„Sorozatunk első írása egy fiatal vidéki gazdálkodó olvasónktól érkezett.”
„Politológia-hallgató olvasónk, Zuccarello írása.”
„Olvasónk, Zorro cikke.”
„Békéscsabai olvasónk kommentárja.”
„Ausztriában élő és dolgozó olvasónk cikke.”
Azt hiszem, itt a baj. A neved vállalása a részvétel alapkövetelménye. A kivonulás a közéletből ott kezdődik, amikor a véleményed mellett valamiért nincsen ott a neved.
A név a véleményhez képest apró részletkérdésnek tűnik. Attól még, hogy ott van leírva a nevem, nem változik meg semmi. Nem lesz több szabadidőm közösségi munkát végezni, nem lesz több pénzem adakozni, nem lesz energiám kiállni minden olyan ügyért, amiben hiszek.
Jön viszont a név vállalásával egy csomó nyűg, kényelmetlenség, felelősség. Ha nincs ott a nevem, akkor nem vállalom fel, hogy én tévedhetek. Ha nincs ott a nevem, akkor nem derülhet ki, hogy én hazudtam. Ha nem írom le a nevemet, akkor nem lehet velem vitatkozni. Ha nem vállalom a nevemet, akkor nem lehet következménye a szavaimnak: bármikor letagadhatom őket. (Az nem én voltam, hanem az internet-manó.)
Úgy tűnik, minden hozzászólónak hiányzik az értelmes közbeszéd, és a maguk részéről nagyon színvonalas cikkeket írtak. De a névtelenség maga a kivonulás. A névtelenséggel adjuk át a terepet azoknak, akikre jó esetben az aranyhalaink etetését se bíznánk. A véleményed és a neved nyílt vállalása konkrétan a közéleti (és bármilyen) részvétel minimális követelménye. Névtelenül nem lehet részt venni a történetben, csak a partvonalról bekiabálni. Ezért kell ragaszkodni hozzá, hogy ott legyen a nevünk.