagyjából 5 cég teljesíti, ebből 4 multi, egy pedig magyar, a Magyar Feudális Munkapárt holdudvarához tartozik. Mivel T. a holdudvar-cégektől hányt, kiválasztotta azt a multit, ahova hamarabb be tudott jutni. T. már rutinosan képezte az árat, 13 milliós bekerülési költségre és 8 millió kenőpénzre rátett még 9 millát, biztos ami biztos. A multi vállvonogatva felvállalta a fővállalkozást, rátett 60 millió forint hasznot, meg egy semmittevő projektmenedzsert. A projekt sikeresen lefutott, az elkészült terméket soha, senki nem használta.

L. egy reggel arra ébredt, hogy közbeszerzési és pályázatíró rutinját a kulturális életben kamatoztatva, az NKA-nál megpályázott támogatást a félprofi zenekarának lemezkiadására megnyerte. Csókos nélkül, hihetetlen, eleve nincsenek beváltható politikai kultúrkapcsolatai. Örült, hozzátett magyar átlag feletti fizetéséből még annyit, felvették a lemezt, megjelent kritika pár újságban, vigyázva a balos-jobbos egyensúlyra. Ezután megkeresett pár koncertszervezőt. Az egyik elutasította, mert nem zsidó (nem mondta ki, de lehetett érteni), a másik azt mondta, hogy ebben a zenében túl sok a zsidós elem. Semmi baj, L. elkezdett maga kilincselni. Elment koncertet lekötni a három nagyobb budapesti klub egyikébe, amelyet tudvalevőleg politikai alapon támogattak hellyel és pénzzel (egyébként a többit is). A szervező, D., tömény marihuánafelhőben ücsörgött üveges tekintettel, pedig csak
délután öt volt. Sajnos a következő hónapra betelt minden időpont. És az utána levőre akkor? Arra csak a jövő hónapban lehet majd egyeztetni. Dehát az akkor már be lesz telve, mint most a jövő hónap, nem? De. L. émelyegve, ökölbe szorított arccal felhívta régi osztálytársát, akinek volt ún. kulturális menedzsment tapasztalata, és megkérdezte, mit kell tennie, hogy legyen lekötött koncert? Menj le szívni párszor D.-vel, vagy keress egy politikust fölötte, aki rászól. De a zene minősége? Megjelent lemez? Ugyan, D. csak a nyolcvanas évek alternatív retteneteit szereti, meg azon fiatal lányok amatőr zenekarait, akiknek éppen udvarol.

O. válása után összejött egy szimpatikus fiatalemberrel, K.-val. O. lánya gyűlölte K.-t, el akart költözni. O. lánya sajnos személyiségzavaros, esetleg szimplán hazudozós, ezért végighazudta a gyámügyet, gyermekvédelmet, hogy őt bántják, elhanyagolják és korlátozzák, simán megvezetve a tapasztalt szakembereket. Ennek folyományaként a gyermekvédelemnél az egyik tapasztalt szakember letámadta O.-t és K.-t, hogy hogyan gondolják ennyire konzervatívan nevelni ezt a gyereket, meg fog nyomorodni lelkileg! Ez már nem a hetvenes évek! A gyerekvédelem tapasztalt szakember vezetője pedig O. panaszára azt mondta, hogy nyugi, mindjárt győz a választáson a Fiatal Feudalisták Szervezete, az majd kisöpri ezt a liberális szemetet a magyar szociális ellátórendszerből.

Z. mesélte, hogy 2006-ban sétált a belvárosban, amikor a rendőrök rátolták a béközepet a Fifeszre. Z. zenész, és Madaras Demokraták Pártjában is politizált még a kilencvenes évek elején, értelmiségi okokból. Akkori párttársai 2006-ban magas pozícióban voltak, felhívta hát őket, hogy ez, ami történik, nagyon gáz. Egy hónap alatt különböző fesztiválok lemondták a jövő nyári koncertjeinek felét. B. a fészbukon egyszer elejtett egy megjegyzést, hogy miért sírnak a független színházak, hogy nem kapnak támogatást, holott a sikeresek, ha nem 1000 forintért adnák a jegyet, hanem 5000-ért, akkor önellátóak lehetnének. Erre a baloldali értelmiségi ismerősei lefifeszesezték, holott B. csak unta, hogy a művészet nem megmérettetik, hanem szubvencionáltatik, nem teljesítmények és értékek vannak, hanem haverok, és akol-meleg, lábszagú értelmiségi körök, meg értelmiségi klientúra-etetés.

*

E sorok írója akkor lépett le Svájcba, egy svájci felső-közép fizetésért, amikor az ürülék már a légkondicionálóig ért. Tudása és tapasztalata ért ennyit a svájci nemzetgazdaságnak. Megfogadta, hogy soha többé nem dolgozik a magyar államnak, sem beszállítóként, sem alkalmazottként; nem fog elvárásokkal hangszerhez nyúlni − olyan elvárásokkal semmiképpen, hogy művészete a zenei piacon úgy igazából megmérettetik és beárazódik. Igyekszik a legmesszebb elkerülni a magyar ellátórendszereket. Igyekszik nem politizálni. Kifizeti a CHF-hitelét. Fut, lefogy 20 kilót, megtanul lebegni, testen kívüli jóga-tanfolyamon vesz részt (a biztosítása fizeti). Megmássza az Eiger északi falát és eltesz pár befőttesüveg friss levegőt későbbre. Vesz rendes fotófelszerelést, mert a legutóbbit ellopta K., a festő-mázoló, aki felújított nála, és utána − de még a bére utolsó részének kifizetése előtt − érthetetlen módon eltűnt a fényképezőgéppel együtt.

Jövő év elején, úgy néz ki, hazamegyek. Ennek okai vannak, objektívek, szubjektívek meg kulturálisak; és bízom abban, hogy öregebben, tapasztalattal a hátam mögött és a magyar rögvalóságtól való minimális függéssel lehet ott élni − az egészet érdeklődve, ám kartávolságban eltartva figyelni. Mert, végül is, magyar vagyok.