Ráadásul a mai baloldalnak még ehhez a tradicionálisnak nevezhető baloldalhoz is vajmi kevés köze van.
A mai baloldal története – tetszik, nem tetszik – az orosz megszállással kezdődik, ami azonnal a hazaárulás diszkrét báját is kölcsönzi neki. A mai balliberális értelmiség szellemi ősatyja – bármennyire szeretnék is – nem Szabó Ervin, hanem Révai József és Lukács György. Hogy ez mennyire így van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a savonarolai hevület, amellyel hatalomra kerülésük után azonnal leszámoltak a tradicionális (értsd: nem moszkovita) baloldal képviselőivel. Legalább annyira keményen üldözték őket, mint a jobboldaliakat. Az senkit se tévesszen meg, hogy szavakban ugyanazt követelték – szabadság, egyenlőség, testvériség –, mint a háború előtti baloldal. Szokásukhoz híven hazudtak ugyanis. Szabadság helyett diktatúrát, egyenlőség helyett a kommunista nómenklatúra uralmát, testvériség helyett pedig a feljelentgetős csengőfrász korát hozták el.
Furcsák Kis tétova mentegetési kísérletei, miszerint a kommunizmus „modernizáló diktatúra” lett volna, amely „erőszakkal és torz módon ugyan, de közelítette a fejlett országokéhoz Magyarország társadalomszerkezetét” és ezzel késszé tette az országot a liberális demokrácia befogadására. Nem tűnik fel, hogy a társadalmi csoportok módszeres szétverése, a korrupcióval fűszerezett hazudozás annyira megsemmisítette a közösség szerkezetét, hogy az orientáció nélküli, atomizált társadalom tulajdonképpen bárminek befogadására készen állt, ami több pénzzel kecsegtette. Hogy az ország fogékony a Kis által favorizált minimális állam liberális elvének elfogadására, azt Kis néhány igencsak sajátságos példával igyekszik bizonyítani. Felteszi a kérdést: ha a nép csak a paternalista államban érdekelt, „miért választotta több millió magyar a magánnyugdíjpénztárat 1997-98-ban” − nos, azért, kedves János, mert kötelező volt; s „miért nehezményezte a közvélemény nagyobb része a magánnyugdíjpénztárak visszaállamosítását 2011-ben”, nos, nem nehezményezte. A közvélemény-kutatások kérdésfeltevésétől függően a társadalom megosztott volt ebben a kérdésben, de határozottan „nagyobb része” nem ellenezte – kivéve természetesen a Klubrádiót. És „miért kifogásolta a többség 2010 végén az Alkotmánybíróság jogköreinek csorbítását”? Sajnos a felmérések szerint a társadalomnak mintegy 30%-a hallott egyáltalán a dologról, így aztán a többség nehezen ellenezte ezt.
Nem gondolom, hogy Kis szándékosan csúsztat vagy hazudik. A dolog hátterében valami más húzódik meg: valami sokkal mélyebb és általánosabb, valami olyasmi, ami sokkal régebbi és gyökeresebb, mint ez a mostani helyzet. Az MSZP szórakoztató Sancho Panzája, Török Zsolt beszélt utoljára a „körúton belüliségről”, mint sajátos élethelyzetről és világlátásról, Konrád György kapcsán. Azt kell mondjuk, az MSZP gömbölyded, félig sem művelt társadalomkritikusa valami létezőre tapint rá. Valóban húzódik valahol egy határ – olyan, amelyik valószínűleg létezik földrajzilag is –, ami elválasztja a balliberális értelmiséget az ország többi részétől. Budapest, mint egy furcsa, idegen enklávé elkülönül az ország többi részétől, és itt most nem csak a „vörös rongyokba öltözött”, bűnös városra gondolok, hanem arra a sajátos minőségre, amit az egyszerű nép a „pesti” szóval fejezett ki. Utóbb ez a kifejezés árnyalódni látszik, és úgy tűnik, már magán Budapesten belül is végbemegy bizonyos elkülönülés, rétegződés.
Mindenesetre hőseink az elkülönülésen belül is a legelkülönültebbek. Ezek az emberek ugyanott laknak, ugyanabba a néhány gimnáziumba – Kis esetében ez a hírhedt magyar-orosz tanítási nyelvű Gorkij Iskolát, a „káderkeltetőt” jelenti – és egyetemre jártak/járnak, ugyanazokat a nőket veszik feleségül, akiket ugyanazokban a kocsmákban ismernek meg. Egyforma a műveltségük, az ízlésük, hasonló az anyagi helyzetük. Miközben Móricz-cal és a Rokonokkal mutatnak rá hibáinkra, az ő nepotizmusuk felfoghatatlan. Miután a háború után minden változás mögött ők álltak – ők így emlékeznek, pedig csak az oroszok helytartói voltak –, legyen az jó vagy rossz, meg vannak győződve arról, hogy nincs más, aki náluk jobban ismerné ezt a népet. Ebben a tohonya, korrupt országban ők voltak a rendszer és a rendszer kizárólagos ellenségei is − ami azért nem volt akkora dolog, mert akik ezért letartóztathatták, megbüntethették volna őket, azok a szüleik vagy azok rokonai és üzletfelei voltak. Az egész arra emlékeztet, mint amikor a '48-as szabadságharcban a racionálisabb családok az egyik gyereket Kossuth-hoz, a másikat a bécsi udvarba küldték – biztos ami biztos.
*
Van Kis fejtegetésében egy fura, apologetikusnak szánt bekezdés: „Az uralkodó vélekedés szerint a kommunista vezetők a teljes hatalomátvétel tervével tértek haza Moszkvából; a többpárti, parlamentáris epizódot csupán rövid távra szóló taktikai húzásnak szánták. Ez így nem tűnik pontosnak.” Nem is voltak annyira aljasak – sugallja. Ezek szerint a moszkoviták, akik felfoghatatlan kegyetlenséggel és aljassággal jelentették fel, mészárolták le egymást, akik minden idők legsötétebb diktatúrájában maguk is örökös rettegésben éltek, nem tudták, hogy mit hoztak haza nekünk? Ez esetben teljesen hülyék lettek volna. Voltak bizonyára ilyenek is – ha veszünk egy embercsoportot, statisztikailag biztos, hogy van közte jó néhány ütődött –, ám a többség pontosan tudta, mit akar. Revánsot. Revánsot azért a száz évért, amit Kis is vizionál. Nincs megalázóbb, frusztrálóbb annál – főleg egy magát bölcsnek gondoló értelmiségi számára –, mint amikor semmibe veszik. Amikor nem vitatkoznak vele, hanem lekicsinylőleg vállat vonnak. A keresztény úri osztály iránti irracionális gyűlöletük is a „nem párbajképes” címkéjükből fakadt. „Ugyan már!” – legyintett az „úri” Magyarország, elnézve a lelkesen karattyoló skriblereket –, „ugyan már!” Ez volt az, ami sohasem gyógyuló sebet ütött rajtuk.
A jobboldal, az „úri” Magyarország alkut kötött a kommunista rezsimmel, írja Kis, és valóban, lehet egy ilyen olvasata is a dolognak. Élni akartak. Kis a szemükre veti, hogy a rothadás előrehaladtával a magyar jobboldal nem vett részt harcosan a „demokratikus” ellenzék „küzdelmeiben”, mint például Lengyelországban. Nem veszi észre, hogy a lengyelországi jobboldali ellenállás jórészt az általa nem sokkal fentebb oly kívánatosnak tartott szekularizáció elmaradásából következett. A lengyel klérus – a lengyelek nagy többségének támogatásával a háta mögött – hihetetlen keménységgel vértanúságra is készen állt ellen a kommunistáknak. Nálunk egyedül Mindszenty képviselte ezt az engesztelhetetlenséget, a klérus többsége 1950-ben kiegyezett a hatalommal. Ez a gyávaság, ami nehezen magyarázható mással, mint a hit hiányával, több volt mint bűn, ez hiba volt, és ebben rejlik az egyház mai gyengeségének fő oka. Politikusan viselkedett, és ezért az emberek is politikusan viszonyulnak hozzá.
Az „Orbán-rezsim” bűneinek mantra-szerű felsorolása közben, a Népszava, ATV, Klub-rádió Bermuda-háromszögében eltűnik Kis visszafogott megfontoltsága is. Mindezek után az írás végül felszólít mindenkit a „százéves háború” befejezésére, a megbékélésre, ami a háború utáni magyar jobboldal legsikeresebb kormányzásának rituális kiátkozása és az európai szégyenfalra szögezése után némileg meglepő. Megbékélés persze csak akkor, ha a felek előtte megegyeznek abban, „hogy az alkotmányosság mindenekfölött védendő érték”– bármit jelentsen is itt az alkotmányosság. Nos, kedves János, megegyeztünk. Elfogadjuk az alkotmányosságot, mint mindenekfölött védendő értéket, abban az esetben, ha hatvan év után, most kivételesen, a pluralizmus nemes eszméje nevében mi mondjuk meg, hogy mi az „alkotmányosság”. Legyen béke. Így is tetszik?