Működik a libertárius reform Argentínában: kijöttek a recesszióból
Milei elnök radikális nézetei működnek a valóságban.
Ilyen az, amikor 14 ezer kilométerre egy kis faluban tizenéves fiatalok, akik nem is beszélnek magyarul, szatmári táncokat táncolnak hobbiból, mert ezzel kötődnek ahhoz, hogy a dédszüleik Magyarországról származnak.
„Az milyen, 14000 kilométerre, egy kis faluban, tizenéves fiatalok, akik nem is beszélnek magyarul, szatmári táncokat táncolnak hobbiból, mert ezzel kötődnek ahhoz, hogy a dédszüleik Magyarországról származnak?” − teszi fel a kérdést a kutató.
Ilyen.
Sári Zsolt néprajzkutató muzeológus épp Argentína pampáit járja. És erről be is számol a blogjában. Arról, hogy miként keveredett az óceánon túl, még Buenos Aires-en is túl az argentin végekre. Pár évvel ezelőtt kezdődött a Szentendrei Skanzen diaszpórakutatása, melynek lényege, hogy mint nemzeti közgyűjtemény, nem csak az anyaország, a határon túli területek, de a diaszpórában élő magyarság építészetét, lakáskultúráját és életmódját is dokumentálják és bemutassák. Előbb Észak-Amerikában kutattak, majd idén rátértek Dél-Amerikára, ezen belül is Argentínára. A kutatók Buenos Aires-től vagy 1300 kilométerre északra, a Magyarországnál valamivel nagyobb Chaco tartomány Villa Ángela és Coronel Du Graty településein találnak az egykor kivándorló magyarok utódaira.
Villa Ángela buszállomásán mintha egy dél-amerikai filmbe kerülnének: néhány kósza ember, kóbor kutya, sivárság és szegénység fogadja őket. Itt ront egy hangos Jó napot!-tal a magyar utazókra Barabás, azaz János Károly. Szállásuk a Barilochole hotel, melynek tulajdonosa Pajor Sándor, harmadik generációs magyar, nagyapja az 1910-es években vándorolt ki Argentínába. Elmennek az egykori családi tanyára, amelyben ma egy őslakos indián család lakik. A Pajor család mintegy kétszáz disznót hizlalt folyamatosan a hetvenes évekig, amikor eladták az első tanyájukat. A megismert családi történetekből egy sikeres migráns család élete rajzolódik ki, akik éltek a lehetőséggel, és hatalmas munkával új életet építettek maguknak, gyerekeiknek, unokáiknak és dédunokáiknak is, akik ebből építkezhetnek tovább.
Az argentínai kutatás újabb állomása az egykori, a magyar közösség tagjai által is látogatott iskolaépület. Az iskolaudvaron két magyar ember vár Sári Zsoltékra. A régi iskolát az 1955-57 között építette a magyar közösség, 1957-ben volt az első tanév. Az iskola 2007-ig működött, azonban már nem magyar iskolának, hanem állami argentin iskolának épült, ahol nem is tanítottak magyarul. Sári Zsolt arról ír: „Mindkét beszélgetőtárs szülei fiatalon hagyták el Magyarországot, egy jobb élet reményében a két világháború közötti időben. Először az Egyesült Államokba szerettek volna eljutni, ám az ottani »Quota Act«, majd az »Immigration Act« bevezetése már nem tette ezt lehetővé, így más országok felé vették útjukat. Sokan először Brazíliába telepedtek le, majd onnan tovább vándoroltak Argentínába. Botka Gyula bácsi édesapja is így jutott el Chacoba, ahol először erdőirtással, majd a megszerzett földön, ötven hektáron növénytermesztéssel és marhatartással foglalkozott, de sokáig megtartotta eredeti mesterségét is, a hentes-mészárosságot. Ezt Gyula bácsi is tovább viszi, a mai napig tart disznókat, marhákat, azokat maga vágja, és készíti a kolbászt vagy a füstölt szalonnát. Az iskolai élményekről elmondta, hogy eleinte nehéz volt, hiszen otthon magyarul beszéltek, volt olyan magyar gyerek, aki úgy került a spanyol iskolába, hogy szinte egy szót sem tudott. De mivel nem volt magyartanár, csak otthon beszélhettek magyarul, hamar elkezdődött a nyelvvesztés. A vegyes házasságokban, különösen, ha az anya volt más nemzetiségű, ez a folyamat tovább gyorsult. Ma még néhány idősebb ember beszéli a magyart, de a fiatalabb generációk már egyáltalán nem beszélnek magyarul.”
A Magyar Egyesület bejárati ajtaja mellett festett magyar és argentin zászló, belül további rengeteg magyar zászló, lampionszerűen kifüggesztve. Egy fesztiválokhoz használt kocsin a Hungaria felirat mellett egy kartonból készített hatalmas koronamásolat és egy turulszobor látható. „Számukra a turul egy totemmadár, amely a magyarság egyik szimbóluma, a korona pedig a nemzet összetartozásának jelképe. Nem kevesebb és nem több.”
Ahogy Sári írja: a helyi magyarok minden péntek este összejönnek az 1932-ben alapított Magyar Egyesület székhelyén, hogy együtt legyenek, húst süssenek és beszélgessenek. A beszélgetést néhány magyarul még beszélő ember viszi, de itt vannak a nem magyar családtagok, sőt néhány idősebb ember is, akiknek nincsenek magyar gyökereik, de jól érzik magukat ebben a közösségben. Ünnepeken még ma is gyakran főznek töltött káposztát, amit a már csak spanyolul beszélő fiatalok is magyar nevén neveznek. Az este fénypontja Vajda Pista bácsi születésnapjának megünneplése. Ünnep esetén elmaradhatatlan a születésnapi torta, ami mindig egy dobostorta, amit a magyar közösség egyik leglelkesebb és legszebben beszélő tagja Gizella néni, vagy ahogy itt mindenki szólítja, Icsi készített.
Egy csapat fiatal épp szatmári magyar néptáncot gyakorol.
A magyarságukat a táncban fejezik ki. Élvezik a táncot. És azt, hogy együtt lehetnek az argentin pampákon, egy kietlen raktárban, még Buenos Aires-től is messze, Magyarországtól már 14 ezer kilométerre, magyar zászlók alatt, magyarul nem beszélve, mégis, táncolva, magyarként.
*
Fotók: Sári Zsolt.