Ráadásul a mai baloldalnak még ehhez a tradicionálisnak nevezhető baloldalhoz is vajmi kevés köze van.
A mai baloldal története – tetszik, nem tetszik – az orosz megszállással kezdődik, ami azonnal a hazaárulás diszkrét báját is kölcsönzi neki. A mai balliberális értelmiség szellemi ősatyja – bármennyire szeretnék is – nem Szabó Ervin, hanem Révai József és Lukács György. Hogy ez mennyire így van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a savonarolai hevület, amellyel hatalomra kerülésük után azonnal leszámoltak a tradicionális (értsd: nem moszkovita) baloldal képviselőivel. Legalább annyira keményen üldözték őket, mint a jobboldaliakat. Az senkit se tévesszen meg, hogy szavakban ugyanazt követelték – szabadság, egyenlőség, testvériség –, mint a háború előtti baloldal. Szokásukhoz híven hazudtak ugyanis. Szabadság helyett diktatúrát, egyenlőség helyett a kommunista nómenklatúra uralmát, testvériség helyett pedig a feljelentgetős csengőfrász korát hozták el.
Furcsák Kis tétova mentegetési kísérletei, miszerint a kommunizmus „modernizáló diktatúra” lett volna, amely „erőszakkal és torz módon ugyan, de közelítette a fejlett országokéhoz Magyarország társadalomszerkezetét” és ezzel késszé tette az országot a liberális demokrácia befogadására. Nem tűnik fel, hogy a társadalmi csoportok módszeres szétverése, a korrupcióval fűszerezett hazudozás annyira megsemmisítette a közösség szerkezetét, hogy az orientáció nélküli, atomizált társadalom tulajdonképpen bárminek befogadására készen állt, ami több pénzzel kecsegtette. Hogy az ország fogékony a Kis által favorizált minimális állam liberális elvének elfogadására, azt Kis néhány igencsak sajátságos példával igyekszik bizonyítani. Felteszi a kérdést: ha a nép csak a paternalista államban érdekelt, „miért választotta több millió magyar a magánnyugdíjpénztárat 1997-98-ban” − nos, azért, kedves János, mert kötelező volt; s „miért nehezményezte a közvélemény nagyobb része a magánnyugdíjpénztárak visszaállamosítását 2011-ben”, nos, nem nehezményezte. A közvélemény-kutatások kérdésfeltevésétől függően a társadalom megosztott volt ebben a kérdésben, de határozottan „nagyobb része” nem ellenezte – kivéve természetesen a Klubrádiót. És „miért kifogásolta a többség 2010 végén az Alkotmánybíróság jogköreinek csorbítását”? Sajnos a felmérések szerint a társadalomnak mintegy 30%-a hallott egyáltalán a dologról, így aztán a többség nehezen ellenezte ezt.
Nem gondolom, hogy Kis szándékosan csúsztat vagy hazudik. A dolog hátterében valami más húzódik meg: valami sokkal mélyebb és általánosabb, valami olyasmi, ami sokkal régebbi és gyökeresebb, mint ez a mostani helyzet. Az MSZP szórakoztató Sancho Panzája, Török Zsolt beszélt utoljára a „körúton belüliségről”, mint sajátos élethelyzetről és világlátásról, Konrád György kapcsán. Azt kell mondjuk, az MSZP gömbölyded, félig sem művelt társadalomkritikusa valami létezőre tapint rá. Valóban húzódik valahol egy határ – olyan, amelyik valószínűleg létezik földrajzilag is –, ami elválasztja a balliberális értelmiséget az ország többi részétől. Budapest, mint egy furcsa, idegen enklávé elkülönül az ország többi részétől, és itt most nem csak a „vörös rongyokba öltözött”, bűnös városra gondolok, hanem arra a sajátos minőségre, amit az egyszerű nép a „pesti” szóval fejezett ki. Utóbb ez a kifejezés árnyalódni látszik, és úgy tűnik, már magán Budapesten belül is végbemegy bizonyos elkülönülés, rétegződés.
Mindenesetre hőseink az elkülönülésen belül is a legelkülönültebbek. Ezek az emberek ugyanott laknak, ugyanabba a néhány gimnáziumba – Kis esetében ez a hírhedt magyar-orosz tanítási nyelvű Gorkij Iskolát, a „káderkeltetőt” jelenti – és egyetemre jártak/járnak, ugyanazokat a nőket veszik feleségül, akiket ugyanazokban a kocsmákban ismernek meg. Egyforma a műveltségük, az ízlésük, hasonló az anyagi helyzetük. Miközben Móricz-cal és a Rokonokkal mutatnak rá hibáinkra, az ő nepotizmusuk felfoghatatlan. Miután a háború után minden változás mögött ők álltak – ők így emlékeznek, pedig csak az oroszok helytartói voltak –, legyen az jó vagy rossz, meg vannak győződve arról, hogy nincs más, aki náluk jobban ismerné ezt a népet. Ebben a tohonya, korrupt országban ők voltak a rendszer és a rendszer kizárólagos ellenségei is − ami azért nem volt akkora dolog, mert akik ezért letartóztathatták, megbüntethették volna őket, azok a szüleik vagy azok rokonai és üzletfelei voltak. Az egész arra emlékeztet, mint amikor a '48-as szabadságharcban a racionálisabb családok az egyik gyereket Kossuth-hoz, a másikat a bécsi udvarba küldték – biztos ami biztos.